Az élelmiszerfogyasztás az egyes mezőgazdasági termékek iránt mutatkozó közvetlen keresletet jelző fontos adat. Információkat ad az egyes termékek és termékfajták iránt megnyilvánuló fizetőképes kereslet változásairól, valamint az ország gazdasági helyzetéről.Az élelmiszerfogyasztási adatok ugyanis nem csak az élelmiszerkereslet mértékéről és összetételéről adnak értékes ismereteket, hanem az egyes országok, népcsoportok gazdasági helyzetét is viszonylag jól jellemzik. Általában a szegénység egyik fontos jelzője, ha a lakosság a teljes jövedelmének nagy részét élelmiszervásárlásra költi. Így például Magyarországon a háztartások havi jövedelmüknek átlag 27,4 %-át fordítják piacon vásárolt élelmiszerre, italra és dohányárura, az EU-15 országaiban 16,4 %-át, de Litvániában már 36,1, Romániában pedig mintegy a felét.

A vidék nem urbanizált, nem városi terület. Rendszerint a mezőgazdasági termelés és a többé-kevésbé ’érintetlen’ természeti környezet helyszíne. A vidékiség gyakran a hátrányos helyzet, az elmaradottság szinonimájaként használt fogalom. A vidék azonban nem minden esetben jelent hátrányos helyzetet (ld. például városkörnyéki vidéki települések), és nem is mindig azonos a mezőgazdasági termelés helyszínével (ld. bányászfalvak).Vidéki terület lehet sarkvidéki, vagy sivatagi; hegyvidéki vagy alföldi, de minden esetben viszonylag ritkán lakott és ritkán beépített terület. Ezért a nemzetközi összehasonlításokban alkalmazott leggyakoribb mérőeszköze (a vidékiségi mutató) a szóban forgó terület népsűrűsége. (Küszöbértéke általában a 120 fő/km2 alatti népsűrűségi érték.)

Az adott ország gazdaságának, gazdasági szereplőinek, továbbá a szereplők közti kapcsolatok egésze. Alapvető folyamatai a kitermelő ágazatokban (mezőgazdaság, halászat, erdészet, bányászat – elsődleges szektor); a feldolgozó ágakban (ipari, másodlagos szektor) és a szolgáltató (tercier) ágakban/ágazatokban mennek végbe. A mezőgazdaság relatív jelentőségét egy nemzetgazdaságon belül rendszerint azzal mérik, hogy mekkora az ágazat súlya a többi ágazatéhoz képest. Ennek a „súlynak” a megállapításához elsősorban a gazdasági jelentőségét (a GDP-hez és az exporthoz való hozzájárulásának mértékét) szokás figyelembe venni, valamint a mezőgazdasági foglalkoztatottak arányát az összes foglalkoztatott létszámához viszonyítva.

A modern mezőgazdaság – azon belül pedig különösen az iparszerű mezőgazdaság – egyértelműen kapcsolódik az árutermelő, piacorientált és specializált termeléshez. Ez azt jelenti, hogy a piacon értékesíthető termékkibocsátását akarja maximalizálni, ehhez pedig egyre nagyobb mértékben vesz igénybe a piacról beszerezhető inputokat (gép, vegyszer, munkaerő, szaporítóanyag stb.). A korábban a termelésébe visszaforgatott termékek és melléktermékek felhasználása, vagy piacképes árucikké alakítása nem éri meg; az árutermelő gazdaság egy, vagy néhány termékre specializálódik. Ezért a melléktermékek és hulladékok környezetszennyező kibocsátást jelentenek; más arra szakosodott vállalkozásoktól (tehát más piaci szereplőktől) kell megrendelnie azok eltakarítását. A modell azonban a gyakorlatban szinte sosem jelenik meg vegytisztán. Az állattenyésztő gazdaságok például mindig törekednek rá, hogy takarmányszükségletük minél nagyobb részét maguk termeljék meg, a gazdaságok igyekeznek családi munkaerővel helyettesíteni a bérmunkát (ne piacról kelljen beszerezni azokat).

A mezőgazdaság természeti környezetének három legfontosabb összetevőjeként hagyományosan a talajadottságokat, a terület felszínének domborzati viszonyait, valamint az éghajlat jellemzőit szokás említeni. Újabban a természeti adottságok között fontos helyet kapnak a talaj és a felszín élőlényei – a mikroorganizmusoktól a nagyobb állatokig.

Magyarország 9,3 millió hektáros teljes területének csaknem 70 %-a (5,8 millió hektár) mezőgazdaságilag hasznosított terület. Az Európai Unió 2003. évi tagállamainak (az EU 15-nek) az átlaga 40,6 %, ez az érték a 2004-es csatlakozás következtében (vagyis az EU-27-ben) 44%-ra emelkedett. A 2004-ben újonnan csatlakozott országok átlaga pedig 54,1%. Jól látható, hogy Magyarország területének az EU-15, valamint a 12 frissen csatlakozott ország átlagával összehasonlítva jelentősen magasabb hányada alkalmas mezőgazdasági termelésre.

