A hagyományos paraszti gazdaság
A hagyományos paraszti gazdaság
Önellátásra termelő paraszti gazdaság jellemzése.
A félig önellátásra termelő gazdaság
A piacgazdaságba irányuló átmenet során számos „kényszervállalkozás” (kis gazdálkodó egység) jött létre. Közülük saját megítélésük (vagyis az ÁMÖ kérdőívére adott válaszuk) szerint 301.482 „félig önellátó”, vagyis csak az önellátási szükségleteiken felüli termékeiket piacon értékesítik.
A „félig önellátók” és a „részidősek” kategóriája nem ugyanaz, bár valószínűleg jelentős átfedések vannak. A félig önellátók többsége önálló, önfoglalkoztató. Jellemzően nem rendelkeznek beruházható tőkével, gyakran megfelelő szakmai képzettséggel, piaci és üzleti tapasztalatokkal sem.
A Csatlakozási Szerződés VII. fejezete a 2004-2006 közti időszakra speciális (vagyis csak a frissen csatlakozó közép-kelet-európai országok számára rendelkezésre álló) vidékfejlesztési lehetőségeket nyitott a csatlakozó országoknak. Ezek többek között a „félig önellátó gazdaságok átstrukturálását” (magyarul: átalakítását) támogató intézkedéseket is finanszíroznak.
A Nemzeti Vidékfejlesztési Terv becslése szerint körülbelül 40-50.000 gazda lehet az intézkedés kedvezményezettje, akiknek többsége 5 és 10 hektár közötti méretű szántón gazdálkodik (43.060 gazda), vagy ezzel egyenértékű gazdasági mezőgazdasági tevékenységet végez kisméretű szőlőkben, gyümölcsösökben, fóliákban, üvegházakban vagy csemetekertekben, faiskolákban, vagy állatokat tart.
A „félig önellátó gazdaságok átstrukturálását” finanszírozó támogatás célja az, hogy a gazdaságok piacképes, a versenyben helytállásra, vagyis „életképes” agrárvállalkozásokká alakítsák át önmagukat. A gazdák az elképzeléseiket üzleti tervben kell bemutassák. A maximum 5 éves időszakra nyújtható támogatás folyósítása az első három év után megszüntethető, ha az akkor esedékes felülvizsgálat nem bizonyítja, hogy a gazda megfelelően megvalósította az üzleti tervben meghatározott célokat. A már kifizetett támogatást a jogosultnak ekkor sem kell visszafizetnie, de a fennmaradó két évre szóló további támogatáshoz csak akkor juthat, ha a felülvizsgálat megfelelő előre haladást bizonyít.
A gazdaság akkor tekinthető „gazdaságilag életképes”-nek, ha az 5. év végére teljesíti az EUME-ben mért kritériumokat: 5 EUME vagy 50 %-os növekedés a belépési szinthez képest. Ha a kérelmező teljes bevétele a bruttó bevétel szerint 10 EUME [kb. 3 millió Ft] fölé növekedik, akkor a következő évekre nem folyósítható támogatás.
Alapvetően kedvező elbírálásban azok a gazdák részesülnek, akik már az üzleti terv benyújtása idején is rendelkeznek a szükséges termelőeszközökkel és a szakmai tudás minimumával és akik már megtették az első lépéseket a piacorientált termelés irányába, de jelenleg néhány feltétel a szakmai vagy üzleti fejlődésükhöz még hiányzik. E pénzügyi támogatás felhasználása lehetőséget nyújt számukra a modernizálás, a vidék fejlesztésének irányába való elmozdulásra, és a termelés és a termékstruktúrák fejlesztésére.
Az intézkedés szándékosan nem ad akkora összeget, ami elegendő volna lényeges fejlesztési beruházásokhoz, de jövedelempótlásként sem szolgálhat. Akkor nem ösztönözné ugyanis a gazdálkodókat a piaci orientáció erősítésére. Támogatás mértéke: egységesen, évente 1000 euró, vagyis kb. 250-255 ezer Ft.
A többi, a támogatásban nem részesülő önellátó és félig önellátó gazdaság fenntartója valószínűleg más vidékfejlesztési programok (AVOP) bizonyos intézkedései révén juthat megélhetéshez. Például a jövedelemforrások diverzifikálását, vagyis a mezőgazdasági termékek feldolgozásának és marketingjének fejlesztését, a vidéki jövedelemtermelő kapacitások növelését támogató intézkedések segíthetik a vidéki gazdaság más ágazataiban való elhelyezkedésüket; de bízhatnak a jövedelemtermelő képesség javítását, vagyis a mezőgazdasági beruházásokat, illetve a fiatal gazdák indulását támogató intézkedések segítségében is.
Az árutermelő modern gazdaság
Az Európai Közösség már az 1958-as alapító dokumentumában – a Római Szerződésben – hitet tett a piaci elvek mellett. Azóta is valamennyi fejlesztési és támogatási rendszerét olyan módon igyekezett kialakítani, ami nem mond ellent – sőt, magasabb szinten teszi lehetővé – a piac szabályainak működését. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem támogat önellátó gazdálkodást (legfeljebb a félig önellátók piaci szereplővé válását), másrészt pedig, hogy a támogatások esetében is törekszik érvényesíteni a versenyszabályokat. Például úgy, hogy pályázatok kiírásával versenyezteti a támogatásokért folyamodókat, vagy hogy a kifejezetten szociális jellegű kifizetéseket is piacos elvekkel indokolja. Ez utóbbira jellemző példa a tájfenntartásért fizetett támogatás, amit azzal indokol, hogy a tájak fenntartása szolgáltatás, amit meg kell fizetnie a tájat élvezni szándékozóknak (az adófizető polgároknak).
Az árutermelés azt jelenti, hogy a szóban forgó gazdaság a piacon értékesíthető terméket állít elő. Végterméket, amit a fogyasztó vásárol, vagy félkész terméket, amit a feldolgozó használ fel a saját végterméke előállításához. A termék hatékony előállítása érdekében a tevékenységét a szóban forgó árucikkre koncentrálja és nem forgácsolja szét az idejét, az energiáit sokféle tevékenység összehangolására. Amire a terméke előállításához szüksége van, azt nem akarja mindenképpen maga előállítani, hanem a piacon vásárolja, – a piacon értékesített árucikkek bevételéből. Az árutermelő modern gazdaság azzal (és csak azzal) – ráadásul addig (és csak addig) – foglalkozik, ami és amíg a gazdasága számára hasznot termel.
