Szabványok és szabadalmak
A szabvány olyan írásba foglalt és közzétett előírás, amely az egyes tárgykörökben ismétlődő feladatok egységes és következetes előírását tartalmazza.
Magyarországon a szabványok gondozója a Magyar Szabványügyi Hivatal, lapja a Szabványügyi Közlöny. A magyar szabványok jelölésére a lapfej jobb felső sarkában az MSZ rövidítés szolgál. Ezután áll a szabvány hivatalos sorszáma, majd kötőjellel a kibocsátás évének két utolsó számjegye.
A szabadalmi leírás valamely új, eddig nem ismert eljárás, berendezés, szerkezet leírása, amelyet az erre illetékes szerv (Magyarországon az Országos Találmányi Hivatal) jegyez be és tart nyilván. A szabadalom megállapodás a feltaláló és az illető ország Szabadalmi Hivatala között, amelyben rögzítik a feltaláló igényeit és a találmány lényegét, amely így védelmet, oltalmat élvez. A szabadalmi oltalom csak arra az országra érvényes, amelynek a Szabadalmi Hivatala elfogadta az illető találmányt és megadta rá a szabadalmi jogot.
A nagy referáló lapok a folyóiratcikkek mellett a szabadalmi leírásokról is számot adnak.
Gyűjtésük a különböző szakkönyvtárak feladata.
Valamilyen tevékenység végzésének módjára vonatkozó szabályozás.
Találmány gyártására, forgalmazására adott kizárólagos jog, illetve az azt leíró dokumentum.
Kis- és aprónyomtatványok
Az egy ívnél kisebb kiadványokat aprónyomtatványoknak nevezik. Főleg azokat sorolják ide, amelyek egy levélből állnak. Például hirdetmény, röplap, plakát, színlap, gyászjelentés, névkártya, esküvői meghívó stb.
Ezek - mivel történelmi szempontból, vagy egy bizonyos helység, terület életének szempontjából fontosak -, a könyvtári állomány részét képezik.
Az aprónyomtatványok lehetnek szövegesek, mint például a röplap, a meghívó, a gyászjelentés, lehetnek grafikusak, mint a plakát, vagy a képeslap, és lehetnek szöveges-grafikusak, mint az exlibris.
Ezek a sajtótermékek tartalmi és tipográfiai szempontból is figyelmet érdemelnek. Tartalmilag azért, mert a köznapi életről a legközvetlenebb tájékoztatást nyújtják. Tipográfiailag azért fontosak, mert bővebb adatokat szolgáltatnak egy-egy nyomda felszereléséről, mint a nagyobb nyomtatványok.
Önálló gyűjteménnyé szervezésére ritkán kerül sor, általában más, elsősorban helytörténeti gyűjtemények részeit képezik. Tematikus borítékokba rakva fiókokban, dobozokban tárolják. A nagyalakú plakátok legmegfelelőbb raktározási módja a nagyméretű, lapos fiókokból álló rajzszekrény.
A füzet alakú kisnyomtatványok általában a belső használatra készült kiadványok, mint például szervezeti és működési szabályzatok, ügyrendek, kollektív szerződések, útmutatók. A reklám- és tájékoztató kiadványok, mint például prospektusok, katalógusok, menetrendek, naptárak, telefonkönyvek, gépkönyvek, de a szabványok és a szabadalmi leírások is kisnyomtatványok.
Kézírással, gépírással vagy szövegszerkesztővel készült dokumentum.
Négy ívnél kisebb terjedelmű nyomtatvány.
A kisnyomtatványok egyik fajtája. Többnyire egylapos kiadvány, például meghívó, színlap, prospektus.
Kották
A kotta a zenemű kéziratos vagy nyomtatott formája. Alakja, terjedelme változó, az egy-két leveles nyomtatványtól a többkötetes albumig terjed. Az elnevezés a kiadvány formájára utal, tartalma maga a zenemű.
Gyakran nincs címoldaluk, ekkor az azonosításhoz szükséges adatokat a címoldal-helyettesítők (borító és lapfej) tartalmazzák.
Egyes kotta-kiadások a díszítéseket is eredeti formájukban közlik. Ezeket a kiadásokat urtext-kiadásoknak nevezik. Az urtext jelzést többnyire a borítón tüntetik fel.
Mikrofilmek
A mikrofilmezés állományvédelmi jelentőségét a múlt század nyolcvanas éveinek a végén fedezték fel, amikor javaslat született, hogy tűzbiztonsági okokból minden kéziratot mikrofilmre kell vinni.
A második világháború után a mikrofilmezés a könyvtárakban, levéltárakban kapott nagy hangsúlyt, főleg biztonsági okokból. Az igények kielégítésére mikromásolatok különböző formái jöttek létre, mint a mikrofilmtekercs, a mikrofilmcsík, a mikrofilmlap és a mikrokártya.
A mikroformátumú dokumentumok formailag két csoportra oszthatók: átlátszó és átlátszatlan mikroformák.
Különös haszonnal alkalmazhatók a régi és ritka kiadványok állományvédelmének biztosítására, mert az eredeti dokumentum mentesül a használat alól. Nagyon fontos szempont lehet ez a tény a helytörténeti gyűjtemények használatánál és a könyvtárközi kölcsönzés bonyolításánál.