A vidéki társadalom "mássága", vagyis a várositól való eltérése a társadalomtudományok évszázados vitatémája. Néhány kutatóműhely szerint vidéken, falun még igazi „közösségek” találhatók; szemben a városok atomisztikus, egymást nem ismerő egyénekből álló egoista „társadalmával”. Mások szerint a vidék a "beleszületettség" alapján működő közösségek otthona, míg a város a szabadon választott közösségek működési területe. Egy harmadik irányzat szerint a tömegkommunikáció és a közlekedés mai technológiai fejlettsége mellett az egész világ egyetlen hatalmas "világfalu"; a város és a vidék közti társadalmi különbségek egyre nagyobb mértékben eltűnnek. A vidéki társadalom rendszerint ténylegesen kisebb lélekszámú településeken él, ezért nagyobb a valószínűsége, hogy tagjai személyesen ismerik egymást, mint a városok lakói. Az egymást ismerő, egymásra és egymás értékeire figyelő embereket egyesek visszataszító pletykafészeknek érzik, míg mások közösségként ünneplik. Mindenesetre a kis közösség ennyiben tényleg más, mint a nagyvárosi környezet.A vidéki társadalom kevésbé sűrűn beépített és lakott területen működik, ezért ott a különböző beruházások kevésbé hatékonyak, mint városokban. Például a vonalas infrastruktúra, vagy az úthálózat kiépítésének nagyobb a fajlagos költsége; a szolgáltatásoknak kisebb a vásárlóközönsége stb.; – így a városi társadalmakhoz képest kimutatható hátrányok egy része visszavezethető a kisebb népsűrűségre. Bár nem minden vidéki terület mezőgazdasági terület; de a mezőgazdasági termelés (ma még) csak vidéki területen képzelhető el. Ennyiben tehát jogos a vidék és a mezőgazdaság összekapcsolása. A mezőgazdasági termelés sajátosságai pedig a mezőgazdasággal foglalkozó embereknek is sajátos jellemzőket kölcsönöz (pl. óvatosság az innovációkkal szemben). A vidék társadalma az ipari forradalom kialakulásával egyre inkább elszürkült: szinte csak a mezőgazdasági alapanyag-termelésre szorult vissza. A feldolgozást és a gazdálkodáshoz kapcsolódó szolgáltatások nagy részét a városok koncentrálták. Ezzel a vidéki gazdaság "beszorult" az agrobiznisz két áramlata (a mezőgazdasági inputokat előállító és az agrár-outputokat feldolgozó ágazatok) közé, a terméklánc leggyengébb láncszeme lett. A vidék azonban nem szükségszerűen csak az alapanyag-termelés helyszíne lehet, a vidékfejlesztés egyik fontos célja éppen a feldolgozás szintjének növelése, a hozzáadott érték vidéken tartása.

Termék szűkebb értelemben minden olyan fogyasztást szolgáló hasznos tárgy, vagy szolgáltatás („jószág”), amit emberi tevékenység hoz létre és amit az előállító maga fogyaszt el, vagy amire fizetőképes kereslet mutatkozik a piacon; vagyis ami eladható. Tágabb értelemben azonban „termék” az a gazdasági tevékenységből származó jószág is, amit a közgazdaságtan „externáliáknak” nevez, vagyis amit nem, vagy nem az egymással piaci kapcsolatban álló személyek (vagyis a termelő és a vásárló) fizetnek meg. Persze, valakinek ezek előállítását is meg kell fizetnie, de az esetek többségében az akaratlan vevő egy harmadik személy, vagy egy közösség. Az ilyen (a közvetlen piaci szereplők egymás közti viszonyán kívül jelentkező) jószág lehet pozitív, vagy negatív externália. Pozitív externália például a méhek beporzó szorgalma a repceföldön (amit a repce tulajdonosa nem fizet meg), negatív externália lehet a környezetnek a termelésből származó, egészségkárosító hulladék-anyaggal való szennyezése.

A mezőgazdaság közvetlenül a természeti erőforrásokat hasznosítja, ennélfogva jelentős hatást gyakorol a természeti környezetre; a levegő, de különösen a talaj és a víz minőségére. Az iparszerű mezőgazdaság nagy mennyiségben használ fel természeti erőforrásokat, és nagy dózisokban koncentráltan terheli a környezetét hulladékanyagaival, kibocsátásaival. A „helyes gazdálkodási gyakorlat” rendelkezés részletezi azokat a szabályokat, amiket a gazdálkodóknak ellentételezés nélkül kötelező betartaniuk a környezet védelmében.

A birtokszerkezet a mezőgazdasági birtokok méret szerinti megoszlása. A magyar agrárpolitikai és társadalomkutatói szakirodalomban évszázados heves vita tárgya a „helyes” birtokszerkezet. A magyar agrártörténelem utolsó száz évére rá is nyomta a bélyegét a nagyüzem-párti és a családi gazdaságokat (a kisüzemeket) preferáló agrárpolitikai irányzatok harca.A birtokszerkezet megítélésekor azonban különbséget kell tenni a földbirtok-méretek és a földhasználat üzemméreteinek megoszlása között. Így például a mai Magyarországon is igen elaprózott birtokszerkezet található a birtoklást jelző adatok mögött, míg a földhasználatban jelentős koncentrálódás mutatható ki a 21. században.

A mezőgazdasági termék elsősorban és mindenek előtt az élelmiszer. Ezt kiegészíti az az ipari alapanyagok (rostszálak, újabban az energiaforrásként hasznosítható növények stb.) köre. A mezőgazdasági termelés napjainkban egyre fontosabbá váló terméke a mai piaci viszonyok között externáliaként szereplő tájgazdálkodási és természetvédelmi szolgáltatás. A Buckwell Bizottság szavaival: „a farmerek olyan javakat és szolgáltatásokat termelnek, amiket a piac nem ismer el. … A környezetvédelmi és tájgazdálkodási kifizetések annak a lehetőségét akarják elkerülni, hogy az ilyen környezeti és tájkép-termelési szolgáltatások megfizetetlenül maradjanak”.

