Az állattenyésztés gazdasági jelentősége
Az állati eredetű fehérjék – a hús, a tej és a tojás – alapvető fontosságúak az emberi táplálkozásban. Az állattenyésztési ágazatra is igaz, hogy a termékei inhomogének, egy-egy állat többféle áruként értékesíthető terméket adhat. A szőrme, a bőr, a hús, a tej, a toll, a csont stb. mind az állattenyésztés gazdaságilag hasznos termékei.
A világ élelmezési problémáinak természetében jelentős változás következett be az 1960-as és 1970-es évek során, amikor a gabonafélék terén jelentős termés- és hozamnövekedést sikerült elérni (zöld forradalom) és napirendre került a harmadik világ fehérje, illetve húsfogyasztása.
Napjainkban születő előre jelzések szerint 2020-ra 8-10 milliárdos népességgel számolhatunk, ámde ennek jelentős része a gyors városiasodás, a jövedelemnövekedés és a táplálkozási szokások változásai miatt nem csak megnöveli, hanem alapvetően meg is változtatja az élelmiszer-szükségletet az elkövetkező két évtized során. A világ gabonaszükséglete mintegy 55 százalékkal nő, de a hús-szükséglet több mint 75 %-kal (!) hangsúlyozzák a trend-kutatók.
A létszámokban bekövetkezett változások azonban nem egyenletesen oszlanak meg az egyes országok között; –akár az új, akár a régi tagországok adatait vesszük is szemügyre. A legnagyobb csökkenést szarvasmarhából Málta és Magyarország élte meg, szemben a legnagyobb létszámnövelőkkel, a görög és a litván marhatartókkal. Hazánk még ezzel a létszámveszteséggel is „vezet” a legnagyobb állománynövelő Görögország előtt, ha a két országnak az EU-25 teljes állományából való részesedési arányát vizsgáljuk.
A sertésállomány legnagyobb „vesztese” az Egyesült Királyság, Szlovénia és Málta, míg a legnagyobb állomány-növelők Spanyolország és Görögország. Ezzel az ibériai termelők az EU-25 második helyére léptek (Németország mögé) a sertéstartók rangsorában.
Hazánkban az állattartó telepek eszköz, épület és technológiai fejlesztését nagymértékben szükségessé tette a rendszerváltást követő tulajdonos és struktúraváltás. Az ágazat jövedelmezőségi viszonyai ugyanakkor nem tették lehetővé a megfelelő ütemű fejlesztéseket. Az ÁMÖ alapján az épületkapacitások zöme az egyéni gazdaságokban található. A 102 ezer szarvasmarha-istálló 93 %-a 90 ezer épülettel rendelkező egyéni gazdaságnál található. Az átlagos férőhely kapacitásuk azonban csupán 14 szarvasmarha elhelyezését teszi lehetővé. A rendelkezésre álló mintegy 650 ezer, sertésférőhellyel rendelkező gazdaságban a mintegy 913 ezer sertésól közel 9 millió sertés elhelyezésére lenne alkalmas, amelynek 99,2 %-a az egyéni gazdaságok birtokában van, átlagos férőhely-kapacitásuk csupán 6,3. A 11 millió m2 baromfiférőhely 63 %-át is az egyéni gazdaságoknál rögzítették. Az épületek átlagos kapacitása mindössze 9,5 m2. A közel 23 ezer juhhodály mintegy 95 %-a is az egyéni gazdaságoknál van, ezzel együtt a férőhelyek elaprózottsága viszonylag itt a legkisebb. Az egyéni gazdaságok körében 375 helyen rögzítettek 406 fejőházat. Ez a szarvasmarha-istállóval rendelkező gazdaságoknak csupán 0,4 %-a. Ezért a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv egyik fontos célkitűzése a „mezőgazdasági üzemekbe történő beruházások támogatása”, ami kiemelten segíti a gazdasági épületek korszerűsítését és újak építését, a tartás modern feltételeit megteremtő eszközellátást és gépesítést.
Az állattenyésztés értékesítési lehetőségeit alapvetően meghatározzák a feldolgozóipar szükségleteit, a fogyasztók ízlés-változásai és anyagi helyzete, valamint a versenytársak pozíciói a belső és a nemzetközi piacokon. A hazai Tej Terméktanács (TT) például egyszerre okolja a tejhasznú marhatartók piacvesztései miatt az itthoni tejfogyasztás visszaesését és a külföldi behozatal mértékét.
Az 1990-es évek eleji drasztikusan tehénállomány-csökkenés (amit egy ideig a kormány is dotált) következtében alacsony szintre jutott a tejtermelés. Megszűnt a fogyasztási támogatás, majd később hiába támogatta volna a kormány a tehénlétszám növelését, a visszaállítási folyamat nem sikerült. A hazai Tej Terméktanács adatai szerint az itthoni tejfogyasztás továbbra is radikálisan csökkent a 21. század első éveiben.
