A klasszikus német filozófia első óriása Immanuel Kant (1724–1804). Rendszerében élesen szétválasztja a tapasztalat és megismerés igazságait, azaz a tárgyi világ érzékelhető tényeit és a tudat aktív rendszerező képességeit (azt, hogy az ember nemcsak észleli a világot, hanem annak elemeiből képes mintegy újraalkotni,konstituálni is azt). A tapasztalat és a megismerés elkülönítése egyrészt szembeállítja a racionalistákkal és a szenzualistákkal, másrészt egy olyan rendszer létrejöttét eredményezi, melyben szintetizálódik racionalizmus és empirizmus(A tiszta ész kritikája, 1781; A gyakorlati ész kritikája, 1788).

E kettősség határozza meg etikáját is, ez jellemzi az emberről alkotott tézisét, s végső soron ez vezet Isten-fogalmához is (Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, 1785), illetve híres tételének, az „a priori” elvének megfogalmazásához.

A művészetek, irodalom szempontjából meghatározó Az ítélőerő kritikája (1790) című esztétikai műve, melynek egyik fő problémája a szépség fogalmának meghatározása. Kulcsfontosságot tulajdonít az esztétikumnak, mert állításai szerint tapasztalat és ráció, megismerés és erkölcsi akarat ellentmondását az esztétikum hidalja át (ugyanis az esztétikum természetesként hat annak ellenére, hogy a tudat terméke).

Esztétika: az esztétikum tudománya; a művészet lényegével, általános törvényszerűségeivel, a széppel, a szépnek a művészetekben való megnyilatkozásával foglalkozó tudomány.