A mezőgazdasági termelés olyan folyamat, melynek során a termelési faktorokat és a befektetett ráfordításokat (árukat és szolgáltatásokat) termékké, hozammá (outputtá) alakítjuk át A „mezőgazdaság” az egyik legősibb emberi tevékenység. A mezőgazdaság legfontosabb termelési faktorai: a föld (talaj) és a napenergia (klíma) természeti meghatározottságúak. A mezőgazdasági termelés közvetlenül a természettől vonja el termékeit (innen az ’elsődleges szektor’ elnevezése), produktumainak jelentős része pedig közvetlenül fogyasztható élelmiszer, míg más termékei az iparnak (a másodlagos szektornak) biztosít alapanyagot.A mezőgazdasági termelés termékei általában nem egyneműek; inhomogének. (A búzatermelés outputja például a szemesgabona mellett a szalma is; a marhatartás pedig tejet, húst, szarut és bőrt eredményez.) A mezőgazdaságban a végtermék piaci megjelenése általában szezonális és mivel közvetlenül fogyasztható élelmiszer, vagy ipari nyersanyag, ezért a terméklánc elején foglal helyet. A hozzáadott érték a helyben történő feldolgozással növelhető.

A statisztika számadatok segítségével írja le és elemzi a társadalomban zajló folyamatokat. A számszerűsített (kvantifikált) adatok pontos és objektív összehasonlításokat tesznek lehetővé a különböző területek, a különböző dolgok között.A statisztika feladata kettős: az adatgyűjtés és –feldolgozás a látványosabb feladat; de a gyűjtést meg kell előzze a különböző fogalmak egyértelmű lehatárolása, a kritériumok megfogalmazása és számszerűen kifejezhető formába öntése (ld. például a vidékiség fogalma és mérhetősége; a családi gazdaság fogalma). A statisztikának különösen nagy szerepe van a támogatásokkal és tiltásokkal dolgozó politika szempontjából, hiszen a pénzalapok demokratikus felosztásához pontos, univerzálisan alkalmazható és egzakt mennyiségeket feltáró adatokra van szükség.

A mezőgazdasági termékszerkezetet befolyásolják az időjárási feltételek, a piaci kereslet változásai, az agrárpolitika, valamint a gazdálkodók döntései. A gazdálkodói döntések és az agrárpolitika szabályozó eszközei rendszerint utólag reagálnak a keresletben megmutatkozó változásokra, de a mezőgazdasági termelés terén a reakcióidő mindig hosszabb, mint például az iparban. Ez érthető, hiszen az agrártermelésben a gazdasági ciklus jóval hosszabb, hiszen a mezőgazdaság biológiai anyaggal gazdálkodik. Egy agrárpolitikus megfogalmazásával: „a farmernadrág gyártási üteme változtatható, akár hetente is. A ’farmerek’ munkája azonban más órarendet követ”. A termékszerkezet vizsgálható az ágazatok szintjén: a mai magyar mezőgazdaság egyik jelentős gondja az állattenyésztés és a növénytermesztés arányának megbomlása. Mivel az 1990-es évek óta folyamatosan és jelentős mértékben csökkent az állatállomány, a korábban takarmányozás céljára használt gabona nagy része ma a tárolóhelyeken export-értékesítésre vár.Az állattenyésztési ágazaton belül például radikális mértékű csökkenés ment végbe az 1990-es évek óta a szarvasmarha-, azon belül is a tejelő állomány körében. Az agrárpolitika a szarvasmarha állomány terén a húsmarha létszám növekedését támogatja a tejelő tehenek rovására. Az átállás azonban jelentős beruházásokat (új fajta, új tartástechnológia) igényel és jelentős veszteségeket (fejőház kihasználatlansága) jelent a gazdálkodóknak.

A mezőgazdaság a vidéki gazdaság legfontosabb – a modern időkben csaknem kizárólagos – megélhetési alapját adta. Ez azt is jelenti, hogy az ipari társadalom korszaka előtt a vidék gazdasága jóval gazdagabb és összetettebb volt (falusi szolgáltatók, kézművesek stb. működtek), és azt is ígéri, hogy a vidéki gazdaság ismét sokszínűvé, több lábon állóvá tehető.A mezőgazdaság önellátó szerepe egyre gyengül, helyette az árutermelő piacorientált termelés válik meghatározóvá a világ minden táján. Csakhogy a piacorientált árutermelés terjedése és a vele járó birtok- és üzemkoncentrálódás (gépesítés, ipari inputok) munkaerő-kiszorító hatású. A népességmegtartó képességet ezért a vidéki foglalkoztatás növelésével kell erősíteni a mezőgazdaságon belül (élelmiszer-feldogozás, falusi vendéglátás) és a mezőgazdaságon kívüli munkahelyekkel (kis méretű ipari, szolgáltató vállalkozások).A mezőgazdaságra fontos szerep hárul továbbá a vidéki kultúra, az épített környezet és a kultúrtáj védelme szempontjából is.

Az áru a piacgazdaság alapkategóriája. Olyan jószág, amelyre a piacon fizetőképes kereslet mutatkozik, amelyet a vevő adott áron hajlandó megvásárolni, érte pénzt (vagy más jószágot) adni.

Egy ágazat nemzetgazdasági teljesítményét vizsgálhatjuk abszolút számokkal, például hogy mekkora a hozzájárulása a GDP-hez, vagy a foglalkoztatáshoz. Hasznosabb, a nemzetközi összehasonlításokban is jobban alkalmazható mérőeszközök a relatív értékmérők (pl. az egy hektárra eső átlaghozam, vagy egy kg. testtömeg előállításához felhasznált takarmány mennyisége).

A mezőgazdasági áruk előállítása és piaci értékesítése nemzetgazdasági, regionális, települési és az egyes gazdálkodó családok szempontjából egyaránt fontos bevételi lehetőség. A mezőgazdasági termelés meghatározza a lakosság élelmiszerellátását és annak minőségét, a nemzetgazdaságok és a gazdálkodó családok bevételeit, a más célokra fordítható jövedelmét. A mezőgazdaság áru- és jövedelemtermelő képessége azonban nagy mértékben függ a termelés hatékonyságától, a termékek feldogozottsági szintjétől és egyedi jellegétől, a minőségi és élelmiszerbiztonsági garanciáitól.

