A képzőművészetben két irány válik uralkodóvá: a tájképfestészet, illetve a történelmi festészet. Ennek egyik oka nyilvánvalóan a nacionalizmusban gyökerezik: a nemzeti múlt, nemzeti történelem kultuszában. A romantikus tájképfestészet a rokokó idillből fejlődik ki, s telítődik a romantika minden jellegzetes motívumával. A romantikus tájkép nem a valóságot, nem is a természet rokokó eszményét ábrázolja. „Belső” tájkép, a művész a táj rá gyakorolt hatását, hangulatát festi meg, új technikai elemeket is alkalmazva. Félelmetesen háborgó tengerek, vadregényes sziklák, bércek, tomboló viharok, csodálatos szépségű végtelen mezők, hatalmas mélységű, békés erdők – a megélt, átélt élmény és emlék jelenik meg egy-egy festő vásznán.

A történelmi témájú képeken a nemzeti múlt nagy eseményei, tragikus történelmi események elevenednek meg: háborúk hősei és áldozatai, látványos csatajelenetek. Egyes festők – például Delacroix (e. dölakroá), Géricoult (e. zsérikó) – nemcsak nemzetük múltjának (és jelenének), hanem a régmúlt mítoszainak, hősi alakjainak s az újkori hősöknek állítanak emlékeket. Közép- és Kelet-Európa népei a romantika korában a képzőművészetben is kapcsolódnak a nyugat-európai irányzatokhoz. A romantika képzőművészete – főként a tájképfestészet – az impresszionista festészetben nyer új értelmet, s fejlődik tovább.

Caspar David Friedrich: Holdfény a felhők felett