A mezőgazdaság termelői funkciói
A mezőgazdaság (a mezőn való gazdálkodás, foglalatosság) legfontosabb funkciója kezdetektől az élelmiszer, illetve az élelmiszer-alapanyagok előállítása. Az ember változatos módon – gyűjtögetéssel, vadászattal, égetéses gazdálkodással – igyekezett biztosítani a megélhetését a föld és a természet adta értékekből. A kezdetleges módszerekkel az ember úgy maradhatott fenn, ha mindenki csaknem minden idejében az élelmiszertermeléssel (gyűjtéssel, vadászattal) foglalkozott. Később – az állatok háziasításával, bizonyos növényfajták termesztésével – a természeti erőforrásokkal való gazdálkodás olyan szintet ért el, hogy némelyek mentesülhettek a folyamatos élelmiszertermelés kényszere alól; ők már megtehették, hogy katonáskodással, varázslással stb. foglalkoztak, illetve arra szakosodtak. Ezzel megjelent a munkamegosztás kezdetleges formája.
Az ókori úgynevezett agrár társadalmakban – becslések szerint – hét élelmiszertermelő tudott eltartani egy élelmiszertermeléssel nem foglalkozó embert. (Mára ez az 1:/70 arány a legfejlettebb országokban megfordult: 1 élelmiszertermelő 70 más embert képes élelmezni.) A munkamegosztás nem-mezőgazdasági ágaiban dolgozók tipikusan a városokba költöztek. Kialakultak az ókori nagyvárosok, amelyek azonban közvetlenül kapcsolódtak a mezőgazdasági hátországukhoz. Ez azt jelenti, hogy akkorára nőhettek, amilyen létszámot a hátországuk képes volt közvetlenül élelmezni. Mivel pedig a korabeli tömegszállítási technológia elsősorban a vízi szállításra épült, az első nagyvárosok is vízparton születtek.
A város és vidéke ilyen szoros kapcsolata egészen a huszadik század közepéig fennállt. Az első kísérlet arra, hogy egy nagyvárost távolabbról szállított élelmiszerrel tartsanak életben, a második világháború után következett be, amikor Nyugat-Berlin szovjet blokádja megakadályozta a város közvetlen ellátását. Érdemes utána olvasni, hogy milyen óriási erőfeszítést és mekkora technológiai fejlettséget követelt ez akkor az amerikaiaktól; az élelmiszerek tartósítása (konzerválása), a szállítási technológia és a szervezés (logisztika) terén. Mára a globális élelmiszerpiacok és a nemzetközi élelmiszerláncok működése, a tartósítási és szállítási technológia óriási fejlődése következtében alig tudjuk elképzelni a város és vidéke hajdan volt szoros összekapcsolódását.
Amikor azt mondjuk, hogy a technológiai fejlődés következtében egyre kevesebb ember képes előállítani egyre több más ember élelmiszerét, akkor ezt úgy is kifejezhetjük, hogy egyre több ember szabadul fel a mezőgazdasági alapanyag-termelésből más gazdasági ágazat számára; de úgy is, hogy egyre több ember szorul ki a mezőgazdasági alapanyag-termelésből, egyre kevesebb embernek biztosít közvetlen megélhetést a mezőgazdaság. (Ha azonban a közvetlen agrár termelőkön túl figyelembe vesszük mindazokat, akik a mezőgazdasági termelésből közvetve élnek meg – például az élelmiszerfeldolgozás, kereskedelem, kutatás alkalmazottait stb. –, akkor látnunk kell, hogy ma a mezőgazdaság a közvetlen foglalkoztatottjainál jóval több embernek biztosít munkát az úgynevezett „agrobiznisz” területén.)
Általában onnan számítjuk az agrár társadalmakat felváltó ipari társadalmak megszületését, amikor a mezőgazdasági foglalkoztatottak az összes foglalkoztatottnak kevesebb, mint felét teszik ki egy országban. Ez annyit jelent, hogy a termelés hatékonysága fokozásával az élelmiszertermelők legalább ugyanannyi (ha figyelmen kívül hagyjuk a nem foglalkoztatott időseket és gyerekeket) embert legyenek képesek élelmezni, ahányan saját maguk vannak. Az ipar és később a harmadik szektor (a szolgáltatás) azonban visszahat a mezőgazdasági termelésre; az iparban előállított eszközök (gépek) és anyagok (kemikáliák), vagyis az ipari inputok egyre nagyobb mértékben kerülnek alkalmazásra a mezőgazdaságban, növelik a termelés hatékonyságát és egyben meghatározzák az agrártermékek árait. Minél nagyobb mértékben használ a mezőgazdaság ipari eredetű inputokat (bemeneti oldal) és a termékeit (kimeneti oldalon) minél inkább az ipari és szolgáltatási szektorok számára értékesíti, annál inkább egyszerűsödik a tevékenysége az alapanyag-termelésre, és annál inkább a ki- és bemeneti ágazatok határozzák meg az áralakítását (ld. agrárolló). A mezőgazdaság általában a kimeneti oldalon próbálja meg kiterjeszteni a maga hatókörét és maga csomagolja, maga dolgozza fel, maga értékesíti stb. a termékeit (vertikális integráció); modern szóval megpróbálja növelni az alapanyagokra rárakodó „hozzáadott érték” mértékét.
