A vers alapmotívuma a bűn. A bűn általános érvényű, nem egy konkrét esemény, tett, nincsenek megnevezhető, azonosítható felelősei. A többes számú alak – „bűneink” – jelzi, hogy kollektív vétségekről van szó, melyekért mindenkinek (a népnek) viselnie kell a büntetést.

A sikeres, dicső múltból átvezetés és magyarázó indokok nélkül következnek a csapások. Már az indító keretversszak sorai („Bal sors akit régen tép...”) jelezték, hogy a jelen is a szenvedések, a bűnhődés kora, egy hosszú folyamat stádiuma, a beszélő a könyörülő Istentől vár feloldozást népére. Noha az elkövetett bűn nem konkretizálódik, a felidézett események a magyar történelem jól ismert tragikus eseményei (tatárjárás, török hódoltság kora, kuruc kor).

Az ötödik versszak második tagmondatában jelenik meg az a motívum, mely a korábbi korszakok magyar költészetének történelemszemléletében is gyakran felbukkan: a belső ellentétek, ellenségeskedések („Hányszor támadt tenfiad...”), melynek szintén léteznek ókori gyökerei. Aki a saját hazájára, testvérére támad, az a legsúlyosabb bűnt (Káin bűnét) követi el. Hogy a belső ellenségeskedés vezetett az ország romlásához, történelmi szempontból is igazolható, de úgy tűnik, irodalmi szempontból igen nagy a jelentősége, s a későbbi korok magyar irodalmában is fel-felbukkan (vö. Gárdonyi Géza: Egri csillagok).

A bűn következménye a büntetés és a bűnhődés, ami nem más, mint az állandó üldöztetés, a számkivetettség, a hazátlanság, rabság:

„Szerte nézett, s nem lelé

Honját a hazában...”

s az anyagi világ pusztulása:

„Vérözön lábainál,

S lángtenger fölette.”;

„Vár állott: most kőhalom...”.