, Nicolas, ( 1636-1711) Francia író, költő, esztéta. 1677-től XIV. Lajos történetírója. Ars poética ( 1674) című műve a klasszicizmus esztétikai követelményeinek nevezetes összefoglalása.

Felfogás, mely a józan emberi ész elsődlegességét hirdeti. A világ megismerésében fontosabbnak tartja az értelmi tényezőt, mint az érzéki tapasztalást.

(Genf, Svájc, 1712. jún. 28. -Erménonville, Párizs m. , 1778. júl. 2. ): író, filozófus, a francia felvilágosodás egyik legolvasottabb szerzője. A kultúra és a haladás kérdéseiben szkeptikus. Sehol nem írja, hogy „vissza a természethez”, ellenben állítja, hogy azért nem halljuk a lelkiismeret szavát, mert eltávolodtunk a természettől. Minden társadalmi rossz eredete a magántulajdon. Jézus Krisztus istenségét elismeri, de racionalista: a kinyilatkoztatásból csak azt kell elfogadnunk, ami ésszerű; a kárhozatról szóló tanítást nem tartotta emberhez méltónak. Élesen bírálta az Egyházat, szerinte csak arra van belőle szükség, aminek nevelő hatása van. Magas eszméivel és nevelési elveivel élete nem volt összhangban, amit maga is beismert. Hatása különösen Kant vallásfilozófiájában és a racionalista prot. teológiában érezhető. Zenét is szerzett. Levelezését 50 kötetben adták ki. Főbb művei: Társadalmi szerződés; Emil, vagy a nevelésről; Új Heloïse; Vallomások; Álmodozások.

,Salamon (1730-1788) Svájci író, festő, lapkiadó. Legnépszerűbb műve az öt kötetben megjelent Idyllen (1756-1762). Az idillek a természetben, természetes környezetben játszódó életképek, pásztori jelenetek. Jellemző rájuk a szentimentalizmus érzelmessége,

(v. Orfeusz): kiváló dalnok az ókori görög mitológiában, aki énekével megszelídítette a vadállatokat, sőt megindította még a fákat és a sziklákat is (a költészet és a zene varázsos erejének megtestesítője).