A Dorottya szerkezetét két elem egymásra hatása eredményezi. Az első a cselekmény tagolása: a mű négy „könyvből”, azaz négy énekből áll, amelyek a négy napszaknak megfelelően tagolják a történetet (ebédig, estvélig, éjfélig, hajnalig). Az első könyv az előzményeket foglalja össze, a második a bonyodalom, a harmadik küzdelem (harc), a negyedik a megoldás foglalata. A cselekmény időtartama 24 óra. A Dorottya helyszíne mindvégig Esterházy herceg kaposvári kastélya. A cselekmény egy helyszínen, 24 óra alatt és lényegében egyetlen fő szálon folyik. Némiképp a klasszicista drámaesztétikaszabályait követi Csokonai műve.

A szerkezet másik meghatározó összetevője az eposzi kellékek (eposzi állandók) alkalmazásából következik.

A mű a téma megjelölésével, a propozícióval kezdődik:

„Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát,

Ki látván a dámák bajos állapotját,

Carnevál s az ifjak ellen feltámada,

S diadalmat is nyert pártára únt hada.”

Ezt követi a segélykérés, az invokáció. Csokonai a jó borral telt butéliához (borosüveg) fohászkodik benne, amelytől fantázia gyúl a Múzsákban:

„Te tőlts bé engemet élő spiritussal,

Hadd danoljak harcot én is Enniussal.”

A szerző maga is szereplője művének. Kaposmérőn csatlakozik a Budáról indult Fársáng (Carnevál) kompániájához:

„Álljatok meg! kedves angyalkák! álljatok!

Ímé, egy poéta siet utánatok,

Szánkáitok nyomát lantolva kíséri,

Hogy társaságtokba vegyétek, azt kéri.

Öröm-innepteket danolni kívánja:

Aki rám nem hallgat, dűljön fel a szánja!

Így szólék hozzájok.”

Csokonai szelíd iróniával emlékezik meg az úri sereglet „jóságáról”, hogy szánkáikba nem vették fel, minek következtében kénytelen volt a Pegazus hátán követni a fársángolókat. Igaz, így felülről nem csupán a széles társaságot láthatta át, hanem bepillanthatott néhány trompőzbe is, amelynek rendeltetéséről Csokonai szellemes lábjegyzetet készít. (A lábjegyzetek másutt is rendkívül szórakoztató és tanulságos olvasmányok, de leginkább Csokonai hatalmas műveltségét és jó érzékű ítéleteit tartalmazzák. Így van ez a trompőz esetében is.) A jelenet természetesen jó alkalom arra is, hogy beszámoljon a szerző a nemesi társaság és a poéta–poézis viszonyáról. Ennél persze jóval kellemetlenebb tapasztalatai is voltak Csokonainak.

Még egy alkalommal kerül szóba a költő. A negyedik könyvben a csatabeli fiaskó után az elkeseredett Dorottya végrendeletében emlékezik meg róla. Csokonai életútjának ismeretében keserűbben csengenek ezek a sorok, mint azt a nyelvi elemek és az egész végrendelkezés szövege sugallná.

„Továbbá, ha ama költő jó kedvébe,

Aki most itt mulat ebb a vármegyébe,

Leírná a dámák mellett tett harcomat

S hattyú szárnyain zengné halálomat,

Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok

Üresen bocsáták: néki fundust hagyok.

Lencseni kertemet mezei házommal,

Minden bankóimat az egész smukkommal

Adják néki: ebből holtig elverselhet

S Beócián Parnasz hegyeit emelhet.”

Az elbeszélő jelenlétét a történetet meg-megszakító egyes szám első személyű közbevetések és felkiáltások is igazolják.

Az első könyv folytatásában szabályos seregszemlét, enumerációt olvashatunk. Az Opor vezette nemesi férfitársaság mellett szép és ifjú hölgyek és néhány vénkisasszony tagja a mulatni induló csapatnak. Csokonai alakrajzai miniatűr remeklések, szellemes és lényegrelátó jellemrajzok is egyben. Szereplőinek külső és belső bemutatásával életet lehel a kitalált alakokba, hús-vér személyekké teszi őket. Ugyanakkor a leírások komikus és tréfás elemeket is tartalmaznak, Csokonai célja egyrészt a szórakoztatás, másrészt – ha elfogadjuk – a felszínes nemesi életforma kigúnyolása. Ezekben mindkettő megvalósul, például:

„Dorottya az egyik, egy öreg kisasszon,

Ki méltó, hogy reá örök párta asszon;

Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút,

Hogy a burkus kezdte a másik háborút.

Mégsem ólthatta meg annyi sok esztendő,

Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő,

Most is a legényért mindjárt kardra kelne,

Csak vén oldalához dörgölő-fát lelne.

Pedig már felszántott tisztes orcájának

A bőrén lúdgégét könnyen csinálnának.

Úgy pislog béhullott szeme két tájéka,

Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.

A vénség béverte púderrel hajait,

Kitördelte kettőn kívűl a fogait:

Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti,

A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.”