Nos ezek a jellemzők sajátosan működnek a mezőgazdasági jellegű árutermelő gazdaságok esetében. Viszonylag kevés az, amelyik a tökéletes specializálódásra törekedne és a termeléséhez szükséges minden eszközt, szaporítóanyagot, takarmányt stb. piaci inputként vásárolná. (Például hogy ne az évi termés egy részéből biztosítsa következő gazdasági év szaporítóanyagát, hanem a piacon vegyen vetőmagot.) A nagy állattartó telepek igyekeznek maguknak földterületet szerezni, hogy takarmányszükségletüket (legalább részben) a maguk termelésével fedezhessék. Éppen napjainkban (2005 nyarán) tapasztalhatjuk, hogy Magyarországon a kormány földterületeket szeretne juttatni az állattartó telepek számára. Kimondatlanul is úgy értékeli, hogy „túl jól” sikerült a privatizáció során a különböző ágazatok különválása (vagyis specializálódása).
Még kevésbé érvényesül a mezőgazdasági árutermelők körében a „csak azt és csak addig, amíg hasznot hoz” elve. A mezőgazdaság ugyanis élő, biológiai anyaggal foglalkozik, aminek az életciklusa viszonylag kis mértékben változtatható és a termelés gazdasági ciklusa hosszabb, mint az ipari termelők esetében. Erre a jellegzetességre gondolt a magyar agrár politikus, amikor a döntéshozókat figyelmeztette: „a mezőgazdasági termelés nem gyáripar. A farmernadrág gyártási üteme változtatható, akár hetente is. A ’farmerek’ munkája azonban más sorrendet követ”. Persze, a nadrággyár számára is veszteségeket okoz, ha egyik napról a másikra átállítja a termelését; – például nagykabátra, vagy könyvnyomtatásra. (A nagykabát esetében még elképzelhető, hogy néhány gépet nem kell kidobnia, mert használható, vagy átalakítható a nadrágról kabátra; de ha könyvnyomtatás mellett dönt, akkor minden „holt tőkéje” szó szerint halott tőke lesz.)
A mezőgazdaságban az élő, biológiai anyag nem „állítható át” egyik célról a másikra. Az ezredforduló első éveiben felmerült néhány politikai döntéshozó gondolataiban, hogy a tejelő marhák helyett húsmarhákat kellene tartani; és ezt hirdették is a gazdák felé. Az ötlet jó volna, ha a tehénnel meg lehetne beszélni, hogy a továbbiakban a húsra koncentráljon; ha nem épült volna fel a számítógépes vezérlésű fejőház (amit nem lehet vágóhídként használni). Az átállás következtében az állatok, a fejőház stb.; mind értéktelen kacat. Az ötletgazdák nem válaszoltak arra a kérdésre sem, hogy mi legyen addig is, amíg eltűnnek a tejelő marhák, de még nem álltak be a húshasznúak.
Az átállás nem csak közvetlenül a gazdáknak jelent óriási veszteségeket, hanem a nemzetgazdaság egésze számára is. Évtizedes nemesítés és tenyésztés eredményei, törzstenyészetek válnának egyik pillanatról a másikra feleslegessé. (Egy rendszerváltáskori példa: a magyar versenylótartás veszteséges lett. Felmerült a kérdés, mi legyen a versenylovakkal. Igavonásra – még ha kellenének is – alkalmatlanok, a lóverseny nem kifizetődő; – legyen belőlük virsli-alapanyag!)
Az agráriumban az árutermelő gazdaságok speciális jellegzetességeket mutatnak és ez magyarázza, hogy miért kezeli az agráriumot és az agártermelést csaknem minden állam (az Unió is) speciális árutermelő ágazatként.
Termelő nagyüzemek
A magyarországi termelőszövetkezetek sorsa jól példázza a nagyüzemek kialakulási és specializálódási folyamatait; vagyis a termelő nagyvállalatok kialakulási folyamatait.
A termelőszövetkezetek Magyarországon (legalábbis a kollektivizálás második, az 1958 és 1962 közötti hullámában) a tagok emberi-társadalmi státuszai szerint szerveződtek; vagyis a szegényparasztok a szegényparasztok szövetkezetébe, a gazdagabbak a jobb módúak szövetkezetébe léptek be. A hatvanas években a méretgazdaságosság nevében megindult a szövetkezetek egyesítése: a gépesítés a gépek kapacitásához igazodó táblákat és munkaszervezetet kívántak meg. Később (a hetvenes évek során) már az „egy falu, egy TSZ” elve is elégtelennek bizonyult; kezdtek megszületni a két-három falu határát magukba foglaló hatalmas szövetkezetek.
Ezekben a gigantikus munkaszervezetekben azonban óhatatlanul változások következtek be a gazdálkodás szervezésében is. A korábban falvanként elkülönült irányítást kezdte felváltani az ágazati szerveződés. Külön agronómus irányította az állattenyésztési ágazatot, egy másik a növénytermesztést stb., a területi elvet az ágazati szerveződés váltotta fel. A külön irányítás külön adminisztrációt követelt, ami pedig oda vezetett, hogy elkülönülten jelentek meg az ágazatok hatékonysági és eredményességi jellemzői. Amint azonban láthatóvá vált, hogy az egyik ágazat többet hoz a konyhára, mint a másik, a jövedelmezőbbek sérelmezni kezdték, hogy „ők tartják el” amazokat. Szinte természetes, hogy a kevesebb embert foglalkoztató és magas szinten gépesített ágazatok bizonyultak a legeredményesebbeknek.
Magyarországon már a nyolcvanas években elterjedtek az egységes nagy szervezeteken belül az „önálló elszámolási egységek”. Ezek alig várták a rendszerváltást kísérő privatizációt, a kiválás lehetőségét. Önálló társas vállalkozásként kezdtek működni az állattartó ágazatok, a takarmánykeverők, az erőgépek karbantartó ágazati. Elkülönült a termelés és a kisegítő szolgáltatás.