A fogyasztó nagy úr. Szokásait és szokásainak változásait a piac közvetíti a termelők felé és könyörtelenül alkalmazkodásra kényszeríti a gazdálkodót. A fogyasztás terén meg kell különböztetnünk a közvetlen fogyasztást (a vevő elfogyasztja a megvásárolt terméket) és a termelői célú fogyasztást, amikor a vevő feldolgozás céljából, nyersanyagként ’fogyasztja’ a szóban forgó árucikket. Előbbire példa a bor- és a sörfogyasztás terén bekövetkezett jelentős változás hazánkban, az utóbbira pedig, hogy az állati belek iránti kereslet csökkenését okozza, hogy a hústermékek csomagolására ma már jelentős részben műanyagot használnak.

A külkereskedelemre vonatkozó adatok rendszerint az élelmiszer- és agrártermékeknek az importban és az exportban elfoglalt arányát, valamint az agrártermékek külkereskedelmi egyensúlyát jelző statisztikai információkat tartalmazzák. Az agrártermékek aránya a teljes exportban a mezőgazdaság nemzetgazdasági súlyát, és egyben a mezőgazdasági termelés nemzetközi versenyképességét jelzi. Minden ország önellátásra törekszik az élelmiszerek terén, ezért az agrártermékek magas arányát az importban rendszerint kedvezőtlen fejleményként értékelik. Magyarországon az agrár- és élelmiszertermékek aránya a teljes importban 3,7 %, az összes exportban 7,5 % volt 2003-ban az EU statisztikája szerint.

Az élelmiszer létszükségleti cikk, és mivel ma a világ népességének mintegy fele nem maga termeli meg az élelmiszerét (hanem a piacon vásárolja meg), a mezőgazdaság hosszú távon biztos piacra számíthat. Az emberek a világ sok helyén alultápláltak, sőt éhínség dúl, máshol a dögkutak kezelését kell szabályozni, hogy az éhezők ne okozhassanak járványokat. A probléma tehát nem annyira a potenciális fogyasztókkal, hanem azok fizetőképességével van. Az élelmiszerfogyasztási szokásokra befolyást gyakorol a fogyasztók anyagi helyzete. A szegények az olcsó élelmiszerek iránti keresletet növelik, ezért viszonylag drága lehet a boltokban a töpörtyű, a zsírszalonna és a csirkenyak is. A tehetősebbek ugyanakkor nem csak az élelem tápanyag-értékével, hanem a minőségével is törődnek. A Buckwell Jelentés úgy fogalmaz, hogy az európai „népesség nagy része számára az evés sokkal inkább gasztronómiát jelent, semmint táplálkozást, vagy ‘tápanyag-bevitelt’”. A jelentés szerint az európai társadalom „megengedheti magának, hogy többet törődjön az élelmiszerek megtermelésének módjával, az élelmiszerek minőségével és választékával, az élelmiszertermelő rendszerek környezeti hatásaival”, mint a mennyiségével.Az élelmiszer-fogyasztási szokások terén az emberek nagyon konzervatívak. Különösen, mert kulturális szokások, sőt vallási előírások is szabályozzák a táplálkozás mikéntjét. Az utóbbi években azonban jelentős változások következtek be a fejlett országokban, amikor (többek között az élelmiszerpiacok globalizálódása hatására), előtérbe került az élelmiszer-biztonság problémája, vagyis amikor korábban nem ismert fertőzésekkel (pl. kergemarhakór, madárinfluenza) és más veszélyekkel (hamisított paprikaőrlemény, vegyszeres zöldségek) szembesültek a fogyasztók.

Nemzetgazdasági szinten az ágazat alatt a gazdaság egymáshoz kapcsolódó, a nagy (elsődleges, másodlagos és harmadlagos) szektorokon belüli elágazódásait értjük. Beszélünk például az ipari szektoron belül könnyű- és nehézipari ágazatról, vagy az agrárszektoron belül állattenyésztési, növénytermesztési stb. ágazatokról. A mezőgazdasági vállalat léptékében: a termelő, feldolgozó, szolgáltató, vagy forgalmazó egység, amelyet egy vagy több azonos eredetű, rokon termék előállítására, vagy azonos jellegű gépekkel és felszerelésekkel teljesíthető szolgáltatásokra és az előállított termékek feldolgozására, forgalmazására szerveznek (pl. növénytermesztési, állattenyésztési ágazat stb.). A vállalati jövedelemhez való hozzájárulásuk alapján megkülönböztethetők fő-, vagy vezető ágazatok, illetve kiegészítő ágazatok.

A kísérletezés és a tudományos megfigyelés az élő, biológiai anyaggal (növényekkel, állatokkal) foglalkozó mezőgazdaságban sokkal hosszabb időt vesz igénybe, mint a műszaki tudományok területén. Elképzelhető, hány évi megfigyelést vett volna igényelne például az öröklődés törvényszerűségeinek kutatása, ha nem a rendkívül szapora muslicák kerültek volna kiválasztásra kísérleti alanyként. A mezőgazdaság évszázadokon át nem annyira tudományosan megismerhető és tudományosan megalapozható tevékenység volt, hanem a paraszti tudáson alapuló gyakorlat, gyakorlati fogások, jártasságok és megfigyelések összessége. Maga a mezőgazdasági ismeretek oktathatósága is csak a 18-19. században vált elképzelhetővé. A mezőgazdasági tevékenység gyakorlatából leszűrt ismertek rendszerezése és az ilyen ismeretek tudományos alapjainak felismerése tette lehetővé a folyamatok tudományos megfigyelését, a másik oldalon pedig a tudományos eredmények beépítését a mezőgazdasági gyakorlatba. Ma az agrártermelés már nem csak a biológia, a genetika, a fizika stb. eredményeit hasznosítja, hanem az informatika, a génsebészet, a biofizika és a kémia vívmányait is.

