A mezőgazdasági termelés jelentősége, főbb ágazatai

Tananyag választó:

Áttekintő

Az ezredfordulós örökség a magyar agráriumban

A magyar társadalom meghatározó ezredfordulós eseménye a rendszerváltás, ami egyszerre jelentette

a politikai rendszer megváltoztatását,
gazdasági szerkezetváltást, vagyis a nemzetgazdaságot alkotó ágazatok egész szerkezetének módosulását,
orientáció változtatást: az államilag szervezett termelésirányításról a piacgazdaságra való áttérést,
piacváltást, a hazai és a külső piacok kapcsolatrendszerének teljes átalakítását, és
az összes felsorolt változásnak megfelelő új intézményrendszer kialakítását.

Mindezek mélyen érintették a vidéki társadalom és az agrárium egészét. Sok társadalomelemző szerint éppen a vidék és az agrárágazat volt ennek a mélyreható átalakulás-sorozatnak a legfőbb vesztese a magyar társadalomban.
Ezért lehetetlen teljes körűen leírni az újonnan kialakult helyzet egészét. Néhány jellemző összetevő azonban megérdemli, hogy kiemelésre kerüljön. Annál is inkább, mert a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv helyzetleírása is ezek bemutatását tartotta fontosnak az EU Bizottsága felé.
A mezőgazdasági keresetek 1990 óta folyamatosan csökkentek, és jellemzően alacsonyabbak a nemzetgazdasági, és az ipari átlaghoz viszonyítva.
A mezőgazdasági termelés alacsony hatékonysága és jövedelmezősége következtében a vidéki emberek igyekeznek más jövedelemforrás után nézni, és – ahol lehet – ipari vagy más, de mindenképpen jobban jövedelmező állásban elhelyezkedni. Sok vidéki településen azonban a mezőgazdasági alapanyag-termelés jelenti az egyetlen foglalkoztatási lehetőséget, ezért a hátrányos gazdasági helyzet elvándorláshoz, a helyben maradók elöregedéséhez vezet.
A statisztikák alapján készült becslések szerint ma a gazdaságilag életképes mezőgazdasági üzemek száma 40-50.000 alatt van. Ezt támasztja alá a regisztrált termelők által elért árbevétel is. Az egy gazdaságra jutó árbevétel a gazdasági társaságoknál 140 millió Ft, a főfoglalkozású egyéni vállalkozóknál és főfoglalkozású őstermelőknél 4,7 millió Ft, a nem főfoglalkozású egyéni vállalkozóknál és őstermelőknél mindössze 0,8 millió Ft. Az utóbbi két csoportban szerzett jövedelemről nem feltételezhető, hogy olyan többletet tartalmazna, ami fejlesztésre fordítható; – a következő évi termelés finanszírozásán túl.
A magyarországi vidéki gazdaság alapja (néhány településen kizárólagos alapja) a mezőgazdaság, ezért a gazdaságok fejlesztése nélkül alig képzelhető el a magas munkanélküliség csökkentése a vidéki településeken. Az ágazat tőkeszegénysége, alacsony jövedelmezősége, valamint a fedezet hiánya miatt a mezőgazdasági vállalkozások a rendelkezésre álló hitelkonstrukciókat is csak korlátozott mértékben tudják igénybe venni. A hazai gazdálkodók támogatottsági szintje jelentősen elmarad az Európai Uniós-versenytársaikétól, ami versenyképességüket közvetlenül érinti. A helyzeten próbálnak enyhíteni a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv keretében megnyíló források a gazdálkodók tőkeerősebbé és hitelképesebbé tételével, valamint a fejlesztési támogatásokkal.
A mezőgazdasági alapanyag-termelés – feldolgozás – értékesítés termékpályán a megtermelt jövedelem jelentős része az utolsó két szakaszban (a feldolgozás és az értékesítés során) realizálódik. A termékpálya e három szakasza a mai Magyarországon elkülönül egymástól, a magasabb profitrátájú feldolgozásban és értékesítésben alacsony a termelői tulajdon és érdekeltség. Ennek következtében a alacsony a termelőknél maradó jövedelem. A Nemzeti Vidékfejlesztési Terv a termelői szervezettség növelését célzó, a termelői csoportok megalakulását és működését támogató intézkedés keretén belül kínál megoldást erre a helyzetre.
A magyar mezőgazdaságnak a gép- és technológia ellátottság szempontjából nem csak a szokásos (folyamatos) fejlesztési és karbantartási feladatokkal kell megbirkóznia (és az azon a téren is kialakult évtizedes elmaradást pótolni), hanem egy egészen új üzemstruktúra műszaki-technológiai feltételeinek megteremtése vált szükségessé. A nagyüzemi méretekhez illeszkedő gépi kapacitás egy része alkalmatlan a kisgazdaságok művelésére.
Bár a mezőgazdasági beruházások változatlan áron számolva szinte minden évben bővültek, a jövedelem a legtöbb ágazatban nem tette lehetővé az indokolt technológiai korszerűsítést. 1994 után, az összes mezőgazdasági beruházás még – az 1999-től mérhető jelentős javulás ellenére – 1990. évi változatlan áron számolva 1999-ben csak 55,6%-a volt az 1990. évinek. (27. sz. táblázat). Ezek a számok azt jelzik, hogy a mezőgazdaság műszaki-technikai eszközrendszere nem képes megújulni megfelelő ütemben.
A mai magyar vidéki társadalom helyzetét azokkal a jellemzőkkel írhatjuk le tömören, amik évszázada újra meg újra felbukkannak a történelemben. Ezek közül a legfontosabbak a tőkehiány, a vidéki munkanélküliség és az elvándorlás (a vidéki humán tőke erodálódása).