Rendszerint a sok embert foglalkoztató és alapanyagot nyers állapotban értékesítő növénytermesztési ágazat volt a legkedvezőtlenebb helyzetben, az vitte hát magával a „közös” adósságait és terheit. A szintén „termelő” állattenyésztésnek alig néhány ember munkájára volt szüksége, azok közül is elég volt, ha egy-kettőnek volt a nyolc általánosnál magasabb végzettségre.
A folyamat végeredményeként megszülettek Magyarországon a csak termeléssel foglalkozó nagyüzemek. Ezek a folyamatos átalakulások során megszabadultak a foglalkoztatottak nagy részétől: ma már nem annyira az alkalmazottak létszáma, hanem a termelés volumene alapján minősülnek ’nagy’ üzemeknek.
A termelő és a szolgáltató üzemek elkülönülése bizonyos mértékig természetes folyamat. Megfigyelhető a családi gazdaságokban is, ahol rendszerint a fiúk „nagykorúvá válásának” idején következik be, amikor a fiú más, hatékonyabb vállalkozási módszerekkel szeretne dolgozni és önálló vállalkozásként folytatja a korábbi családi üzem valamelyik (rendszerint az árufuvarozást folytató) elágazódását.
A termelő és a szolgáltató ágazatok önálló nagyüzemekbe különülését, illetve annak a mértékét meghatározta a gazdaságok szocialista múltja. A privatizáció során bekövetkezett ’túlzott’ elkülönülésnek azonban már mutatkoznak a jelei, aminek korrigálása céljából a kormány földterületeket szeretne juttatni az állattartó telepek számára, hogy azok maguk termelhessék meg takarmányszükségletüket (vagy legalábbis annak egy részét).
Mezőgazdasági szolgáltató üzemek
A mezőgazdaság alapanyag-termelő funkcióinak megfelelő működését a szolgáltatások egész sora biztosítja. A paraszti gazdaságok – hasonlóan a korai termelőszövetkezetekhez – univerzális termelő üzemek voltak, a gazdálkodás valamennyi összetevőjét maguk igyekeztek végezni. Csakhogy amíg a termelőszövetkezetek elég nagyok voltak ahhoz, hogy specializált szakembereket alkalmazzanak az egyes funkciókra, addig a paraszti gazdaságok tagjai maguk voltak kénytelenek univerzális munkaerőként dolgozni (maguk javították az épületeket, maguk vezették az erőgépeket, etették az állatokat, szántottak, libát őriztek stb..
A magyarországi privatizáció során a nagy termelőszövetkezetek (egy vagy több lépésben) ágazati törésvonalak mentén bomlottak részekre. A növénytermesztéstől elvált és önálló vállalkozásba kezdett a gépi munkákat végző ágazat, a táp- és takarmánykeverő ágazat stb.
Amikor szolgáltatásokat említünk rendszerint ezek a klasszikus szolgáltatási ágak jutnak az eszünkbe. Csakhogy ezek mellett egyre nagyobb számban jelennek meg olyan szolgáltatások, amelyek „termékei” kizárólag, vagy meghatározóan szellemi természetűek. (A gazdák igen korán megtanulták, hogy ezek a szellemi szolgáltatások nélkülözhetetlenek. A kárpótlási jegyek igényéléséhez ugyanis a szövetkezeti tagoknak bonyolult nyomtatványokat kellett kitölteniük. A széttöredező nagyüzemek utódszervezetei túl kicsik voltak specializált szakemberek foglalkoztatásához, ezért a volt TSZ-alkalmazott értelmiségeik szolgáltató vállalkozókként kínálták fel szolgálataikat a kárpótlásért folyamodók számára.)
A modern mezőgazdaság és a fejlett agrobiznisz korában természetes, hogy a termelő gazdálkodók a legkülönbözőbb szolgáltatásokat a piacon kell beszerezzék. Ez azonban egyáltalán nem tűnt természetesnek az új gazdáknak. A termelők bizalmatlanságának és tőkehiányának máig érzékelhető hatásával magyarázható például a magyarországi szaktanácsadás áldatlan helyzete; miközben a gazdák a bőrükön érzik, hogy szükségük van a tanácsadók segítségére.
Az új szituáció a mezőgazdasági szolgáltatások egész sorát hívta életre; ma már egy őstermelő sem lehet meg például könyvelő nélkül, a pályázatírás (egyébként nem ördöngös) jártasságai nélkül a gazdák jelentős hátrányba kerülnek azokkal a versenytársaikkal szemben, akik a pályázatírás fogásait jól ismerő szakembereket alkalmaznak (vagy maguk gyakorolják be a pályázatírás fogásait).
Beszerzési szövetkezések
Ha elemezzük a szövetkezetek és integrációk fejlődését, akkor láthatjuk, hogy a szövetkezetek alakításának okai és céljai azonosak voltak az 1930-as években a gazdasági válság utáni törekvésekkel; az ezredfordulón és most is. Ez a cél: több termelő összefogásával egységes minőségi terméket, kínálatot tenni a piac asztalára, közösen – saját maguk által és maguknak – szervezett szolgáltatásokkal segíteni a gazdák termelői, értékesítési stb. munkáját; hogy csökkenteni lehessen a kiszolgáltatottságot az átalakult piaci viszonyok között. A célkitűzések nyilvánvalóan hasznosak a gazdák és az agrár irányítás szempontjából egyaránt, ezért a harmincas években és az ezredfordulón is melléjük állt az állami támogatási rendszer, az Európai Unióban és más országokban is.
Az ok, hogy olyan szinten rendeződött át a kereskedelem, a logisztika, és rendezte át a fogyasztói (vásárlási, minőségi) szokásokat, hogy a termelők – vagyis a sok viszonylag kis üzem – a fogyasztók elérése és a jövedelmek maximalizálása érdekében újra szerveződnek. Ez mindenképpen támogatandó folyamat, ha nem akarunk feszültségeket a vidéki társadalomban.