A mezőgazdasági termelés, az ember legősibb gazdasági tevékenysége, a nomád gyűjtögető vadászó életmódtól a mai modern gépekkel dolgozó farmerekig terjedő ívet ír le. A gazdálkodás technológiájának fejlődése (a növénytermesztés, a növénynemesítés, az állatok háziasítása, az eke, a vetésforgó stb.) mind olyan újítások sorozata, amik nélkül az emberiség létszáma ma is alig néhány millió volna a Földön; és amik lehetővé tették, hogy az emberek csaknem felének nem kell folyamatosan a saját élelmének előállításán dolgoznia, hanem megengedheti magának, hogy katonáskodjon, tanítson, könyvet írjon, tanuljon stb. A mezőgazdasági termelés az emberi civilizáció legfontosabb motorja, a fejlődése nélkül nem alakulhatott volna ki a munkamegosztás, nem volnának városok; az ember ősi állapotában vegetálna.

Azt hihetnénk, hogy igen könnyen kezelhető fogalom: gazda, aki mezőgazdasági munkát végez. Csakhogy egyaránt gazda a paraszt, a gazdálkodó (teljes- vagy részidős), a farmer, a pénzforgató agrárvállalkozó stb., márpedig a köztük lévő különbség nem csak érzelmi-hangulati, hanem szociológiai különbség is. Mégsem sikerült mindmáig egzakt kritériumok alapján konszenzusos meghatározást kidolgozni az egyik vagy másik kategóriába tartozó agrártermelőkről. A politikának azonban sürgős szüksége van egzakt kritériumokra, amik alapján meghatározhatja, hogy kikre és milyen feltételek mellett vonatkoznak a különböző rendelkezései. Így kritérium lehet a birtokolt földterület: nem vonatkoznak a gazdákra érvényes jogszabályok azokra, akik 0,15 hektárnál kisebb (tehát „nem gazdaság méretű”) földterületet mondhatnak magukénak. Ők rendszerint nem szerepelnek a mezőgazdasági statisztikákban sem. A meghatározás problémája, hogy nem minden földtulajdonos gazdálkodik maga is a földjén, vagy nem „főállásban” gazdálkodik azon. Ezért egy újabb kritérium került meghatározásra, nevezetesen az élethivatásszerűen végzett gazdálkodási tevékenység. Az „élethivatásszerűen” végzett gazdálkodás fogalmát például egy újabb rendelet úgy határozza meg, hogy a mezőgazdasági tevékenységből (mezőgazdasági termelő tevékenységből, vagy növénytermesztési illetve állattenyésztési szolgáltatásból) származó árbevétele a tevékenységet végző családi gazdálkodó összes árbevételének és jövedelmének 50 %-át érje el, vagyis a gazdálkodó éves bevételének több mint 50 %-a saját nevében folytatott mezőgazdasági termelő tevékenységből kell hogy képződjön.

A mezőgazdaság története a leleményes találmányok és a névtelenségbe süllyedt újítók története. Valahol valaha ’feltalálta’ valaki – elképzelhető, hogy nem is egy tudós módszerességével kutató ember – a jármot, az ekét és ezzel forradalmasította az agrárgazdálkodás technológiáját. A gazdálkodók nemzedékeken át öröklődő ismereteik, valamint a maguk által és a mindennapos tevékenységük során szerzett tapasztalataik révén gyakran rendkívüli előre lépéseket tettek a gazdálkodás technológiája terén. A gondos megfigyelés és az aprólékos próba-szerencse kísérletezés például Micsurint jelentős növénynemesítővé, a gazdálkodás egyik úttörőjévé tette akkor is, ha a szó igazi értelmében nem tekinthetjük tudósnak.

Szűkebb értelemben agrotechnika alatt a talajművelés gépi ellátottságát értjük. Átfogóbb értelmezése magába foglalja a mezőgazdasági termelés technikai felszereltségét, míg a legáltalánosabb felfogásában a mezőgazdaság technikai és a technológiai elemek összessége megtalálható.

Felfedezés alatt elsősorban a felfedező személyéhez és a bejelentés (az elfogadás, a szabadalmi bejegyzés) időpontjához köthető felfedezéseket értjük. A mezőgazdaság területén azonban a legnagyobb felfedezések (pl. a vetésforgó, az eke) szülőit nem ismerjük és ezért nem annyira a felfedezés, hanem az újítás elterjedésének időpontja, vagyis inkább időszakasza vált az agrártörténet részévé. Napjainkban az alaptudományok terén született híres felfedezések viszonylag gyorsan kerülnek át az agrártermelés gyakorlatába, de a felfedezők neve elsősorban az alaptudományok művelőinek névsorában szerepelnek.

A paraszti munka hosszú ideig nem igényelt mást, mint a tapasztalati úton, részben tradicionálisan átadott (a családban eltanult), részben a gazdálkodó saját gyakorlatából tapasztalatilag szerzett műveltséget. A mezőgazdasági termelésben a hagyomány azt a jártasságot jelenti, amit a paraszti környezetben felnőtt ember a nemzedékek során át megőrzött tudás- és ismeretkészletből megszerzett, amit nem tanult, hanem amibe beleszocializálódott. Természetesen nem csak termelési eljárásokról, hanem az azokhoz kapcsolódó életviteli-, szokás- és hiedelemrendszerről is szó van itt. A termelési hagyomány erejére utal az a ma is ismert mondás, hogy „parasztnak születni kell”. Vagyis aki nem parasztnak született, sosem lesz jó gazdálkodó; másrészt pedig aki parasztnak született, sosem fogja megtalálni a helyét a gazdálkodáson kívül.