Az állatállomány korábbinál jóval alacsonyabb szintje a 2000-es évtized közepére már értékesítési gondokat okoz a növénytermesztési ágazatban; veszélyezteti az agrár-környezetvédelmi intézkedések megvalósíthatóságát (a legelőkön vagy állatok legelnek, vagy fűnyírót kell venni) és nincs elegendő szerves trágya sem a környezetkímélő gazdálkodás számára.
Az állattenyésztéssel kapcsolatban természetesen nem csak a szarvasmarháról és a sertésről kell szót ejteni, hiszen számos faj és fajta, továbbá sokféle hasznosítású és életkorú stb. állatról lehet szó a gazdaságokban. A statisztikai adatkezelés érdekében a különböző állatfajok állományának együttes számbavételére kidolgozásra került egy alkalmas egyenérték. Az állategység – mint mérőszám – többek között a Nemzeti Vidékfejlesztési Terven belül az állatok létszámához kötött (állatállomány alapú) támogatások igénylésére és kifizetésére, valamint a gazdálkodók által szolgáltatott adatok egységes feldolgozására és ellenőrzésére szolgál.
Az állattenyésztés szociális jelentősége
Az állattenyésztés jelentősége a foglalkoztatásban országonként eltérő, de általánosságban kicsi. Ha az új tagországok szarvasmarha-telepeiről tudósító adatokat vizsgáljuk, azonnal szembetűnik Ciprus, Szlovákia és Csehország koncentrált állattenyésztés. A 100-nál több marhát tartó telepek túlnyomó többsége magas technikai színvonalon és fejlett technológiával működik, legfeljebb 15-20 embernek adva munkát. A 10-20 tehenet tartó „telepek” túlnyomó többsége viszont olyan kisgazdaság, ahol a marhatartás csak egy összetevő a gazdaság egészében. A főállású marhatartók a középmezőnyben, a 30-100 állattal foglalkozó telepeken fordulnak elő többségükben.
Az állatoknak azonban rendkívüli szerepük van az önellátó kisparaszti (a csak a fölösleget értékesítő) gazdaságokban. Az egy-két tehénnel gazdálkodókhoz a begyűjtő el sem megy a tejért, azt vagy maguk fogyasztják, vagy kannával hordják szét a szomszédságban.
Az állattenyésztés ökológiai jelentősége
Az állattenyésztés gyakran a legfőbb környezetszennyező forrásként jelenik meg a sajtóban. Tény az, hogy az intenzív, modern technológiával működő koncentrált telepek a világ fejlett országaiban – és hazánkban is –a korszerű trágyakezelés követelményeinek figyelmen kívül hagyásával épültek a „zöld forradalom” korszakában.
Az állattenyésztés káros környezeti hatása azonban az ágazati kapcsolatok felbomlása miatt is nőtt. Az állattenyésztés – elkülönülve a növénytermesztéstől – hulladékként, szennyező anyagként állította elő azt a melléktermékét, ami korábban hasznos, értékesíthető terméke volt. A növénytermesztés jobban támaszkodott a gépekkel gyorsabban és könnyebben kezelhető műtrágyák használatára, mint a szerves trágyázásra.
Az állattartó telepek környezeti hatását azonban – legalábbis egy bizonyos méretig – alapvetően nem az állatlétszám nagysága, hanem az alkalmazott tartási és trágyakezelési technológia és a keletkező melléktermékek kezelésének és hasznosításának a színvonala határozza meg.
A zárt és koncentrált telepek meggondolatlan hígtrágya-kezelése egyértelműen felelőssé tehető a talajvíz nitrátosodásának nagy részért. A helyes gazdálkodási gyakorlatról szóló hazai rendelkezés részletes és igen szigorú – egyes megítélések szerint túl szigorú – szabályokat tartalmaz a probléma megoldására. Az 50 számosállat fölötti állattartó telepek számára 2006. január elsejétől teszi kötelezővé a hígtrágya tárolóira vonatkozó előírásokat, és csak az 50 számosállat alattiak esetében engedélyez további négy év türelmi időt. A rendelet előírása szerint hígtrágya, trágyalé, csurgalékvíz kizárólag szivárgásmentes, szigetelt tartályban, medencében tárolható. A tárolótartály, medence anyagát úgy kell megválasztani, hogy az a korróziónak ellenálljon, élettartama legalább 20 év legyen. A tároló helynek legalább 4 havi hígtrágya, trágyalé, csurgalékvíz befogadására elegendő méretűnek kell lennie, hogy biztosított legyen a tilalmi időszakokban biztonságos tárolásuk.
Az istállótrágyát – vagyis a mélyalmozás nélkül tartott állatoktól összegyűjtött szilárd összetevőket – szigetelt alapú, csurgalékvíz összegyűjtésére szolgáló gyűjtőcsatornákkal és aknával ellátott trágyatelepen kell tárolni. A csurgalékvíz a hígtrágyával azonos módon használható fel, vagy a trágyára visszaöntözhető. A tárolókapacitásnak elegendőnek kell lennie legalább 8 havi istállótrágya tárolására. Mélyalmos trágya előzetes tárolás nélkül is kijuttatható. Abban az esetben, ha az előírások ezt nem teszik lehetővé, az istállótrágyával azonos módon kell tárolni és kezelni.