Az agrár átalakulás viszonylag hosszú és bizonytalanságokkal teli időszakában a korábbi integrációk (többek között a TSZ-ek által szervezett kapcsolatok) nagyrészt szétfoszlottak. Az így feltáruló résbe új szereplők léptek. Felvásárlók, feldolgozó cégek nyersanyag-beszerzői gyűjtötték a termékeket, segítettek a termelők értékesítési gondjain. Eközben óhatatlanul megszerveződtek, kialakult köztük a piacok felosztása; a termelők kiszolgáltatottnak érezték magukat a termékpiacon.
A gazdálkodók késésben voltak az output oldalon lévő szerveződésekkel szemben. A magyar állam segíti és sietteti a szövetkezést; támogatásokkal ösztönzi az integrációkat, és az Európai Unió is hozzájárult (bár már csak ideiglenesen) a termelői csoportok további anyagi támogatásához.
Az új szövetkezetek alapítását, szervezetét és működését, a szövetkezet tagjai közötti jogviszonyt, a szervezeti változásokat, illetve megszűnését a 2000. évi CXLI. Törvény szabályozza. E törvény hatálybalépésével egyidejűleg a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény 113. §-a hatályát veszti.
A törvény szerint az új szövetkezet jogi személyiséggel rendelkező gazdálkodó szervezet, amely a szövetkezet alapszabályban meghatározott összegű részjegytőkével alapított, a nyitott tagság és a változó tőke elvei szerint működő, a tagok saját gazdálkodása eredményességét előmozdító, illetve esetenként tagjai, munkavállalói és azok hozzátartozói kulturális, oktatási, szociális szükségletei kielégítését szolgáló szervezet.
- Szövetkezetet természetes személyek és jogi személyek alapíthatnak;
- Szövetkezetet legalább öt tag alapíthat;
- A szövetkezet a cégnyilvántartásba történő bejegyzéssel jön létre, de csak azt követően lehet bejegyezni, hogy a tagok a részjegytőke harminc százalékát pénzbeli vagyoni hozzájárulásként rendelkezésre bocsátották;
- A szövetkezeti részjegy tőkéje nem lehet kevesebb hárommillió forintnál.
A szövetkezet a tagjaival folytatott gazdasági együttműködés során nem törekszik saját nyereségre. A szövetkezet üzletszerű gazdasági tevékenységéből származó, adózás utáni eredményét a közgyűlés döntése alapján a tagokkal folytatott gazdasági együttműködésének arányában osztja ki.
A tag felelőssége a szövetkezettel szemben a vagyoni hozzájárulás szolgáltatására, valamint a pótbefizetés (ha azt az alapszabály előírja) teljesítésére terjed ki. A szövetkezet kötelezettségeiért a tag egyébként nem felel.
A közgyűlésen minden tagnak egy szavazata van.
A közgyűlés fogadja el a szövetkezet alapszabályát és megválasztja a szövetkezet igazgatóságát és a felügyelő bizottságot.
A tag és a szövetkezet közötti gazdasági együttműködés magában foglalja a tagok beszerzésének, termékei feldolgozásának, értékesítésének a szövetkezet által történő lebonyolítását, a tagok fogyasztási szükségleteinek kielégítését, valamint hitellel való ellátását, vagy más közös feladatok megvalósítását.
A szövetkezet szétválás esetén az azt kezdeményező szövetkezet több jogutód szövetkezet alapítása útján megszűnik.
Kiválás esetén a kiválással érintett szövetkezet fennmaradása mellett annak kiváló tagjai együttesen csak új szövetkezetet vagy korlátolt felelősségű társaságot, illetve részvénytársaságot hozhatnak létre.
A szövetkezet-szervez(őd)és lépései
Mindig akad egy agilisabb személy, vagy vállalkozás, aki felismerve saját problémáját elkezdi a szervezést. Neki és társainak a következőket kell figyelembe vennie és követni:
1./ Meg kell határozni a célpiacokat és a potenciális szerződők körét, majd a lehető legtöbb információt kell összegyűjteni róluk.
2./ Az információk alapján meghatározhatjuk a célként kitűzhető minőségi paramétereket. Ne feledjük, hogy a szerveződés célja az egységes fellépés a piacon. A túlzottan eltérő összetételű és különböző minőségű termékek hosszú és nehéz érdekkezelési eljárásokat feltételeznek a szövetkezet részéről.
Egy példa: A szövetkezet ökopiacot nyit, vagy kialakít egy házhoz szállítási szolgáltatást. Természetesen az igények jobb kielégítése érdekében a kínálati oldalon a lehető legnagyobb választékot szeretné elérni. Ezért a tagjai között valószínűleg lesznek olyanok, akik más-más növénnyel, vagy termék előállításával fognak foglalkozni. A spenót azonban nem hoz annyi hasznot, mint például a brokkoli; a kínált termékskála mégis mindkettő termesztését szükségessé teszi. Amennyiben van rá lehetőség akkor évenkénti, vagy a vetésforgónak megfelelő ütemben lehet a gazdák között (vagy egy telepre vonatkozóan) a növénykultúrákat változtatni, és így a jövedelmezőséget kiegyenlíteni, aminek elveit alakuláskor rögzíteni kell.
A fenti információk alapján behatároljuk azok körét, akikkel érdemes a szervezésről, szervezetről tárgyalni. Megkönnyíti a szövetkezet munkáját, ha nagyjából azonos feltételekkel rendelkező gazdákat integrál.
3./ A tevékenységet leíró üzleti terv elkészítése.
4./ A tagok által ismert, megvitatott üzleti terv és alapszabály elfogadása az alakuló taggyűlésen.
A vertikális szövetkezeti forma a hozzáadott érték előállításához szükséges beruházás anyagi fedezetét igyekszik kezelni. Ha a piaci távolság kicsi (vagyis ha a termelők kis, lokális piacot látnak el) és a kis feldolgozó üzem bekerülési költsége alacsony, akkor megoldhatják helyi kezdeményezéssel, és egy ténylegesen vertikális termékpályán mozgó szövetkezet jön létre.
Amennyiben kinövik a helyi piacot és nem tudnak a keresletnek megfelelően nőni, akkor a piac megtartásának egyik lehetséges mechanizmusa a szövetkezés másik szövetkezettel.
