Bevezetés

Az emberiség történetében hosszú idő telt el, amíg a gyűjtögető életmódról áttért a mezőgazdasági tevékenységekre, az állattartásra és a növénytermesztésre. A gyűjtögető életmódról a mezőgazdálkodásra való áttérés során az ember alkalmazkodott a mindenkori természeti adottságokhoz. Az ember a fejlődése során az állandó alkalmazkodás mellett fokozatosan igyekezett, igyekszik a környezetét számára kedvező képre formálni.
A gyűjtögető gazdálkodás, amely során gyűjtögetéssel szerezte be a számára fontos gyümölcsöket, növényi magvakat, növényi részeket, állati eredetű táplálékokat. A gyűjtögetés mellett jelentős szerephez jutott a vadászat és halászat is.
Az első kezdetleges földművelési rendszerek i.e. 12000 éve alakultak ki a Tigris folyó mentén (Mezopotámia). Jelentős változást eredményezett a földművelés megjelenése az emberiség életében, hiszen így lakhelyét már nem változtatta annyiszor, ezzel párhuzamosan lehetőség nyílott a belterjesebb állattatásra is.
Az állandó települések létesülésének, fejlődésének következtében az ember a környezetére egyre nagyobb hatást gyakorolt, gyakorol. Hasznosítható területeket igyekezett nyerni a környezetében, amelyeket a növénytermesztésre, állattartásra, életterének biztosítására használt fel. Az erdőégetéssel, kivágással, gyepek feltörésével, művelésbe fogásával, egyre intenzívebb legeltetéssel fokozatosan szűkítette, szűkíti a természetes élettereket. Olyan kultúrtájakat hozott létre, amelyek már csak igen kis mértékben hasonlíthatóak a természetes tájképhez. Az intenzív terjeszkedés következményeképpen számos degradáló folyamat erősödött fel, amelyek az emberi élet biztonságát is veszélyeztethetik. (túllegeltetés-elsivatagosodás, erdőégetés-globális felmelegedés, helytelen földművelés-talaj, vízerózió, intenzív állattartás- állat-egészségügyi kockázatok növekedése, madárinfluenza, népességnövekedés-lokális élelmiszer, vízhiány, stb.)

A növénytermelési rendszerek

A növénytermesztési rendszer magába fogalja azokat a komplex és egymással összefüggő növénytermesztés-technológiai, földművelési, talajtermékenységet megőrző eljárásokat, melyek a növénytermesztés eredményének fenntartását, fokozását eredményezik.
A növénytermesztési és földművelési rendszerek a társadalom és a termelőeszközök fejlődésével együtt változtak, a természeti adottságokhoz idomulva.
A főbb földművelési rendszerek a következők:

• Parlagos, legelő- és erdőváltó
• Ugaros
• Vetésváltó
• Füves
• Szabad, valamint monokultúrás rendszer

Az alkalmazott növénytermesztési rendszert úgy kell kialakítani, hogy az leginkább függetlenítse a gazdálkodás eredményességét a természeti viszonyoktól.
A földművelési rendszerek főbb alkotóelemei, amelyek a növénytermelési rendszereket alapvetően meghatározzák:

• Talajhasznosítás és vetésváltás rendszere
• Talajművelés rendszere
• Növényvédelem rendszere
• Talajvédelem rendszere
• Korszerűbb növényfajták bevezetése, használata

A helyi környezeti adottságokhoz alkalmazkodva egyéb kiegészítő elemek is kapcsolódhatnak:

• Öntözési technológiák (esőszerű, csepegtető, árasztásos)
• Vízrendezést, meliorációt szolgáló műtárgyak
• Talajjavítási technológiák, amennyiben a termőhely megköveteli (savas pH, alacsony szerves anyag tartalom, stb.)
• Erdősítés, fásítás (mezővédő erdősávok)

Parlagos földművelési rendszer

A parlagos földművelési rendszer az alacsony népsűrűségű nomád, vándorló életmódot folytató, kezdetleges földművelő eszközöket használó társadalmakra, területekre jellemző.
Erre a földművelési rendszerre jellemző, hogy a települések körüli területek egy részét művelésbe vonják. Néhány évi művelés után, miután a termés hozama jelentősen csökken, magára hagyják. A felhagyott területet az eredeti növénytársulások népesítik be újra. Erre a földművelési rendszerre 4-6 év szántóföldi, kertészeti gazdálkodás és 40-60 év parlagos hasznosítás jellemző.
Megkülönböztetünk parlagos és ősparlagos rendszert.
A parlagos rendszernél a területeket újra hasznosítják, míg az ősparlagos területeken az egykor felhagyott területekre nem térnek vissza többé.
Parlagos művelési rendszer kialakítására akkor volt lehetőség, mikor az összterület csupán 10-20 %-át hasznosították.

