ELSŐ RÉSZ

A mű témája a középkor reneszánsz világából származik: az ördöggel szerződést kötő tudós-varázsló alakja (Faustus doktor élő személy volt) a XVI. században került az irodalomba, vándortémává vált, s Marlowe angol drámaíró is feldolgozta történetét (1588). Goethe hőse nem a középkor ö rdöggel cimboráló alkimista tudósa, hanem a modern ember előképe, a tudásvágy tragikus alakja. Faust az alapvető emberi létkérdésekre keresi a választ, igazi nagy individualista, az emberiség fejlődésének állomásait újraélő, újraértelmező gondolkodó. A Mindenséget akarja megismerni, a Mindenséggel méri magát, de kérdéseire nem talál megnyugtató és teljes választ. A sikertelenségbe belenyugodni képtelen ember vérrel írt szerződést köt az ördöggel.

Mefisztó, aki Goethe művében a Faust-monda ördögeként jelenik meg fekete kutya képében, s magán viseli a középkori ördögképzetek minden jegyét, egyben új és jóval lényegesebb jellemvonásokkal gazdagodik. Goethénél ő a „tagadás ősi szelleme”, aki lázad Isten ellen, el akarja pusztítani az embert. A pénz hatalmával akarja romlásba dönteni, de minden rossz szándéka ellenére jót cselekszik, céljai maga ellen fordulnak. (MadáchAz ember tragédiája című művében Lucifer alakjában mefisztói vonásokat jelenít meg.)

A dráma fontos alakja, aki a megoldáshoz elvezet, Margit (Margaréta), Faust szerelme. Faust elcsábítja és elhagyja a szép polgárlányt, de az iránta érzett szerelem nem múlik el: a Boszorkányszombat fantasztikus világát is otthagyja, hogy visszatérjen Margithoz, s megmentse börtönéből. Margit meghal – nem menthető meg e világ számára –, de lelke felmagasztosul, megváltásban részesül.

Az ördöggel kötött szerződés – melyben Faust a „boldogság pillanatáért” adja el lelkét az ördögnek – első kísérlete a szerelem. A lét értelmét kereső ember számára azonban a szerelem – még ha nem is múlik el – nem megoldás. Faust, bár tragikusan éli meg Margit halálát, újból útnak indul.

A Margit halálával záruló első rész a Faust kedveltebb – sokak szerint nagyobb értékű – része; sok motívuma a Faust-mondából való átköltés. De Goethe egész ifjúkorának élményanyaga is benne sűrűsödik: kozmológia, metafizika, néphagyomány (Walpurgis-éj), tudás és tudásvágy.

MÁSODIK RÉSZ

A Faust második részében a hős elsőként a császári udvarban lép föl mint mágus, s a császár kívánságára megidézi az antik mitológia alakjait. Faust szerelemre lobban a megidézett Helené iránt, elnyert szerelme azonban nem hozza meg számára a boldogságot. Szerelmük gyümölcsének, Euphorionnak halála vet véget kapcsolatuknak, Helené visszatér az Alvilágba. Az ókori görög mitológia felidézése nyilvánvalóan a boldogságkeresés nem evilági lehetősége. A mitologikus világ harmóniája, szépsége a XVIII–XIX. század költőjének nosztalgikus visszavetítése, s nem adhat megoldást Faust kérdéseire.

Nagyon is evilági viszont Faust következő kísérlete: modern polgárként civilizálni akarja a természetet. Elhódítja a földet a tengertől, csatornákat épít, kereskedik, lázas terveket sző, munkálkodik. Alkotása a természet átalakítása, legyőzése, s képzeletében megjelenik a szabad jövő képe: boldognak érzi magát, mert az emberiség diadalát álmodja. Mefisztó, szerződésük értelmében, Faust sírját ásatja – ez az ára Faust boldogságának –, de mint mindig, most is veszít. Nem ragadhatja el Faust lelkét, mert azt Szűz Mária emeli fel a mennyországba. Faust megdicsőül: élete nem volt hiábavaló. Mefisztó azért bukik el, mert az ördögi tudás nem elpusztítja az emberiséget, hanem újabb célok leküzdésére készteti, végső soron a haladást szolgálja. A mű befejezése így nem tragikus: Faust rájön, hogy a nem befejezett élet is értelmes, a tevékenység, az alkotó cselekvés a világ tökéletesedését szolgálja, az ember Isten munkájának folytatója.

Annak ellenére, hogy a mű utolsó szakaszában Faustot a modern kor győzedelmes polgáraként is látjuk, a szerző részben bírálja, kritizálja is az új kort. A haladás, a progresszió óhatatlanul együtt jár a régi világ elpusztításával, az emberi értékek tönkretételével, s a humanista Goethét ez némiképp visszariasztja, elkeseríti, de attól mindenképpen eltávolítja, hogy felhőtlen, boldog zárlatot adjon művének.

MÍTOSZTEREMTÉS

A mű világa fantasztikus: Goethe korának minden tapasztalatát, tudását, tudományos ismeretét, misztikáját beleírta művébe. A német hagyományból mítoszt teremtett, a klasszikus mítoszt beépítette a modern történetbe (I. rész: Boszorkányszombat, II. rész: ókori mitológiák végtelen nagy ünnepe). A mű szövegéből árad a humanizmus, a szentimentalista panteizmus, méltán nevezték a „Teremtés könyve folytatásá”-nak. A főhős, a „teremtő géniusz”, olyan nagy irodalmi alakok sorába tartozik, mint Hamlet,Don Quijote és Odüsszeusz.

E sokszínűség mellett a szöveget az irónia is jellemzi. Mefisztó ábrázolásában, megjelenésében, de a befejező jelenetekben (Faust halála előtt) is ironikus a szöveg (Faust monológja közben – számára ez a megtalált boldogság pillanata! – az ördögök a sírját ássák).

A Faustnak utóélete is szerteágazó. A magyar irodalomban MadáchAz ember tragédiája című műve áll formailag közel hozzá, s tartalmi párhuzamok is felfedezhetők. A XX. században Thomas Mann(Doktor Faustus) és az orosz Mihail Bulgakov(Mester és Margarita) dolgozza fel a Faust-történetet, de híres Gounod operaváltozata is.

Walkó György: Fauszt és Mefisztó, 1982