A mikrodokumentumokat fokozott mértékben kell óvni a portól, nedvességtől, erős fénytől. Sérülékenyek, hőre érzékenyek. A feltekercselt mikrofilmeket kartondobozokban, ezeket pedig fémből készült filmszekrényekben tárolják. A film adatait a kartondobozokon tüntetik fel.
A mikrofilmezést napjainkban felváltja a digitalizálás.
Szövegről filmre vett, erősen kicsinyített fénykép.
Kartográfiai anyagok
A kartográfiai kiadványok formailag lehetnek nyomtatott térképlapok, atlaszok, földgömbök, éggömbök, domborművű térképek, vagy kéziratos térképek.
A Larousse Enciklopédia meghatározása szerint a térkép "a Föld felszínét vagy annak egy részét kisebbítve, síkban ábrázoló, rajta a földrajzi vagy a politikai tagozódást, a neveket, esetleg valamely földrajzi, természeti vagy társadalmi jelenség megoszlását feltüntető rajz, nyomat." Térkép továbbá "a csillagos eget, illetve valamely égitest felszínét vagy annak egy részét ábrázoló ilyen rajz." A térképek a Föld felszínének rajzos ábrázolása mellett egyezményes jeleket is használnak az olyan tereptárgyak jelölésére, amelyek túl kicsik ahhoz, hogy a térképen vonalakkal ábrázolják. Ezek a jelek lehetnek képszerű vagy magyarázó jelek. A térképek általában tartalmaznak még földrajzi neveket és magyarázó írásokat, számokat is.
A földrajzi felfedezéseknek köszönhetően jelentkezett az igény a térképgyűjtemények létrehozására. Ezek lettek az atlaszok.
A tematikus térképek tartalom szerint lehetnek: térképáttekintők, felmérési térképek; település- és építőművészeti térképek; történelmi térképek; alakrajzi térképek, alakföldrajzi térképek; jogi, közigazgatási és katonai térképek; gazdasági térképek; víz- és energiagazdálkodási térképek; regionális földrajzi térképek.
A térképészeti dokumentumok összefoglaló neve.
A kódex és a modern kézirat
A könyv középkori általános formája a kódex, ami a IV. században vált általánossá. Anyaga a XIII. század végéig a pergamen, a XIV. századtól egyre nagyobb mértékben a papír.
A kódexeknek legtöbbször nincs címoldaluk, ezért a címet eleinte a tekercseknél megszokott módon, a kódex végére írták, később a kódex elejére került, ahol gyakran feltűnően, többnyire piros színnel ki is emelték. A szöveget az incipit (kezdődik) szó vezeti be és az explicit (befejeződik) szó jelzi a végét.
A kódex szövegében sok a rövidítés, betűk összevonása pedig bevett szokás. A paleográfiában ezt ligatúrának nevezik.
A nagyobb alakú kódexekben két hasábra osztották a szöveget. Oldalszámozást nem használtak, a könyvkötő számára kezdetben csupán az ívfüzetek sorrendjét jelölték custos, azaz őrszó alkalmazásával az utolsó oldal alján. A custos a következő ívfüzet első szava volt.
A szöveg kezdőbetűi nagyobbak és díszesebbek a többinél, sokszor motívumokkal, finom képecskékkel, miniatúrákkal díszítettek. Az ilyen kezdőbetűket iniciálénak nevezik.
A kódexek másolása a középkorban a kolostorokban élő szerzetesek feladata volt. Az első kolostori másolóműhelyek Itáliában létesültek, ahol a Benedek-rendi szerzetesek másolták a Bibliát és más szent könyveket.
Az íráshoz ferdére vágott hegyű lúdtollat (pennát) és gubacstintát, a javításhoz vakarókést használtak. Néhány előkelő, főleg biblia-kéziratot tinta helyett aranyszínű betűkkel írtak bíborszínű pergamenre. Így a kódexek nemcsak ma, hanem már készítésük idején is igen drágák és becsesek voltak. Egy-egy gazdagon díszített darabért nemegyszer falvakat fizettek.
A másolóhely vezetője, a scriptuarius osztotta ki a munkát a másoló szerzeteseknek, a scriptoroknak.
A kódexek kötése rendkívül változatos. A fatáblából készített fedelet rendszerint pergamennel vagy más nemes bőrrel vonták be, s a bevont táblát arany vagy ezüst díszítésekkel, mesteri ötvösmunkákkal látták el. A díszekbe sokszor még drágaköveket is belefoglaltak.
A kézzel írt könyvek korszaka a XV. század végéig terjed.
Napjaink modern kéziratán nemcsak kézírásos dokumentumokat értünk, hanem az írógéppel, vagy szövegszerkesztővel írt és kiadásra nem került dokumentumok is. Legfőbb jellegzetességük egyedi vonásuk, a korlátozott példányszám, a szűkebb olvasói körnek szóló indíték, tehát a kéziratok az írásos dokumentumoknak olyan csoportját képviselik, amelyek kevésbé nevezhetők nyilvánosnak.
A könyvnyomtatást megelőző időszakban keletkezett kézzel írott könyv.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