Lehetséges út a feldolgozó létrehozatala, megvétele, vagy a kapacitásának lekötése. Megoldás lehet, hogy a tagi befizetések meghatározásakor figyelembe veszik a feldolgozó üzem kapacitásait, illetve a tagoknak nyújtott szolgáltatások arányát is. Az ennek megfelelő tagi tőke komolyabb beruházást tesz lehetővé, de a megoldás időlegesen akár a nyitottság elve ellen szólhat.
Abban az esetben, ha jól tudja magát pozicionálni egy már megalakult, vagy alakulófélben lévő szervezet, akkor lehet tulajdonrészt vásárolhat több üzemben. Ma Magyarországon az üzemek nagy része örül a befektetők érkezésének. A vásárláshoz a tőkét a tagi befizetések biztosítják.
Arra is van sokszor lehetőség, hogy a szövetkezet, vagy egy térségi termelői kör, kiajánlja a kapacitásait és egy tőkebefektető vállalja magára a beruházást. Gyakran éppen a beruházó ajánl fel tulajdonrészt a szövetkezetnek a beruházás biztonsága érdekében.
Állami támogatások igénybevételével is létre jöhet megfelelő forrás a beruházásra. Ilyen esetekben különösen fontos a pályázat elkészítése előtt meghatározni a minőségi és a kapacitási lehetőségeket a szövetkezeti elvek alapján. Nem csak a nyitottság elve miatt. Rendszerint egészségtelennek bizonyul, ha a támogatás megszerzése után egy tag a többihez mérten sokszoros kapacitásnövelést hajt végre.
Értékesítési szövetkezések
A vertikális koordinációs és integrációs kapcsolatok sokféleségét jól szemlélteti a zöldség és gyümölcs vertikum példája. A kilencvenes évek változásai ugyanis ennek a rendkívül heterogén termékkört felölelő ágazatnak sem kímélték a kereskedelmi rendszerét és vertikális kapcsolatait. A korábban jól-rosszul működő, de kialakult, átlátható rendszer helyett egy igen sokszínű, de kialakulatlan struktúra jött létre. Ebben a helyzetben a termelő több alternatíva közül választhatott.
A termelő hagyományos csatornán keresztül maga értékesít – nyílt piaci értékesítés.
Rendszerint olyan termelőkről van szó, akik termékeiket a hagyományos disztribúciós (elosztási) csatornákon keresztül, szabadon, stabil kapcsolatok nélkül, azaz többnyire a nagybani vagy a termelői – heti – piacokon értékesítik. A nagybani piacon a termelők által értékesített zöldség és gyümölcs mennyisége az összes termelésből 7–10 %-ra tehető, ami azonban az összes kereskedelmi forgalomba kerülő termékmennyiségből már akár 30–40%-ot is jelenthet.
A nagybani piacot – és főként a Budapesti Nagybani Piacot – választó termelők legfontosabb érve a remélt kedvező ár. Létezik olyan termelői réteg is, amely kényszerűségből jár a nagybani piacokra, mert termék-volumene túl kicsi ahhoz, hogy a komolyabb felvásárlói partnerekkel tárgyalóképes pozíciót alakíthasson ki. A termelők egy részénél pedig egyszerűen az életforma részévé vált a piacra járás és a közvetlen értékesítés. A nyílt piaci értékesítés ezen formájánál a vertikális koordinációt valóban az ár és a pillanatnyi kereslet-kínálati viszonyok valósítják meg.
A pusztán erre az értékesítési formára támaszkodó termelők száma érezhetően csökken, és várhatóan a jövőben még jelentősebben visszaszorul. Ennek oka az olyan értékesítési költségek növekedése, mint a benzin és gépjármű üzemben tartási költségek, az autópálya díjak, piaci helypénzek, idő kiesés, szállítási, tárolási veszteségek stb., amellyel szemben a kistermelők egyre magasabb fajlagos termelési költségei állnak. Várható az is, hogy a Budapesti Nagybani Piac termelői piaci szerepét részben a vidéki, termelő körzetekre települt, gyűjtő piacok veszik át.
A nyílt piaci értékesítésből kilépő termelők ma legtöbbször vagy nagykereskedelmi, vagy ipari felvásárlók köré csoportosulnak. A jövőben pedig remélhetőleg egyre nagyobb számban válnak TÉSZ-ek tagjaivá.
Felvásárló nagykereskedők, exportőrök – informális és szerződéses kapcsolat.
A friss értékesítésű zöldséget-gyümölcsöt felvásárló nagykereskedők, exportőrök főként az informális, de rendszeres, valamint a keret- és kisebb részben a hagyományos szerződéses kapcsolatot választják a rendelkezésre álló vertikális koordinációs megoldások közül.
Az informális koordinációs kapcsolat alapvetően két okból kerülhet előtérbe a felvásárló nagykereskedőknél: (a.) belföldi vagy ad hoc exportértékesítésre történő felvásárlásnál, amikor a továbbértékesítésnél maguk sem rendelkeznek előre meghatározott mennyiséget és árat tartalmazó szerződésekkel; valamint (b.) ha viszonylag sok kistermelővel állnak kapcsolatban, és így egy szorosabb kapcsolat költségei meghaladnák az elérhető hasznot, nem is beszélve a piaci opportunizmus lehetőségéről.
Ebben az esetben a koordináció alapvetően mind a termelő, mind a felvásárló oldalról a bizalomra épül. A megbízhatóan szállító termelő még az ilyen laza kapcsolat esetében is élvezhet bizonyos előnyöket, mint például tanácsadás fajtaválasztás tekintetében, segítség inputbeszerzésben stb. A termelő szempontjából nézve, ha évek óta megfelelő áron el tudta adni az adott felvásárlónak az áruját, akkor – ha lehetőségei és ambíciója engedi – egyre nagyobb területen termelhet, bár az ilyen laza integráció során a termelő kockázata, az értékesítési szabadságával arányosan igen nagy marad. Ez a jogi elkötelezettséget egyik fél számára sem jelentő bizalmi kapcsolat számos esetben szorosabb és tartósabb lehet a felek között, mint egy – esetleg be nem tartott – szerződéses kapcsolat.