Sokáig úgy gondoltuk, hogy a mezőgazdaság nem szervezhető iparszerűen. Egyrészt, mert természetes, élő anyaggal foglalkozik, ezért nem szakadhat el a biológiai meghatározottságoktól: Követnie kell az időjárás és a biológiai életritmus diktátumait. Másrészt pedig olyan összetett feladatrendszert valósít meg, aminek csak egy-egy összetevőjét lehet gépesíteni. A gépek kezdetben csak egy vagy nagyon kevés funkcióra voltak használhatók, ráadásul – mivel a munkafolyamatoknak csak egy szakaszára voltak alkalmasak – az év nagy részében a gépek nemhogy nem segítették a termelést, hanem a fenntartásuk, a gondozásuk még kiadásokkal is járt. A modernizáció során azonban sikerült a mezőgazdasági termelést valamelyest függetlenítenie a természeti feltételektől (az éghajlati adottságokkal szemben mesterséges klímát biztosító üvegházakkal, fóliákkal, a talajadottságokkal szemben a műtrágyáktól a vízkultúrás termelésig); a biológiai feltételektől (a növekedés- és termésfokozó vegyszerekkel). A gépek fejlesztése (például a betakarítás és a cséplés műveleteit kombináló kombájnok, vagy az erőgépekre szerelhető szabványos kiegészítő eszközök), elősegítette a több funkciós felhasználásukat. Ugyanakkor a gépek és a többi ipari input felhasználása szabványosította is a termelést: azonos sortávú és azonos mélységű vetésre, azonos időben bekövetkező érésre, azonos növénymagasságra stb. van szükség ahhoz, hogy a gépek hatékonyan végezhessék a dolgukat.
Az egyre intenzívebb mezőgazdasági termelés az 1970-es évek végére felvetette a fenntarthatóság kérdését. Két szempontból is: egyrészt a természeti adottság felhasználása, másrészt pedig a vidéki társadalmak életben tartása szempontjából. A kemikáliák használata és a gépek kapacitásaihoz igazodó optimális táblaméretek hatékonyan homogenizálták a területen megtalálható növény- és állatvilágot; másrészt pedig helyettesítették az (állati és az emberi) izomerőt, a vidéken élő elvándorlásához vezettek. Mindezek a fejlemények vezettek oda, hogy az ezredforduló táján egyre világosabbá vált a politikai döntéshozók számára is, hogy a mezőgazdaságnak (és a vidéknek) nem csak élelmiszer-alapanyagtermelő, hanem más típusú árutermelő, továbbá fontos ökológiai és szociális feladatai (funkciói) is vannak.
Ha csak az árutermelő (és azon belül is elsősorban az élelmiszertermelő) funkciókat vesszük szemügyre, akkor ezek leggyakrabban használt mértékegységei, hogy az agrár-árucikkek mekkora szerepet töltenek be az adott ország nemzeti össztermelésében (a GDP-ben), az ország árukivitelében és –behozatalában (az exportban és az importban), a munkaképes korú emberek hány százalékának biztosítanak foglalkoztatást (és jövedelmet), továbbá – bár ez már nem csak az élelmiszertermelés hatékonyságát, hanem az ország egész gazdaságának egészségességét méri – annak az összegnek az aránya, amit az állampolgárok havi jövedelmükből kénytelenek a legalapvetőbb megélhetési szükségletükre, vagyis az élelmiszerfogyasztásra fordítani.
Mindezek az adatok egyben jelzik a mezőgazdaság politikai és gazdasági súlyát is egy nemzetgazdaságban. Ez a súly a nemzetgazdaságok iparosodásával, modernizálódásával folyamatosan csökken. E téren azonban néhány paradox jelenség figyelhető meg. Például: az egyes nemzetgazdaságok általában akkor kezdik jobban becsülni és támogatni az agrártermelést és az agrár termelőket, amikor azok gazdasági és politikai súlya csökken; – ahol pedig a második (az ipari) és a harmadik (a szolgáltató) szektorok gazdasági-politikai súlya kisebb, a mezőgazdaságból elvont tőkével igyekeznek ezeket a szektorokat erősíteni. Vagy jellemző, hogy az iparosodott országok élelmiszer-ellátás területén önellátásra törekednek, akkor is, amikor a nemzetközi élelmiszerpiacok egyre inkább képesek ellátni a nemzeti piacokat élelemmel; sőt néha akkor is, ha a szóban forgó élelmiszerek olcsóbban beszerezhetők a nemzetközi piacokon. Mindez összefügg azzal, hogy egyre jobban érzékelik: szükségük van a vidéki területekre és a vidéken folyó emberi munkára, akkor is, ha annak az élelmiszerellátás szempontjából – csak gazdaságossági szempontból vizsgálva – csökken is a jelentősége.