Magyarországon a trágyaelhelyezés problémáját nehezíti, hogy (egy ezredfordulós felmérés eredményei szerint) az úgynevezett „nitrát-érzékeny” területeken lévő telepek töredéke rendelkezik elegendő szántóterülettel ahhoz, hogy potenciális nitrogén kibocsátását a rendelkezésére álló területen el tudja helyezni, viszonylag kevés telep a rendelkezésére álló szántóterületen a megtermelődő nitrogénnek átlagban csupán egynegyedét helyezheti el. A nitrát-érzékeny területen lévő telepek 59 százaléka, az összes állatférőhely 60 százaléka nem rendelkezik földterülettel.
A nitrát-érzékeny területeken lévő telepeknek több mint kétharmadára a hígtrágyás technológia jellemző, alig egyharmadukon fordul elő almozás. Bonyolítja a felhasználás helyzetét, hogy hígtrágya csak talajtani szakvéleményre alapozott talajvédelmi hatósági engedély birtokában juttatható ki mezőgazdasági területre. A szakvélemény készítése során a talajvíz vizsgálata is szükséges, ha a talajvíz legmagasabb szintje 7 méteren belül található. A hígtrágya hasznosítására szolgáló terület talaját, továbbá a talajvíz szintjét és minőségét 3 évente meg kell vizsgálni. A megfelelően tárolt hígtrágya reménybeli felhasználása a biogáz-termelés lehet.
A mezőgazdasági ágazatok túlzott elkülönülése, vagyis a termelés specializálódása – mint fentebb látható – nem minden esetben jelent jó irányú fejlődést; még ha csak az árutermelési funkciók szempontjából értékeljük is. A különböző ágazatokat együtt működtető gazdaságok pedig jószerivel a hagyományos (önellátó és piacra termelő) parasztgazdaságokkal együtt tűntek el a palettáról. Természet- és környezetvédelmi szempontból azonban a „teljes körű gazdálkodás”, vagyis az egymáshoz kapcsolódó és egymást kiegészítő folyamatokat magába foglaló gazdaság volna ideális. Ilyen viszont – a mai piacgazdasági körülmények között – legfeljebb a környezetvédelmi területeken folyó környezetbe illő gazdálkodás (és természetesen jelentős támogatás) esetében elképzelhető. Ma ennek inkább az ellenkezője várható a „félig önellátó gazdaságok piacképessé válását” szolgáló támogatásoktól.
Ha nem is ilyen mértékű „több lábon állást”, de a növénytermesztésnek és az állattenyésztésnek az ismételt összekapcsolását a magyar agrárpolitika is felismerte 2005 nyarán, és az állami föld-tartalékokból takarmánytermesztésre használható földterületet kíván juttatni az állattartó gazdaságoknak.
Az állattenyésztés ökológiai hasznai
Az állatok nem csak trágyájukkal segítik a talajerő-utánpótlást és a talajművelést. A rétek, legelők, gyepes területek növényfajai javarészt a földfelszín alatti részeik (gyökérzetük) révén terjednek és szaporodnak. Ezért azután nem káros, hanem kifejezetten szükséges számukra a rendszeres „betakarításuk”. Ez történhet kaszával, fűnyíróval, vagy – természetes körülmények között – állatok legelésével. Amennyiben ez a „betakarítás” nem történik meg, a rétek és legelők (a nyitott terek) begazosodnak, bebokrosodnak és különböző agresszív fajok szaporodnak el rajtuk. Magyarországon ma olyan kicsiny az állatlétszám, hogy az agrár-környezetvédelmi programok gyepesítési, legelő-létrehozási intézkedéseit veszélyezteti a hiányuk.
Különösen a domb- és hegyvidékek meredekein fontos az állatok karbantartó munkája, ahol sem emberi, sem gépi erővel nem tartható kultúrállapotban a lejtős terület. Aki járt Erdélyben, elcsodálkozhatott a nyírott gyepekre emlékeztető (de nem olyan sima) hegyoldalak szépségén és ápoltságán.
A háziállatok genetikai sokféleségének védelme
Az emberiség vagy 10-12 ezer éve háziasította, azóta tartja, szelektálja és nemesíti az egyes állatfajokat. Nehéz elhinni, de tény, hogy ma az összes mezőgazdasági jelentőséggel bíró emlősfaj száma harminc, és az összes „állati termék” 90 %-a 14 faj tenyésztéséből származik. Az ember azonban vándorlásai során a világ távoli vidékeire vitte magával háziállatait, és kényszerítette azokat az ottani feltételekhez igazodásra. Az egyes fajokon belül a fajták sokasága alakult ki. Becslések szerint a háziállat-fajták száma ma 4.500-5000 között van.
Sok háziállat esetében a fajták populáció-mérete, másoknál a hím- és a nőivarú egyedek aránya (ld. a „falu bikája”), vagy száma veszélyezteti a géntartalékok fennmaradását. A hagyományos, helyi háziállat-fajták megőrzésének szükségessége még ma sem minden szakember számára nyilvánvaló.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