A felvásárlói koordinációnak létezik a keretszerződéses vagy a hagyományos szerződéses kategóriába tartozó szorosabb formája. Előfordul továbbá a felvásárlói körben termeltetési, illetve erőforrás biztosító szerződéses kapcsolat is. Ebben az esetben a felvásárlók olyan fajta céltermeltetést végeznek, amelynél a felvásárló hozza a speciális faj, fajta – pl. zöld spárga – termelésének ötletét, felkutatja a biztos piacot, sok esetben ekkor már akár inputot is biztosít a termelő számára.
Kiskereskedelmi láncok koordinációs szerepe – szerződéses kapcsolat.
A kiskereskedelmi láncok a koordinációs megoldások közül általában a keretszerződéseken alapuló kapcsolatot választják. Ebben a kondíciós keretszerződésben elsősorban a minőségi feltételeket, szabványokat, a fizetési feltételeket, az egyéb marketing-hozzájárulásokat, valamint az akciózás feltételeit rögzítik. Ez elvileg igen laza, mind a termelő, beszállító, mind a kiskereskedelmi láncok számára igen kevéssé tervezhető kapcsolatot feltételez. A keretszerződés azonban rendszerint kiegészül – főként a stabil beszállítói kapcsolatok esetében – egy évre előre történő informális megállapodással. Ez a beszállítótól elvárt fix árukészletet és egy igen hozzávetőleges keretmennyiséget, esetleg értéket jelent, amelynek átvételére számíthatnak a beszállítók.
Ez az informális megállapodás sem tér ki azonban sem a szállítási ütemezés, sem az árak kérdésére, ezek az akcióktól eltekintve általában napi aktuális, főként a nagybani piacihoz igazodó árakat és szintén aktuális, napi, heti fogyáshoz igazodó mennyiségeket jelentenek. A kiskereskedelmi láncok egy része a logisztikai terhek egészét áthárítja a beszállítóira, azaz boltra szállítást vár el, akár az ország egész területén is. Még a központi raktárral rendelkező vállalkozások is a zöldség-gyümölcs beszerzést központosították legkevésbé. Ez a koordinációs mechanizmus jelentős terheket ró a beszállítókra. Sajátos következménye ennek a rendszernek, hogy a beszállítók gyakran nem csak termelők, hanem egyben koordinátorok is; azaz nem csak a saját termésükkel kopogtatnak a bolt ajtaján. A kiskereskedők ugyanis egy adott árucikkre minél kevesebb beszállítóval próbálnak szerződni. A termelő-beszállítók számára legtöbbször már a mennyiség teljesítése sem egyszerű feladat. Még nagyobb problémát jelent a folyamatos ellátás, a szezon széthúzása a beszállítók számára.
A kiskereskedelmi láncok elvárják a fogyasztó által megkövetelt csomagolási, minőségi szintet, saját logisztikai költségeik csökkentése érdekében, továbbá igen szigorú szállítási, fizetési feltételeket követelnek meg. Noha ma még nem vállalnak olyan komoly koordinációs szerepet, mint az Európai Unió tagállamaiban, a jövőben mégis ők lehetnek a vertikális koordináció kulcsszereplői. Az, hogy kik lesznek beszállítói partnereik, kik közvetítik ezeket az igényeket a termelők felé – TÉSZ, magángazdák, esetleg felvásárló vállalkozások – az valójában a kiskereskedelmi láncok számára másodrendű kérdés. Természetesen az árrések csökkentése miatt a sokszereplős közvetítői lánc a kiskereskedelmi szervezeteknek sem érdeke. A legfontosabb kérdés a termelők szempontjából azonban már most az kell legyen, hogy milyen szervezeti egység képes a legjobban alkalmazkodni ezekhez az igen szigorú követelményekhez.
Feldolgozóipar termelői koordinációja – szerződéses kapcsolat.
A feldolgozóipari vertikális koordináció alapvetően két fajta szerződéses kapcsolatra, a termeltetési és az erőforrást biztosító szerződésre épül. A termeltetési és erőforrást biztosító szerződéseket összefoglalóan koordinátori, vagy integrátori szerződésnek is hívhatjuk.
A fenti két szerződés típus alapvető jelentősége a feldolgozóipar számára az elengedhetetlen speciális áruminőség biztosításának igénye. Magyarországon azonban igen fontos szerepet játszik a termelők tőkeszegénysége is, így a koordinátor a megfelelő minőségű árú biztosítása érdekében gyakran kénytelen vállalni a megfelelő minőségű input anyagok előfinanszírozását.
A vertikális koordináció típusát, és a beszállítói partner megválasztását alapvetően a termék, tehát a zöldég-gyümölcs faj, illetve fajta és ezzel összefüggésben a leginkább előnyös termesztéstechnológia határozza meg.
A szántóföldi kultúrában, speciális, nagy tőke- és eszközigényű termesztéstechnológiával termelt zöldségfajták (elsősorban a zöldborsó, a csemegekukorica) esetében az ipar csupán a nagy termelőkkel tartja érdemesnek vertikális koordinációs kapcsolatot fenntartani. Míg a kézimunka-igényes, viszonylag kis mennyiségben igényelt, de szintén speciális zöldség-gyümölcs fajták esetében ugyanolyan szoros, akár erőforrást biztosító szerződést is kötnek kisebb termelőkkel.
A vertikális koordináció nyújtotta lehetőség legmesszebb menő kihasználásának azon feldolgozó gyakorlatát tartjuk, amely nem csupán egy-egy termelő vonatkozásában határozza meg a termesztés technológiáját, hanem több termelőkörzetből is felvásárol, ezzel csökkentve és kiegyenlítve az időjárási kockázatot. Több földrajzi, éghajlati körzet kialakításával és az ott termelő gazdák koordinálásával a feldolgozóipar alapanyag-ellátási igényeit a leggazdaságosabb módon, a betakarítási időszak széthúzásával elégítheti ki.
Termelői szövetkezések
Termelői szövetkezések
A termelői szövetkezések ismertetése.
TÉSZ
Szövetkezeti koordinációs modellek – szerződéses kapcsolat, szervezeti együttműködés.
A termelőszövetkezetek nagyüzemi-kollektív munkavégzési formái közül elsőként a zöldség-gyümölcs ágazat került át a kisüzemi, a háztáji integrált termelésbe – nagy kézimunka-igényessége miatt. A termelőszövetkezetek számára a koordinációs termelésnek számos előnye volt.
