Mesék A népköltészet epikus műfajai a mesék, mondák, regék, mítoszok, legendák. A népmesék alkotják a legváltozatosabb műfajcsoportot, legismertebbek a varázsmesék.

A varázsmesék (tündérmesék) sajátosságai a különböző csodák,varázserejű tárgyak (láthatatlanná tevő köpeny, hétmérföldes csizma), beszélő állatok (táltos paripa), fantázialények (boszorkányok, tündérek, manók, sárkányok, ördögök stb.). A varázsmesék szerte a világon léteznek a különböző népek irodalmában, számos változatuk több nép hagyományában szinte azonos. Felépítésük, cselekményük a próbatételes alaptörténetek változatai: a főhősnek, hogy célját elérhesse, különböző próbákat kell kiállnia, s csak ha sikeresen teljesítette ezeket, akkor érhet révbe. Számos cselekménymotívuma az irodalom epikus műfajaiban mindmáig jelen van (próbatétel, átváltozások, út–utazás, erdő stb.).

A népmesék jóval egyszerűbb szerkezetű csoportját alkotják a láncmesék. A láncmesék gyermekekhez szóló, a tanulást, memorizálást elősegítő játékosan abszurd történetek (pl. A kóró és a kismadár).

Az egész világon elterjedtek az úgynevezett falucsúfoló mesék. Célja mindig a szomszéd falu lakóinak, közösségének, esetleg valamely szakmának, foglalkozásnak a kigúnyolása (e mesének egyik legismertebb magyar változata A rátóti csikótojás). Sok mese története kötődik a munkához vagy épp a dologtalansághoz, lustasághoz. E mesék is példázatok, tanító célzatúak.

A legendamesék általában biblikus eredetűek, olykor tréfás, profán történetek, melyekben bibliai alakok (pl. Szent Péter és Jézus) bukkannak föl. E mesékkel rokon az a mesetípus, melyben valóságos személyek, hírességek a szereplők (pl. Mátyás király). Ez utóbbiak esetében nehéz határt vonni mese és monda közé.

A csalimesék tulajdonképpen viccek, a mesélő célja a közönség becsapása, megnevettetése. A tréfás mesék hősei általában a falu bolondjai, bohókás alakok. Történeteikben nemcsak a nevetségességük, hanem sorsuknak szerencsésre fordulása is közös vonás (pl. a Bolond Mihók).

A népmesék szerkezetében, felépítésében nagy szerepe van az állandó szövegelemeknek, az ismétlődéseknek, bizonyos paneleknek, szövegformuláknak, tehát ahagyományos epikus szövegelemeknek. A népi mesemondó a „messziről jött ember” (pl. a hosszabb ideig katonáskodó, falujába évek után visszatérő ember) tudásfölényével vezeti el hallgatóságát a fantázia birodalmaiba, de mindezt oly módon teszi, hogy a közönség is tudja, hogy a történet fikció.

A mesék elemzése, vizsgálata sok olyan tényt is föltárt, mely más tudományok (pszichológia, szociológia, történettudomány, néprajz–folklorisztika) számára is lényeges. Egy nép mesevilágából következtetni lehet az adott nép létszemléletére, gondolkodási sajátosságaira, életstratégiáira, világnézetére, törvényekhez, joghoz, valláshoz, erkölcshöz való viszonyulására. A vándormotívumok mellett minden népnek megvannak a csak az adott kultúrára, régióra jellemző saját motívumai, jelképei. Közöttük lelhetők fel az elvesztett ősi kultúra, vallás és mitológia nyomai, de gyakran csak stilizált, többszörösen módosult formában, melynek eredeti tartalmát sem a mesélő, sem a közönség nem ismeri.

A népmesék is számos olyan motívumot tartalmaznak, melyek a műköltészetből, a magas kultúrából, illetve a közköltészetből származnak, de ezeket a kapcsolatokat a gyűjtők sokszor nem vagy csak évtizedekkel később ismerték fel. A múlt század epikus költészetére igen nagy hatással voltak a népmesék. A közismert magyar példák (János vitéz,Toldi) mellett ez a jelenség megfigyelhető más népek irodalmában is.