Fejlődés alternatívái:
A fejlődés érték terhelt fogalom. Ez azt jelenti, hogy nincsenek objektív kritériumai, az emberek a saját értékrendszereik alapján vélnek valamit fejlődésnek, vagy éppen nem-fejlődésnek, visszafejlődésnek. A mezőgazdaság esetében is eltérő és egymással vitázó nézetek élnek arra vonatkozóan, hogy a feltáruló fejlődési alternatívák közül mi tekinthető fejlődésnek, mi pedig visszafejlődésnek. Durva leegyszerűsítéssel a mezőgazdaság (és a vidék) funkcióinak alapján csoportosíthatjuk a vitázó álláspontokat: az első az élelmiszer-árutermelő funkció maximalizálását tartja fejlődésnek. Ez a nézet – szélsőséges megfogalmazásban – úgy fogalmaz, hogy minden talpalatnyi helyet a lehető leghatékonyabb árutermelésre kell felhasználni, az ennek következtében károsodó környezettel foglalkozzon a környezet- és természetvédelem; a szintén "felszabaduló" munkaerővel pedig a szociálpolitika. Ez az irányzat jellemzően a nagy tőkeintenzív gazdaságokat, a nagytáblás művelést, a nagy ültetvényeket, egyszóval az „iparszerűbb” gazdálkodást tartja fejlődésnek.A második nézet a mezőgazdaság ökológiai és társadalmi funkcióit hangsúlyozza. Felfogása szerint a környezeti és természeti adottságok védelme és gondozása, valamint a vidéken élő emberek megélhetésének biztosítása legalább ugyanolyan fontos, mint az árutermelés maximalizálása. Ezért a kisebb méretű gazdaságok olyan munka-igényes (munkaintenzív) művelését tartja megfelelőnek, amely életben tartja a dűlőket, a biotópokat, a gyepeket és a nyitott mezőket, amely az árutermelés mellett szorgalmazza a biodiverzitás és a táji értékek gondozását. A harmadik – viszonylag ritkán hangoztatott, de sokak által hitt – nézet szerint a mezőgazdaság szerepe minimális, ezért a vidék a szemében szinte kizárólag a városi embert szolgáló funkciói, azon belül is lakóhelyi funkciói miatt fontos. Ezért a rekreációs idegenforgalmi fogadóhelyeket fejlesztené és a „természetközeli” lakótelkek kialakítását támogatja.

A gazdaság térbeli szerveződésével foglalkozó tudományok (földrajz, regionális gazdaságtan) a természeti környezetet említi klasszikus példaként, mikor szemléltetni akarja a termelési tényezők immobil (tehát nem változó és nem változtatható) összetevőit. Csakhogy a természeti környezet is változik (elsősorban a klíma, ami kihat a vízháztartásra), és változtatható is (emlékezzünk a nagy természetátalakítási tervekre: folyók visszafordítására, vagy az Aral tó intő példájára). Mindezek a változások és változtatások természetesen hatással vannak a mezőgazdasági termelésre.Magyarország klímájára a mérsékelt övi időjárás jellemző, a Kárpátok íve pedig jórészt megvédi a medencét a pusztító viharoktól. Ugyanakkor a medence folyóvizei az ország területén kívülről és rendszerint viszonylag rövid időszakra koncentrálódva érkeznek a művelt területekre, a folyószabályozásokkal és az árvízvédelem eddig gyakorlatával pedig mindent megtettünk annak érdekében, hogy ez a víz a lehető leggyorsabban el is távozzon az országból. Az utóbbi 20-30 év aszályos periódusa, a forró és száraz nyarak (Magyarországon termeszthető növény lett a cirok) lassan meggyőzte a felelősöket, hogy másfajta vízgazdálkodásra van szükség az országban. A lecsapolt ártereken visszaállított víztározók kedvező hatással vannak a mikroklímára, öntözésre alkalmas vízkészletként tárolják az áradásos időszakok vízfölöslegét és egyben a gátak vég nélküli emelését is szükségtelenné teszik. A globális méretekben jelentkező klímaváltozás hatásai – előre jelzések szerint – a Kárpát medencében sivatagosodást és az időjárás szélsőségesebbé válását okozhatja.

A fejlődés értékterhelt fogalom. Sokan azon a véleményen vannak, hogy nem érdemes használni, olyannyira mást jelent az egyik, és mást a másik ember számára. Van, aki fejlődésnek érzi, hogy coca kolát ihat az év minden szakában, vagy rövidített kivonatban olvashatja Shakespeare drámáit, mások számára ez éppen a fejlődéssel ellentétes irányú fejlemény.A mezőgazdaság által előállított élelmiszer-mennyiség évezredek óta egyre nő, ami a technika és a technológia fejlődésének, az árutermelő mezőgazdaság modernizációjának köszönhető. Sokáig és nagyon sokan hitték, hogy a mezőgazdaság termelése nem szervezhető meg iparszerűen; a növények és az állatok növekedése nem szabványosítható, a gépek egy-egy funkcióra alkalmazhatók, az időjárás hatása nem semlegesíthető, még csak nem is mérsékelhető. Ez a hit azonban nagy mértékben tévedésnek bizonyult. A modernizálódás bizonyította, hogy vegyszerekkel szabályozható a növények növekedése, a több-funkciós gépekkel azonos mélységre és azonos sortávolságra vethető a mag, fajtanemesítéssel vagy akár genetikai beavatkozásokkal az időjárási körülményeknek jobban ellenálló fajták alakíthatók ki stb. A „modernizálás” szélsőséges fejleménye az „iparszerű mezőgazdaság”, ami maximalizálja a hozamokat, óriási mértékben megnöveli a termelés hatékonyságát; – a gazdasági eredmények tekintetében. Ugyanakkor viszont az emberi és állati izomerő helyett gépekkel és vegyszerekkel dolgozik – munkaerő-kiszorító. Célorientált specializálódása következtében a melléktermékeket és hulladékanyagokat nem forgatja vissza a termelésbe (márpedig a mezőgazdasági termék jellemzően inhomogén), ezért környezetszennyező és környezetterhelő. Iparszerű méreteivel a gépek kapacitásaihoz igazodik, nem pedig a természeti adottságok feltételrendszeréhez. Az iparszerű mezőgazdasági rendkívül hatékony, de – újkeletű kifejezéssel – nem fenntartható. Sem ökológiai, sem pedig a vidék népességmegtartó ereje szempontjából. Az 1980-as évek óta jelszóvá vált a fenntartható fejlődés és a fenntartható mezőgazdasági fejlődés, de annak konkrét mibenlétéről mindmáig nincs megegyezés. Márpedig a további fejlődés – bárhogyan alakuljon is a konkrét kritériumrendszere – kizárólag a fenntartható fejlődés lehet, aminek lényege, hogy a fejlődés lehetőségét a jövő nemzedékek számára is biztosítja, nem éli fel ma a jövő fejlődési tényezőit.