Az ipari nyersanyag-termelő funkciók
A mezőgazdasági termékek általában „inhomogének”, vagyis nem egyneműek. Tipikus az, hogy az élelmiszerfogyasztásban (közvetlenül, vagy feldolgozva) hasznosuló eredményen kívül más – elsősorban az ipari feldolgozás révén hasznosuló – outputja (kimenete) is van ugyanazon „terméknek”. Például a tehéntartás közismert terméke a tej és a hús (így találkozunk vele a leggyakrabban fogyasztókként), de ’terméke’ a szaporulat; vagy a bőre és a csontja is. Vagy például a burgonya nem csak közvetlen élelmiszerként, hanem szeszipari nyersanyagként is fogyasztásra kerül. Ez utóbbiak már ipari nyersanyagok.
A mezőgazdaság kezdetektől fogva előállított olyan termékeket is, amik csak ipari alapanyagként voltak értékesek az ember számára. Így például a len, a kender, vagy a gyapot termelése a textilipar (illetve a textil kézművesség) számára állított elő nyersanyagot szolgálja; a csincsillát, a nutriát a szőrméje miatt tartjuk (bár kísérleteztek vele, hogy rávegyék a magyar vásárlókat a nutria húsának a fogyasztására). Ezek az ipari nyersanyagok a nemzetgazdaságok modernizálódásával egyre veszítettek jelentőségükből, mivel nagyrészt iparilag előállítható alapanyagokkal (műanyagokkal) helyettesítették őket.
A mezőgazdaság ipari alapanyag-termelése az ezredfordulón ismét a figyelem központjába került. Méghozzá a mélyülő energiaproblémák miatt. A világméretekben érzékelhető válság a hagyományos (fosszilis) energiahordozók terén arra ösztönözte Európát is, hogy az alternatív módon előállított energia, vagy másként a megújuló (szél-, nap- és bio-) energiaforrások felé forduljon. Az Európai Unió irányelvben fogalmazta meg, hogy a megújuló energiahordozók arányát 2010-ig duplájára, vagyis a teljes felhasználás 12 százalékára kell növelni. Magyarország e tekintetében a 3,6 százalékot jelölte meg elérendő célként, szemben a mai kevesebb, mint egy százalékos felhasználással (aminek is ma a túlnyomó része faégetésből származik). Az ilyen törekvések ismeretében érthető a melléktermékek és hulladékok hasznosítása (biomassza, biogáz), valamint az energianövények termesztése iránti érdeklődés.
Az ipari célú termelés egyben hasznos alternatívát jelent a még mindig jelentős készlet-felhalmozódást előidéző túltermeléssel szemben az élelmiszer célú termékek terén, valamint hasznot hozó lehetőséget tár fel azoknak a gazdálkodóknak, akik a szántóföldként használnak olyan területeket, ahol nem lehet nyereségesen előállítani élelmiszernövényeket.
A genetikai örökség-védelmi funkciók
A fenntartható mezőgazdaság alatt rendszerint az olyan gazdálkodási gyakorlatot értjük, amely nem terheli túlzott mértékben a környezetét, amely értelmes megélhetést biztosít a vidéki embereknek, valamint ami a jövő nemzedékek számára is termőképes állapotban tartja a talajt. Gyakran megfeledkezünk azonban a genetikai örökség gondozásáról, ami pedig igen fontos a fenntarthatóság szempontjából.
Az évszázados tartás és nemesítés folytán olyan új fajták fejlődtek ki, amelyek az előnyösnek tekintett tulajdonságokat maximalizálják (hiszen éppen ez a tartás során történő szelekció és a nemesítés célja), míg más tulajdonságok (elsősorban az ellenállóképesség) gyengültek. A példa kedvéért érdemes összehasonlítanunk a gyomnövények és a haszonnövények szívósságát. Az úgynevezett „génbank”-ok az eredeti (vagy legalábbis az eredetihez közel álló) fajtajellemzőkkel frissíthetik fel a túlnemesített fajták jellemzőit.
A genetikai frissítés nem azonos a genetikai manipulációval, a génsebészettel. A génsebészet ugyanis egy elkülönített gént emel át az egyik szervezetből egy másikba, míg a genetikai frissítéssel történő nemesítés tájfajtákat (genotípusokat) őriz és az élő rendszerekben keresi az előnyös tulajdonságokat. Így például a középkori (betemetett) magyarországi kutakból olyan salátamagvakat sikerült kiásni, amelyekből nitrátrezisztens, vagy legalábbis nitrátmentes salátát lehet termelni, ami a bébitápszer gyártók számára áldás. A genetikai örökség védelme többek között alternatív növényfajták, illetve alternatív tulajdonságok visszanyerését teszi lehetővé.
A genetikai örökség védelme és gondozása mindezek alapján árutermelésként is értelmezhető, hiszen a genotípusok (vagy az azokból kinyert DNS) értékesíthető árucikként is szolgálhatnak a nemesítő munkában.