Az erdő-borítottság Magyarországon

A Föld globális erdőterülete folyamatosan csökken. Ma körülbelül a szárazföldi területek közel 30 %-át borítják erdők. Közülük a legnagyobb figyelmet a trópusi esőerdők kapják, egyrészt intenzív kitermelésük miatt, másrészt pedig mert nagy publicitást sikerült biztosítani az oxigén-termelésüknek.
Magyarországon az erdő a szántó után a második legnagyobb művelési ág. Az erdősültség az utóbbi évszázadban növekedésnek indult (11 %-ról 19 %-ra nőtt) a nagy arányú telepítéseknek köszönhetően, de még így is jóval elmarad az európai 36 %-os átlagtól. Az optimálisnak tartott 27 %-os értéket 40-50 év alatt érhetjük el.
Hazánkban az erdőgazdálkodás alá vont terület 1,93 millió ha (2002), a faállománnyal borított terület pedig 1,8 millió ha. Az 1000 lakosra jutó erdőterület 177 ha.
Az általános európai jellemzőktől eltérően az erdeink 86 %-a lombos erdő. A faállományt alkotó legértékesebb fafajok a bükk és a tölgyek, mellettük jelentős területet foglalnak el az akácosok, a nyárasok. Az erdőterület 57 %-át honos fafajok, 43 %-át idegenföldi, meghonosodott fafajok (akác, vörös tölgy, fenyők), vagy klónozott fajták (nemes nyárak) foglalják el.
A fafajok szerinti megoszlás a következő: tölgy 21,0 %, csertölgy 11,5 %, bükk 6,1 %, akác (300 éve meghonosodott faj) 21,8 %, gyertyán 5,7 %, nemes nyár 6,6 %, hazai nyár 3,2 %, egyéb lombos 10,3 %, fenyő 13,9 %.
Az erdők területi megoszlása egyenlőtlen. Az alföldi régió erdősültsége 9,4%, a hegy- és dombvidékeké 27 %.
Magyarország teljes erdőterülete tervszerű művelés alatt áll, a művelést az egész országban regionális igazgatóságokat működtető Állami Erdészeti Szolgálat (ÁESZ) felügyeli. Az Európai Erdő-egészségügyi Megfigyelő Hálózat (ICP Forests) 2002. évi adatai alapján (az összes fafajra vonatkoztatva) – amikor a fák levélvesztését vizsgálták –38 %-ban tünetmentesnek minősültek, 41%-ban veszélyeztetettek, 21%-ban számottevően károsodottak. A magyarországi erdők az európai országok között a közepesen károsodottak csoportjába tartoznak.