Termékszerkezet váltás:
A termékszerkezet jövőben kívánatos alakulására vonatkozó elképzelések szorosan összefüggnek azzal, hogy ki milyen fejlődési alternatívát, milyen fejlesztési irányokat tart kívánatosnak. A Kárpát medence a hegyvonulat védőívének, valamint a kontinens központjában való elhelyezkedésének, továbbá a viszonylag mérsékelt vegyszerezésnek köszönhetően ma még jelentős fajgazdagságot mutat, klimatikus adottságai sokféle hasznosítást tesznek lehetővé. Ezért racionálisnak tűnik, ha valaki úgy látja, hogy Magyarország Európa gabonaövezete lehet hatalmas, dúsan termő gabonaföldekkel. Hasonlóképpen racionális az az elképzelés is, amely nem annyira Európa alapvető élelmiszerkészletét előállító helyszínnek, hanem inkább Európa egészséges élelmiszertermelő helyének reméli a hazai tájat. Ezek az elképzelések az agrárpolitika támogatási és szabályozó eszközein át jelentős hatással lesznek a hazai agrártermelés termékszerkezetére.A termékszerkezet alakulását befolyásolja a (ma már nemzetközi) fogyasztói piacon megjelenő fizetőképes kereslet, a nemzetközi kereskedelempolitika, és természetesen a szereplők, a versenytársak döntései. Magyarországon az 1980-as évtized végén történt rendszerváltozás egyben piacváltást is jelentett, és az új piacok feltételrendszeréhez való alkalmazkodás – a megfelelő termékszerkezet kialakítása –a mai napig meghatározó feladat.

A nyugat-európai fejlesztési szakemberek megnyilatkozásaiból és beszámolóiból világosan látható, hogy jelentős viták folynak az Európai Unióban is a fejlesztési alternatívákról. A hivatalos politika szintjére általában olyan intézkedésrendszer emelkedik, ami a különböző érdekcsoportok és lobbik kompromisszumán alapul. Hogy csak néhány csoportot említsünk: a farmerek és farmer-szövetségek többnyire az árutermelés támogatásának fenntartását követelik, a gazdaságpolitikusok az agrártúltermelés terheitől és a nemzetközi kereskedelmi erők szorításaitól szeretnének megszabadulni, az adófizető polgárok pedig a Közös Agrárpolitika költségterheit szeretnék csökkenteni. Nemzetközi szinten két alapvető fejlesztési tendencia bontakozik ki a vitákból és a kompromisszumokból. Egyrészt az Egyesült Államok (mint óriási élelmiszertermelő és -exportáló) az élelmiszer-áru termelésének további hatékonyság-növelését tűzi ki célul olyan eszközökkel is (pl. génkezelt növények, vetőmagvak), amiket az Európai Unió (legalábbis egyelőre) nem hajlandó alkalmazni és befogadni is vonakodik. Az Unió nagyobb hangsúlyt fektet a megtermelt élelmiszer minőségére, valamint a természet- és környezet-védelemre (agrár-környezetvédelmi intézkedések). Az Európai Unióban érvényes Agrárpolitika ma egyaránt (bár nem egyenlő mértékben) támogatja a mezőgazdasági termelés hatékonyságának növelését, a környezeti és tájgazdálkodási szempontokat, valamint a vidék jövedelemtermelő képességét (a mezőgazdasági tevékenységeken túl is), népességmegtartó erejét.

Az Európai Unió gazdasági környezetében jelentős és szorító hatást érvényesítő változásokról számolhatunk be. Egyrészt megerősödött az ázsiai élelmiszerpiacokért folyó verseny. A konkurensek között olyan hatalmas kapacitásokkal rendelkező országokat találhatunk, mint az Egyesült Államok, de várhatóan hamarosan jelentős szerephez jut a versenyben pl. Kína. Az Európai Unió így olyan komoly vetélytársakkal kerül szembe, akik tisztességtelen versenyelőnynek, protekcionizmusnak minősítik a Közös Agrárpolitika termelés-támogatási rendszerét és a WTO tárgyalásokon követelik az ilyen támogatások lefaragását. Amennyiben az EU nem tenne eleget ilyen irányú követeléseiknek, a szóban forgó országok bojkottot hirdetnek az európai élelmiszertermékekkel szemben.