A nagy kézimunka-igényű növények termelése – kikerülve a nagyüzemi termelésből – kímélte a nagyüzemi forrásokat. A nagyüzemek így munkaerő megtakarítás mellett, illetve bővítés nélkül növelhették kapacitásukat.
A kistermelők számára a kisüzemi termelés lehetősége jövedelem-kiegészítést jelentett, hiszen a termelők többnyire főállásban vagy a termelőszövetkezet tagjai voltak, vagy a mezőgazdaságon kívüli munkahelyük volt. A termelőszövetkezet és a kistermelők számára kölcsönös előnyt jelenthettek a koordinációs kapcsolat által biztosított alábbi szempontok:
a.) A nagyüzemi termelésben elért technológiai színvonal – szaktanácsadással, ellenőrzéssel, inputanyagok biztosításával – továbbítható volt a kistermelésbe.
b.) A szövetkezet által biztosított fenti szolgáltatásokkal a termékminőség is fenntartható volt.
c.) Az előállított termékek értékesítését a szövetkezet biztosította.
A fenti előnyök mellett a termelőszövetkezeti–kistermelői kapcsolat természetesen számos kedvezőtlen tényezőt is rejtett magában, amelyek közül a legfontosabb az alternatív értékesítési csatornák hiánya, és az ebből következő monopolhelyzet – ár, faj/fajta választék meghatározás – kialakulása volt. Látnunk kell azonban azt is, hogy ez elsősorban nem csupán a termelőszövetkezetek (mint koordinátorok), hanem az adott társadalmi, politikai, gazdasági környezet hatására válhatott valódi konfliktusforrássá.
A fent leírt rendszerben és érdekviszonyok között a termelőszövetkezeti kistermelés koordináció a 60-as évek végétől a 80-as évek közepéig működött. 1985 után a jövedelmezőségi problémák és a piac szűkülése folytán a szövetkezetek egyre nehezebb pénzügyi helyzetbe kerültek. Ennek folytán a koordinációs kapcsolatrendszer alapját jelentő finanszírozási hátterük szűnt meg, amellyel a kistermelők teljes termelési költségét az értékesítésig a szövetkezet volt képes magára vállalni.
A termelőszövetkezetek a kilencvenes években ezután leginkább kétféleképpen váltottak sikeresen szerepet és tértek át viszonylag problémamentesen a régi modellből egy újba:
a.) Ha csupán a vertikális láncban a termeléstől visszafelé elhelyezkedő fázissal (inputokkal) rendelkeztek, vagy ezt tartották meg (mint például szaporítóanyag termelés, speciális mezőgazdasági géppark), akkor sikeresen térhettek át piaci alapon működő szolgáltató tevékenységre.
b.) Ha a szövetkezet rendelkezett a vertikális láncban a termelés után következő fázissal (például feldolgozóipar, vagy felvásárló nagykereskedelem, külkereskedelem), akkor a vertikális koordinációs stratégiák valamelyikét alkalmazva sikeresen válhatott a vertikális lánc irányító szereplőjévé, őrizhette meg koordinációs (integrátori) szerepét.
A vertikális koordinációt végző szövetkezetek esetében a koordinációs modellek attól függően, hogy feldolgozóipari, vagy felvásárlói, nagykereskedelmi, exportőri tevékenységet végeznek, ma már nem különböznek sokban az előző pontokban leírt modellektől. Mondhatnánk szektor-semlegesen vizsgálva a kérdést, hogy nem is feltétlenül érdemes külön említeni őket. Mégis fontos a szövetkezetek külön tárgyalása, hiszen egyrészt sok esetben korábbi szorosabb formák élnek tovább, másrészt pedig a vertikális kapcsolatokban jelentkező problémák természete is némiképp más a szövetkezetek esetében.
TÉSZ-ek, a termelői értékesítő szervezetek – szervezeti együttműködés.
A TÉSZ olyan szervezet, amelyet a zöldség- és gyümölcstermelők hoznak létre, tagja csak termelő lehet. Célja a tagjai által előállított zöldség és gyümölcstermelés szervezése, a termékek tárolása, áruvá történő kikészítése és közös értékesítése. A TÉSZ-ek Uniós létrehozásának, működésének, támogatásának jogi hátterét a (EK) 2200/96 alaprendeleten kívül még számos egyéb, főként végrehajtási rendelet együttese adja. Elismerésük feltételeit a 2200/96/EK tanácsi rendelet tartalmazza. A TÉSZ egyben jogi személyiséggel rendelkező gazdálkodó szervezet, amelyet tagjai demokratikusan irányítanak.
Szövetkezetek, beszerző-értékesítő szervezetek az agrárium számos ágazatában működnek, a TÉSZ-ek kiemelt szerepe azonban a zöldség-gyümölcs ágazat szempontjából abból adódik, hogy az ágazatok közül egyedül ez az EU piacszabályozásának része és fontos eszköze.
A termelői értékesítő szervezetek (TÉSZ) megalakulása hazánkban még igencsak a kezdetén tart, és igazság szerint csupán új típusú értékesítő szövetkezetekkel kapcsolatban beszélhetünk tapasztalatokról. A koordinációs típusok közül – ha csak a forgalomba kerülő zöldség és gyümölcs mennyiségét vennénk figyelembe – az új típusú szövetkezeteket és a TÉSZ-eket ítélhetnénk a legkevésbé fontosnak. Az Európai Unióban – és a jövőben várhatóan nálunk is – betöltött szerepük alapján azonban mégis fontos a külön említésük.
A TÉSZ-ek a szervezeti együttműködés kategóriájába sorolhatók, de a döntéshozatali mechanizmusuk demokratikus, decentralizált. Különösképpen igaz ez a most kialakuló magyar szervezetekre, amelyek többnyire még lazább szerveződések, a beszállítási kötelezettséget a legtöbb esetben nem 100 %-ban állapítják meg, és többnyire a termelési szerkezetet sem határozzák meg az EU normák szerinti szigorúsággal.