Piac- és szerkezetváltás az ezredforduló

A magyar agrártermékek legfontosabb külpiacai a rendszerváltást megelőzően a KGST-országok (a Szovjetunió és az úgynevezett szocialista országok), az Európai Közösség, valamint az arab országok voltak. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek a világpiacokon erős élelmiszer-kereslet mutatkozott. A nyugat-európai országok, valamint az olajárrobbanás következtében gazdagodó arab országok megbízható vásárlóerőt jelentettek a magyar élelmiszereknek. Itthon a lassan növekedésnek induló jövedelmek idéztek elő fizetőképes keresletet a hazai agrártermékeknek. A nagy piac – a Szovjetunió és a KGST – ugyanakkor megbízható felvevőpiacnak bizonyult, de a kifizetések terén már mutatkoztak hiányosságok.
A hetvenes években a világ csaknem minden területén kibontakozott a „zöld forradalom”. Az ázsiai országok lassan önellátókká, sőt néhányan exportőrökké váltak az élelmiszerek tekintetében. Ugyanebben az időben az Európai Közösség is erőteljes agrár növekedést produkált, az európai politikusoknak az élelmiszerek hiánya helyett lassan az alapvető termékek túltermelése okozott gondot. Új piacokat keresve Európa is rátalált az arab országokra, jelentős konkurenciát okozva ezzel a magyar termékeknek. Sőt, a hetvenes évekre a hazai élelmiszerpiac is a telítődés jeleit kezdte mutatni néhány területen. A szocialista külpiacok maradtak meg a magyar agrártermékek biztos felvevőhelyeként. Ott azonban egyrészt a fizetésképtelenség okozott gondokat.
Magyarország a nyolcvanas évektől kezdte elveszíteni biztos külpiacait. Bár az élelmiszer-külkereskedelem nem hanyatlott látványosan, a nyugati piacokra vonatkozóan a cserearányromlás kifejezés mindennapossá volt a korabeli politika szóhasználatában. A keleti piacok azonban feneketlen zsákként szívták a magyar élelmiszert. Ezzel ugyanakkor el is kényelmesítették a magyar termelőket. Európa a nyolcvanas évtizedben egyre igényesebbé vált; nagyobb figyelmet szentelt az élelmiszerek csomagolására, összetételére és az egészséges táplálkozás követelményeire, mint korábban.
A nyolcvanas évek második felében nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar mezőgazdaság piacváltás előtt áll. Csakhogy amikorra ez bekövetkezett – az 1990-es évtizedben –, akkorra Európa már a túltermelés okozta problémákkal küzdött, az élelmiszerekre vonatkozóan egyre magasabb szintű igényeket támasztott és kifinomult szabályozókat, szabványokat vezetett be, miközben hatékonyan védelmezte a belső piacait és ösztönözte az élelmiszer-exportját.
Magyarországnak – és a többi csatlakozásra váró országnak – az évtizedek érdekegyeztetéseinek csiszolókövén formálódott intézmény- és szabályrendszerrel rendelkező közös piachoz kellett alkalmazkodnia. A csatlakozásra vonatkozó döntés megkövetelte, hogy részletesen ismerje meg ennek a bonyolult piacnak a működését és intézményeit, teljesítse a csatlakozás előfeltételeként előírt követelményeket és – néha az új tagországokkal karöltve, néha azokkal versenyezve – hosszan tartó alkuk során megfelelő pozíciót vívjon ki magának a régi tagországok között.