Jelentős belső ellenkezés tapasztalható az Európai Unió adófizető állampolgárai körében is a Közös Agrárpolitika gyakorlatával szemben. A Buckwell jelentés szerint Európa (vagyis az EU15) polgárai nem értik meg, miért kell az EU teljes költségvetésének közel felét olyan gazdálkodók (kb. 7,5 millió farmer) támogatására fordítani, akik rendelkeznek termelési erőforrásokkal (földdel, eszközökkel stb.), akik már nem az időjárás szélsőségeinek kitett farmerekként dolgoznak a polgárok kenyeréért, hanem pénzforgató vállalkozókként túltermelést okoznak és eközben a természeti környezetet is terhelik. Ez a vélekedés különösen akkor erősödött fel az EU polgárok körében – állítja a Jelentés, amikor a városi munkanélküliek létszáma meghaladta a 18 millió főt. Ugyanakkor, amikor az Közös Agrárpolitika aktuális gyakorlatával szemben jelentős ellenérzések fogalmazódtak meg, kimutathatóan felértékelődött az EU polgárok körében a vidéki területek jelentősége – de nem csak, vagy nem elsősorban azok élelmiszer- és árutermelő funkciói, hanem ökológiai és társadalmi szolgáltatásaik miatt. A jelentés szerint az európai társadalom „megengedheti magának, hogy többet törődjön az élelmiszerek megtermelésének módjával, az élelmiszerek minőségével és választékával, az élelmiszertermelő rendszerek környezeti hatásaival”, mint a mennyiségével.

A fejlesztés tudatos külső beavatkozás (intervenció) a spontán folyamatokba azon az alapon, hogy a beavatkozó a folyamatoknak vagy az irányát, vagy a sebességét nem tartja megfelelőnek. Ezért a beavatkozás révén akar elérni olyan változásokat, amiket ő maga (jó esetben a fejlesztés alanyai is) jó irányban való előrelépésnek tekintenek. A fejlesztések ezért mindig politikai természetűek; mert beavatkozást jelentenek a folyamatokba, mert hatással vannak az emberek életére, mert a fejlesztések hasznai nem azonos mértékben oszlanak meg az érintettek és a különböző szereplők között, továbbá – és talán ez a legfontosabb – mert a döntéshozók értékrendje szerint jónak minősülő célok megvalósulását szolgálják.A fejlesztési politikák elsősorban pénzalapok átirányításával igyekeznek elérni céljaikat; a számukra kívánatosnak tartott fejleményeket – különböző mértékben és arányban – anyagilag támogatják.

Az emberi és állati izomerőt, illetve a gépi energiaforrásokat felhasználó gazdálkodás; az inkább munkaigényes, illetve az elsősorban tőkeigényes gazdálkodási módszerek; a piaci értékesítésre specializálódott, vagy a lehető legtöbb terméket gazdasági újrafelhasználásába, vagy saját fogyasztásra visszaforgató módszerek három nagy csoportba foglalhatók össze. Ezek: a.) a hagyományos paraszti gazdálkodás, b.) a tőkeintenzív modern gazdálkodás, illetve c.) a tradicionális módszereket a modern piaci orientáltsággal kombináló ökológiai gazdálkodás.A mai Magyarország agrártermelői között mindhárom csoport képviselői megtalálhatók. Amíg azonban az utóbbi kettő a kifejlesztett módszerek és gazdálkodási módok jogán részesül támogatásban, az első csoport tagjai – az ún. félig önellátásra termelők – ideiglenesen és pici termelőkké válásuk reményében kapnak segítséget gazdaságuk modernizálásához.

Az Európai Unió 1993-ban született. Elődjét – az Európai Közösséget – az 1958-as Római Szerződés alapozta meg. Az Európai Közösség, illetve a későbbi Európai Unió folyamatosan bővült. Az 1995-ös csatlakozások eredményeképpen már 15 országot foglalt magába (a statisztikákban ezt az állapotot jelzi az EU-15 rövidítés), majd 2004-ben további 10 ország – köztük Magyarország – csatlakozásával a tagországok száma 25-re nőtt (EU-25). A Római Szerződés egyben az európai Közös Agrárpolitika (CAP) alapelveit is meghatározta 39. cikkelyében. A szóban forgó cikkely a Közös Agrárpolitika céljait az alábbiakban foglalta össze: 1. a mezőgazdasági termelékenység emelése,2. a mezőgazdasági lakosság számára méltányos, társadalmilag elfogadható jövedelmi és életszínvonal megteremtése,3. a mezőgazdasági termelők és fogyasztók külső hatásoktól való védelme az agrárpiacok stabilizálásával,4. az élelmiszer-ellátás biztonságának garantálása,5. a fogyasztói igények méltányos áron történő kielégítése.Az Európai Unió teljes költségvetésének közel felét kitevő Közös Agrárpolitika folyamatos reformok során alakult, és ma is heves viták folynak a napjainkban is esedékes reform elveiről. Az 1992-ban érvényesített változtatások egyrészt kompenzációkkal, kvótákkal és más szabályozókkal ösztönözték a gazdákat bizonyos termékek mennyiségének csökkentésére, másrészt pedig a termelés extenzívvé alakítását, vagy akár elhagyását (parlagoltatás, set-aside), ökológiai típusú gazdálkodást (agrár-környezetvédelmi intézkedések) támogattak. Az 1990-es évek második felében ismét nemzetközi bizottságot hoztak létre a Közös Agrárpolitika reform-javaslatainak kidolgozására. Az Alan Buckwell vezetésével dolgozó bizottság 1998-ban közzétett jelentésében a Közös Agrárpolitika átalakítását javasolta Közös Agrár- és Vidékfejlesztési Politikává, amiben a KAP költségvetésének nagyobb részét a környezetvédelmi és tájgazdálkodási kifizetések és a vidékfejlesztési támogatások tették volna ki. Bár a Jelentés nem emelkedett a hivatalos politika rangjára, a viták és tiltakozások ellenére a Buckwell Bizottság javaslatai szelleme határozta meg a közép-kelet-európai országokkal folyó csatlakozási tárgyalásokat, majd 1999-ben az Unió lényegében egyesítette a környezet- és tájgazdálkodási, a vidékfejlesztési, valamint az agrárfejlesztési intézkedéseit. Ma a Közös Agrárpolitika egyik meghatározó pillére a vidékfejlesztés.