Magyarországon a legtöbb esetben termeltetési, erőforrás biztosító szerződéssel is kiegészül a koordinációs kapcsolat, és – bár erre Európában is van példa – ez hazánkban elsősorban az új társulási forma körüli bizalmatlansággal és a gyenge szerződéses fegyelemmel magyarázható.
A TÉSZ-ek koordinálhatnak nem tag termelőket is, ezzel kiegészítve, folyamatossá téve árualapjuk feltöltését. Ilyenkor a legtöbbször az informális, vagy a hagyományos szerződéses koordinációs mechanizmust alkalmazzák. A folyamatos, megbízható beszállítói-felvásárlói kapcsolat jelenleg a TÉSZ-ek alapításának kezdeti időszakában egyben a taggá válás legfontosabb feltételének is látszik. Ez a kapcsolat mindkét fél számára egymás megismerésének biztonságos módját jelenti.
TÉSZ-ek jelenleg a vertikális fázisok közül a termelést a felvásárló nagykereskedelemmel – áruvá készítés, átmeneti és hűtőtárolás – kötik össze, míg a jövőben nagy eséllyel léphetnek tovább az ipari, leginkább az elsődleges feldolgozás felé.
Az Európai Uniós tagságunk után a TÉSZ-ek további két kormányzati koordinációs funkciót is ellátnak. A termelőknek nyújtott kormányzati támogatásokat csupán TÉSZ tagok és a TÉSZ-eken keresztül vehetik igénybe. Az intervenciós termékkivonás mechanizmusa is a TÉSZ-eken keresztül zajlik.
A TÉSZ-ek elismerését az Uniós rendelet (EK 2200/96) az alábbi feltételekhez köti: (a.) minimum öt termelő-tag; (b.) minimum egy éves tagság, (c.) minimum 100.000 Euro értékesített termékmennyiség. A rendelet lehetőséget ad a nemzeti hatóságoknak, hogy előzetes elismerést adjanak a fenti feltételek valamelyikének meg nem felelő, de elismerést kérelmező új termelői csoportoknak.
1.1.2/10 Hobbi-gazdaságok
A hobbi gazdaságok a kis méretű és részidőben művelt gazdaságok egyik csoportjának elnevezése a szociológiai szakirodalomban. A hivatalos nyilvántartások és szabályozók nem ismernek ilyen kategóriát. A szociológusok és az önkormányzatok azonban a hetvenes évek óta meg kívánták különböztetni a kisparaszti, a szegényparaszti és a kisegítő gazdaságokat (amelyeket paraszti származású emberek a megélhetésük biztosítására, vagy legalábbis a jövedelmük kiegészítésére működtettek) azoktól a gazdaságoktól, amelyeket nem paraszti származású és nem mezőgazdasági jellegű foglalkozásokban lévő emberek működtettek.
A hobbi gazdaságok ránézésre is eltérnek a tényleges mezőgazdasági tevékenységet folytató gazdaságoktól. Rendszerint városok közvetlen közelében húzódnak, rajtuk csak szerszámos bódé lehet, ami legfeljebb kézi eszközök elhelyezését szolgálja. Tulajdonosaik általában bérházban, panellakásban élő városlakók, akik szabad ég alatti tevékenység után vágyakoznak.
A neves agrár szociológus a 20. század végi Magyarországon ezek mezőgazdasági, kistermelői funkcióját hangsúlyozva írta: „több tízezer üdülőtelket parcelláztak ki olyan tájakon is, ahol az üdülővendég korábban ismeretlen volt. Vidéki városok körül a hobbikertek gyűrűje jött létre. Csak Pécs körül 8000 ilyen kiskert van”. Vízpartokon gyakran ténylegesen nyaralótelekként funkcionálnak. Birtokosaik sokszor a későbbi belterületbe vonásban reménykednek.
Hobbi-gazdaságok
A hobbi gazdaságok a kis méretű és részidőben művelt gazdaságok egyik csoportjának elnevezése a szociológiai szakirodalomban. A hivatalos nyilvántartások és szabályozók nem ismernek ilyen kategóriát. A szociológusok és az önkormányzatok azonban a hetvenes évek óta meg kívánták különböztetni a kisparaszti, a szegényparaszti és a kisegítő gazdaságokat (amelyeket paraszti származású emberek a megélhetésük biztosítására, vagy legalábbis a jövedelmük kiegészítésére működtettek) azoktól a gazdaságoktól, amelyeket nem paraszti származású és nem mezőgazdasági jellegű foglalkozásokban lévő emberek működtettek.
A hobbi gazdaságok ránézésre is eltérnek a tényleges mezőgazdasági tevékenységet folytató gazdaságoktól. Rendszerint városok közvetlen közelében húzódnak, rajtuk csak szerszámos bódé lehet, ami legfeljebb kézi eszközök elhelyezését szolgálja. Tulajdonosaik általában bérházban, panellakásban élő városlakók, akik szabad ég alatti tevékenység után vágyakoznak.
A neves agrár szociológus szociológus a 20. század végi Magyarországon ezek mezőgazdasági, kistermelői funkcióját hangsúlyozva írta: „több tízezer üdülőtelket parcelláztak ki olyan tájakon is, ahol az üdülővendég korábban ismeretlen volt. Vidéki városok körül a hobbikertek gyűrűje jött létre. Csak Pécs körül 8000 ilyen kiskert van”. Vízpartokon gyakran ténylegesen nyaralótelekként funkcionálnak. Birtokosaik sokszor a későbbi belterületbe vonásban reménykednek.
Kisegítő gazdaságok
A kisegítő gazdaságok elnevezés az agrárátalakulás után szinte teljesen eltűnt a szóhasználatból. A kisegítő gazdaságok a háztájuk, az illetményföldek és a hobbiföldek összefoglaló kategóriájaként azokat a gazdaságokat jelentette, amelyek a hivatalos felfogás szerint a családi jövedelmek kiegészítését, vagy a család piaci kiadásainak csökkentését szolgálták. A „kisegítő” jelző az ilyen gazdaságok kiegészítő, szinte mellékes szerepére utalt.
A háztáji és illetményföldeken később kialakult vállalkozás-szerű komoly gazdaságok idején azután a „kisegítő” gazdaságok köre a hobbi- és üdülőtelkeken folytatott gazdálkodásra szűkült.