A történet nemin medias res kezdődik, hanem a farsangolók indulásával, az ifjak és a vén dámák konfliktusa pedig csak a kaposvári bálteremben a mátrikula bejegyzésével és az azt követő tánccal. Carnevál hercege a már férjhez adott leányokat és a most házasulandókat kéreti maga elé, és Hymen segítségével veres kereszttel jelöli meg neveiket, amely azt bizonyítja, hogy már elhagyták a leányság korát. A rövidre szabott farsang miatt azonban csak kevesek neve mellett szerepel a nevezetes bejegyzés. Különösen Dorottya és a vénkisasszonyok dohognak magukban a történtek miatt.

A második könyv a bálteremben lezajló táncok előadásával kezdődik. Csokonai a külföldi módi majmolásáért feddi meg a táncolók seregét, akik elhagyták a régi magyar szokásokat és táncokat. Véleményét Bordáccsal fejezteti ki, akinek a javaslatára a lassú verbunkos következik. Bordács tréfából még Dorottyát is táncra kéri, aki nehezen állja a próbát. A zálogosdi játékban pedig még a gúnyos megjegyzéseknek is céltáblája lesz.

A Dorottyában nyíltan tréfálkozó, pajzán, nem egyszer erotikushang uralkodik. Ez a diákkori vaskos nyelvhasználat színesebbé és hitelesebbé teszi Csokonai komikus eposzát. A már több férjet is „elfogyasztó” Orsolya bemutatásakor azt olvashatjuk:

„De abban őrajta sem fog ki Dorottya,

Hogy néki is kedves még az Ádám botja.”

A diákos, erotikus hang szólal meg a Dorottyát gúnyoló zálogosdiban is. Dorottya a feltett kérdésre azt válaszolja, hogy akit szeret, ágyba viszi. Hangos „bravó” kiáltásokba vegyül Ecse „Koporsóba” megjegyzése. Ez az utolsó csepp a pohárban.

A feszült helyzetben az isteni beavatkozás, deus ex machina billenti el a mérleg nyelvét. Eris, a viszály istennője miután végigjárta a mulató sereget, kráfli (fánk) formájában búvik Dorottyába.

Az olümposzi mitológia rokokó mázzal leöntött világa adja Csokonai művének isteni hátterét. A viszály isteni segítséggel fejlődik háborúvá, a háborúban is jelen vannak az istenek. Ámor Akhilleuszként harcol az ifjabbak oldalán, új erőt önt a csüggedők szívébe és harcra tüzeli őket. A megoldást is az istenek, illetve az istennő beavatkozása eredményezi. A negyedik könyvben, hajnalban megjelenik Citére (Cythere–Venus), a szerelem istennője nyilazó kisfiával és a gráciákkal. Beszédet intéz a harcban megfáradt seregekhez. Megígéri, hogy többé nem lesz ilyen rövid a farsang időszaka, a most pártában maradt hölgyek pedig jövőre férjhez fognak menni. A gráciák legszebbike, Thália pedig megfiatalítja és megszépíti a vén menyecskéket. Opor és Dorottya nyomban megtartják a kézfogót.

„Dorottya leveté a vénség szőnyegét,

Mint a kígyó szokta téli lebernyegét,

Bételnek gyenge hússal agg ráncai,

Kinövének mind a harminckét fogai,

Felderült ajakán friss rózsák nyilának,

Szemein idegen lángok lobbanának,

Ősz haja tűndöklő bársonnyá barnúla;

Szíve benn repesett, teste megújúla;

Egyszóval belőle – csudáltam magam is –

Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis.

Kerekded fara is úgy domboroda ki,

Mintha birsalmából harapták volna ki.”

Az állandó jelzők (epitheton ornans) és az ismétlődő alakzatok nem játszanak szerepet a szöveg nyelvi gazdagításában. Csokonainak nincs szüksége sem formai, sem tartalmi szerepükre. Annál nagyobb szerepet kapnak az epikus hasonlatok. A nyelvi teremtő erő, a zabolátlanság és a szellemesség ezekben jut kifejezésre. Különösen a jellemzésekben használja őket a szerző.

„[Dorottya] Lohadt mellén csomó ruhák tekeregnek,

Melyek közt elhervadt csecsei fityegnek:

Mint két darab vackor a sűrű levélben,

Amely alatt fonnyadt egész ősszel s télben;

Vagy mint midőn az ért uborkát leveszik,

S a napon magaszván, a kóc közé teszik.”

Nincsenek a történetből kikanyarodó, önálló életre kelő epizódok. Az egy szálon futó cselekményt ugyan a negyedik könyvbeli, Gergő-féle elbeszélés tudósítja, mi is történt a hátsó helyiségekben, de nem alkot külön fejezetet. Van mégis három apró kitérő. Az első a Dorottyában munkálkodó fánk (Eris) keltette panasz, amely elégikus formában fejezi ki a hősnő szívfájdalmát. A második Dorottya végrendelete, amely ugyan szerves része a cselekménynek, de az író „kikacsintása” miatt mégis szólni kell róla. A harmadik a Pope Fürtrablásából kölcsönzött áldozati szertartás leírása; ami Pope-nál komoly dolog, abból természetesen Csokonai a mű jellegének megfelelően tréfát csinál. A szájára fordított éjjeli edény mint áldozati oltár és a rárakott lányságot jelképező kellékek látványa, valamint Dorottya könyörgése mosolyt fakaszt Ámorból. Félreérthetetlen hangon jelzi, hogy eljutott hozzá a könyörgő áldozat.

mátrikula: anyakönyv