Az erdőbirtokosság

Az erdők „szolgáltatásai” olyan fontos közösségi hasznok, hogy az emberek sosem bízták a tulajdonosok kényére kedvére az ilyen hasznok (és haszonkivételek) kizárólagosságát. Mindig fenntartottak bizonyos beleszólást az erdőkkel való gazdálkodásba és korlátozták a tulajdonosok használati jogát.
A középkorban az úrbéresek (jobbágyok, zsellérek) nem rendelkeztek birtokviselési joggal, de a földesurak – bizonyos szolgáltatások: jobbágyteher, vagy úrbér teljesítése fejében – részükre mezőgazdasági telekhasználatot, erdeikben tűzifa és épületfa-gyűjtési, legeltetési és nádlási jog gyakorlását tartoztak engedélyezni.
1848-ban megtörtént a jobbágyok felszabadítása. A földesurak kötelesek voltak jobbágyaik faizási (legeltetési és nádlási) jogainak megváltásaként birtokaikból ezek kielégítését biztosító megfelelő nagyságú területeket kihasítani és a volt jobbágyaik részére közös tulajdoni juttatásként a tulajdonukba adni. Már ekkor egyértelműen világos volt, hogy kis erdőparcellákon sem a nemzetgazdasági, sem a tulajdonosi érdekeknek megfelelő erdőgazdálkodás nem végezhető. Így alakultak ki a volt úrbéres erdőbirtokosságok és legeltetési társulatok. A volt úrbéresek erdeiben folytatott gazdálkodás szabályozására már az első modern erdőtörvényünk (1879. XXXI. tc.) is kitért, amidőn üzemterv szerint szabályozott gazdálkodási kötelezettséget írta elő.
Az erdőbirtokosság tagjai által választott vezetőség (elnökség, választmány, pénztáros, jegyző és erdőgazda) viszonya úgy a tagokhoz, mint a gazdálkodás szakszerűségét ellenőrző erdőfelügyelethez általában véve felhőtlen volt. A közös erdő tulajdonosai örömmel vettek részt a közös munkákban és éberen ügyeltek arra, hogy illetéktelenek erdeikben kárt ne tegyenek. A tagok részére ünnepnek számított az, amikor az erdőfelügyelet az évi fahasználatot kijelölte.
Az erdőbirtokossági rendszer olyan jól működő rendszer volt, hogy ezt második erdőtörvényünk (1935. évi IV. tc.) is megtartotta. Lényeges változás volt az, hogy a közös erdő és minden egyéb közös ingatlan és ingó vagyon tulajdona az erdőbirtokossági társulatra szállt, a tagok tulajdoni hányada használati illetőséggé alakult át és az egyes tagok által leadott szavazatok számát használati illetőségének a nagysága döntötte el. E szerint részesültek az erdőbirtok jövedelméből is.
Az erdőbirtokossági társulati erdőket az első csapás 1952-ben érte, amikor erdeiket az állami erdőkhöz csatolva önállóságukat elvesztették. Újbóli önállóságukat az 1956. évi forradalom csak néhány évre biztosíthatta. 1960-ban az erdőbirtokossági társulati erdők legnagyobb része a termelőszövetkezetek használatába került. 1968-ra kialakult az önálló szövetkezeti erdőgazdálkodás, amely 1990-ben 532 ezer hektár, zömmel magántulajdont képező részarány-tulajdonban lévő, de szövetkezeti használatban álló erdővel rendelkezett.
Az agrárgazdaságban folyó átalakulás során – a kárpótlás mértékétől függően – mintegy 700 ezer hektár, vagy ezt meghaladó mennyiségű magántulajdonban lévő erdővel és több százezer (vagy akár félmillió) erdőtulajdonossal kell számolni. Ezeknek az erdőknek a fenntartásához és szakszerű üzemeltetéséhez az új szervezeti feltételeket is biztosítani kell.
A lehetőségek közül a szövetkezeti, de elsősorban az erdőbirtokossági forma ajánlható, mint olyan, amely minden szempontból a legjobban megfelel.
Az erdőbirtokossági társulatokról szóló 1994. évi XLIX. törvény speciálisan erdőgazdálkodási tevékenységgel összefüggő, valamint az ahhoz kapcsolódó feladatok ellátására létrehozott gazdálkodó szervezetre vonatkozó jogszabály, amely néhány ponton módosítja az 1961. évi VII. törvény (erdőtörvény) előírásait. Például csak a társult erdőgazdálkodás fenntartását, erdőgazdálkodó szervezet alapítását, vagy közös képviselőről való gondoskodást teszi kötelezővé, ott, ahol az önálló erdőgazdálkodás feltételei nem állnak fenn.
A társult erdőgazdálkodás szervezeti formáinak megválasztását a tulajdonosokra bízza, megegyezés hiányában a tulajdonosok kétharmados szavazati arányához köti. Nem szab meg határidőket, nem jelöli meg a szervezést végző szerveket, kiküszöböli a közvetlen hatósági beavatkozást. E megoldást részben a kényszer is szülte, mivel erdő esetében a tulajdonrendezési folyamat teljes befejezése (ideértve az ingatlannyilvántartási rendezést is) várhatóan még hosszabb időt vesz igénybe.
Fontos tudnivaló azonban, hogy a természetben összefüggő erdő korlátlanul nem parcellázható, másrészt az erdőtulajdonos vagy erdőgazdálkodó legfontosabb kötelességeit törvény rögzíti. Aki ezeknek a kötelezettségeknek az erdészeti hatóság felszólítása ellenére nem tesz eleget, a miniszter a feladatok elvégzésére a tulajdonos vagy erdőgazdálkodó költségére mást bízhat meg.

Privatizáció az erdőgazdaságban

Az erdők birtokviszonyai az 1989-es magyarországi rendszerváltást követően jelentősen megváltoztak. Az erdők mintegy 40 %-a (közel 700 ezer hektár) több százezer (vagy akár félmillió) erdőtulajdonos magántulajdonába került. Az erdők jelenlegi birtokszerkezete a következő:

• állami tulajdonú 58%,
• közösségi tulajdonú 1%,
• magántulajdonú 41%.

Az erdők magánosítása az átalakulást követő első években jelentős pusztulást okozott. Később – az erdőbirtokosság és a szövetkezés révén – a magánerdők egy részén is társult gazdálkodás alakult ki. Egy másik, bár csökkenő hányadán a gazdálkodói viszonyok – leginkább a sok osztatlan közös tulajdon miatt – máig rendezetlenek, ezért itt a szakszerű erdőgazdálkodás még nem indult meg. A mintegy 795 ezer hektár magánerdő tulajdonjogilag rendkívül elaprózott, a magánerdő tulajdonosok száma megközelíti a negyedmillió főt.
Az erdők (és ezzel együtt néha védett területek) privatizációja azonnal felélénkítette a régi vitát, vagyis, hogy a magántulajdon, vagy a köztulajdon jelent-e felelősségteljesebb és hatékonyabb gazdálkodást a közjavakat is termelő erőforrások esetében. A nemzetközi példák felemlegetése nem volt meggyőző érv, hiszen a szerves piacgazdasági fejlődési utat bejárt országokban is változó a magán- és az állami tulajdonú erdők aránya. A 25 tagországot magába foglaló Európai Unió egészében az erdőterületek 64 %-a van magántulajdonban, de Máltán az összes erdő állami tulajdonú, míg a természetvédelméről ismert Svédország összes erdejének 80 %-a magántulajdonban van.
Az erdők gondozása azonban nyilvánvalóan szakértelmet és közösségi szabályozást igényel. Magyarországon viszonylag gyorsan, már 1994-ben megszületett az a törvény, ami a szabályozott magántulajdon intézményeként az erdőbirtokosságok megalakítását javasolta az új erdőbirtokosok számára megfelelő – nem tulajdonosi, hanem – használati intézményként. Ma már a magánerdők jelentős részén is társult gazdálkodás alakult ki; és az erdőtelepítések legnagyobb részét (80 %-át) magántulajdonú erdőkben végzik, így a magánerdők aránya folyamatosan növekszik. Ezeknek az erdőknek a fenntartásához és szakszerű üzemeltetéséhez is szükség van az új szervezeti feltételek biztosítására.