Legelő és erdőváltó földművelési rendszer

A legelő és erdőváltó földművelési rendszer alapelvei a parlagos művelési rendszerrel megegyeznek. A különbség a környezet természetes vegetációjából adódik.
A legelőváltó rendszernél az eredeti vegetáció egy ősfüves környezet, mely feltörése után elsősorban gabonanövények termesztésével hasznosítottak. Ezen ősgyepek alatt igen jó minőségű, mezőségi talajok találhatóak. A területfelhagyását elsősorban nem a talajok kimerülése okozta, hanem a gyomosodás, amely 4-6 év után igen jelentős terméscsökkenést okozott.
Az erdőváltó földművelési rendszernél az eredeti vegetáció erdőtársulás. A szántóföldi műveléshez szükséges területet égetéssel hódítják el az erdőtől. Az égetés során keletkező hamu az erdőtalajok ásványi, szerves anyag utánpótlását, és savanyú pH-jának mérséklését elősegítette. Azonban ez a javító hatás 4-6 év után megszűnik, az erdőtalajok kevésbé stabil szerves anyag készlete gyorsan leromlik, a megnyílt felszínek az erózióra érzékennyé válnak.

Ugaros földművelési rendszer

Az ugaros földművelési rendszer a parlagos rendszerből fejlődött ki, és Európában a VII. századtól a XVI. századig használták.
Jelentősen javult a területhasznosítás aránya, a rendelkezésre álló területek mintegy 60-70%-át hasznosították szántóföldi művelésben. A szántóterületeken 2-3 év gabonatermesztés után egy ugartermesztés nélküli szakasz következett. Az ugart azonban művelték, a gyomirtásról rendszeresen gondoskodtak. A pihentetés során a természetes tápanyagok feltáródtak, a talajszerkezet javult. A természetes tápanyag feltáródásnak igen nagy szerepe volt, mert ez időben a szervestrágyázást még nem alkalmazták elterjedten tápanyag pótlására. A növénytermesztési rendszerekben kizárólag gabonaféléket termesztettek. Az állatállomány takarmányigényét a rétek és legelők voltak hivatottak kiszolgálni.

Kétnyomásos művelési rendszer

A kétnyomásos művelési rendszer az ugaros földművelési rendszer egyik, kezdetlegesebb változata. A kétnyomásos művelési rendszer a kora középkori mezőgazdaságban kialakult növénytermesztési és talajpihentetési rendszer, amelynek lényege, hogy a szántóföldi területet minden második évben vetik be. A szántóföldön 50 %-án gabonatermesztés folyik, míg a másik 50 %-át ugarként hasznosítják, de évente felszántják a gyomosodás megelőzése végett. A kétnyomásos gazdálkodás főként Dél-Európára jellemző.

Háromnyomásos művelési rendszer

A háromnyomásos művelési rendszer az ugaros művelési rendszer legfejlettebb változata.
A háromnyomásos művelési rendszer a kétnyomásos gazdálkodást felváltó mezőgazdasági művelési mód, amelynél a megművelendő területet három részre osztják. A terület egyharmadát őszi gabonával, egyharmadát tavaszi gabonával vetették be, a fennmaradó harmadot pedig ugaron hagyták, és ezt a felosztást évente váltogatták.

Vetésválltó földművelési rendszer

A vetésváltó földművelési rendszer az ugaros földművelési rendszerből fejlődött ki a XVI. században Európában és a XIX. század végéig meghatározó szerepet töltött be. A termelőeszközök fejlődése, a mezőgazdasági kutatások, valamint a termőterület hiány új rendszer kialakítását követelte meg. Jelentős változások történtek a földhasználatban, mivel minden szántóföldi művelésre alkalmas területet hasznosítani kívántak, valamint a takarmánytermelés a szántóföldekre helyeződött át. A takarmánynövények és az ipari növények művelési rendszerbe vonásával, az új amerikai fajok térhódításával egyidejűleg megnőtt az igény a termelési rendszerek fejlesztésére. Európában a norfolki négyes vetésforgó terjedt el.
A norfolki négyszakaszos vetésforgó növénycsoportjai a következőek:
1. Őszi búza
2. Gyökérnövények (cukorrépa)
3. Tavasz kalászos pillangós alávetéssel (tavaszi árpa)
4. Pillangós növények (vörös here)

A takarmánynövények intenzívebb termesztése miatt az állatállomány aránya megnőtt, a keletkezett szerves trágyát már hasznosították tápanyagpótlásra.
Felismerték a pillangósok talajtermékenységet javító hatását, illetve takarmányozástani jelentőségüket.
A gépesítés fejlődése szintén segítette az intenzívebb szántóföldi mezőgazdálkodást. Az erőgépek megjelenése a talajművelést, kapás kultúrás művelését, a cséplőgép a betakarítás munkaigényét csökkentette.
A vetésváltó földművelési rendszer alapozta meg napjaink hatékony földművelési rendszereit, a szabad földművelési rendszert és annak számos továbbfejlesztett változatát.

A mezőgazdasági tér tájformáló tényezői

A táj átalakításában, formálásában az ember jelentős szerepet játszik, a természeti tájat kultúrtájjá alakítva. Az emberi hatások, mely a tájat, környezetünket befolyásolják a mezőgazdasági beavatkozások következtében a következőek:-Talajművelés-Állattartás (háziaisítás, külterjes, belterjes állattartás)-Növénytermesztés-Kertészet-Növénynemesítés-Erdőírtás-Hulladéklerakás (kommunális, hígtrágya)-Öntözés-Melioráció-Felszínrendezés-Folyószabályozás

Agrár-környezetvédelem

Nemzeti agrár-környezetvédelmi program