A mezőgazdasági művelés alatt álló terület

Magyarország területe teljes területe 9,3 millió hektár. Ennek 66 %-a mezőgazdaságilag művelt, vagy mezőgazdaságilag hasznosított terület. Ide, ebbe a kategóriába soroljuk a szántó, a kert, a rét és legelő, a szőlő és a gyümölcsös hasznosítású területeket együtt, és ide tartoznak a majorok, valamint a mezőgazdasági utak (dűlők és szérük) által elfoglalt területeket.
Ennél tágabb kategória a mezőgazdasági termőterület, ahová a mezőgazdaságilag hasznosított részeken túl az erdő és a nádas részeket, továbbá a halastavakat is soroljuk.
A művelés alól kivett területeket a leginkább lakóhelyként, ipari telkekként hasznosítjuk, illetve utak foglalják el és más nem-mezőgazdasági célú építmények (parkok) találhatók rajtuk.
Vessünk egy pillantást a huszadik század hazai földhasználati adataira; haladjunk alulról felfelé! Látható, hogy a magyarországi tendenciák egybesimultak a világon másutt is jellemzőkkel: száz év alatt mindenütt jelentősen (Magyarországon a duplájára) nőtt a művelés alól kivett területek aránya.
A kivett területek az urbanizálódás áldozatai, növekedésük a fejlődés természetes és csak kis mértékben korlátozható fejleménye. Problémaként azért jelentkezik, mert rendszerint a legértékesebb termőterületeket érinti: hiszen eleve ott lendült fel a gazdasági növekedés, ott alakultak nagyobb települések és oda, illetve onnan futnak az utak is. A kivett területek nem azonosak a műveléssel felhagyott területekkel (parlag).
Az erdők területe általában két ok miatt csökken. A mezőgazdasági művelés intenzívebb formái és az urbanizálódás egyaránt veszélyezteti az erdős területeket. Csakhogy amíg világméretekben az erdők fogyása tovább jellemző, Európa (és Magyarország is) a huszadik század második felében ébredt rá az erdők hasznosságára.
A mezőgazdaságilag hasznosított területeken belül a természetes állapothoz legközelebb álló földhasznosítás a legelő. Ez olyan gyepes terület, amelynek fűtermését zöld állapotban állatfajokkal legeltetve hasznosítják. A legelő biztosítja az állatok számára a legolcsóbb és a legtermészetesebb takarmányt. Rendszerint olyan területeket hasznosítanak így, amelyeken a szántóföldi növénytermesztés nem, vagy csak korlátozottan lehetséges. A legelőket hosszú időn át úgynevezett közbirtokosságok gondozták (közösségi tulajdon), részletes szabályokkal biztosították a legelő fenntartható hasznosítását.
A rét kaszálással hasznosított gyepterület, amit a kaszálás után rendszerint nem használtak legeltetésre. Az emberi beavatkozás nélkül települt természetes gyepek az ősgyepek, a mesterséges gyepeket viszont mag-vetéssel telepítették.
A szőlő intenzív hasznosítású telepített szőlőültetvények elnevezése. Rendszerint a szántó művelésre nem, vagy kevésbé alkalmas (hegyoldalak, homokos területek) területeken jellemző hasznosítási forma. Telepítése rendkívül tőkeigényes.
Kert és gyümölcsös. A gyümölcsös lehet zárt telepítésű, vagy szórvány, de olyan terület, amelynek fő hozadéka gyümölcs, vagyis emberi fogyasztásra friss állapotban – feldolgozás nélkül – alkalmas termés. A gyümölcsültetvények telepítése tőkeigényes, a telepítvények tervezése rendkívül gondos munkát igényel, hiszen a megvalósítás módja évtizedekre meghatározhatja a gyümölcsös üzemeltetését. A viszonylag gyengébb termőképességű talajok intenzív hasznosítási módja. A kert elsősorban zöldség, gyümölcs, szőlő és dísznövénytermesztésre használt, rendszerint kisebb földterület.
A mezőgazdaságilag hasznosított területeken belül a legismertebb hasznosítás a szántó. A rendszeresen forgatott talajon a természetes vegetáció megújulását kívánják a szántással megakadályozni a termeszteni kívánt kultúrnövényeknek megfelelő magágy kialakítása érdekében. A szántóföld ’természetidegen’ állapot, ezért gondos kezelést igényel, másként visszafordíthatatlan károk (erózió) keletkezhetnek benne. A megfelelő kezelés azonban jelentős termőképesség-növekedést idéz elő a korábbi természetes állapothoz képest. Szántóföldek elsősorban rétek és legelők feltörésével, vagy folyó menti vizes területek, mocsarak lecsapolásával nyerhetők. Az évszázadok során az ember a szántóterületek növelésére törekedett: olyan – viszonylag gyengébb – termőképességű területeket is művelésbe vont, amik visszagyepesítése és elmocsarasítása napjaink fontos feladata.