Vulkáni katasztrófák társadalmi hatásai

A heves vulkáni kitörések gyakran katasztrófák is egyben. Ha a megpihent alvó óriás felébred, fusson, meneküljön, ki tud. A robbanás, láva, a hamuszórás, a kőzettörmelék, a szökőár önmagában is életveszélyes, s egy vulkánkitörés során ez akár mind egyszerre jelentkezhet. A vulkáni utóműködés során a kénes, szén-dioxidos kigőzölgések tovább nehezíthetik az ott élők életét. De ebből haszon is származhat, mint például a jávai kénbányászok esetében, akik nap mint nap sétálnak a kráter közelébe a tiszta kénért. A legnagyobb gondot az okozza, ha váratlanul csap le a lakosságra, mint tette ezt Pompei esetében. Ma már külön szakterület foglalkozik a vulkánkitörések előrejelzésével. Egy kitörést általában kisebb regések, kigőzölgések előznek meg, melyek sűrűségéből és erősségéből következtetni lehet a kitörés várható idejére, erejére és hatására.

Atlantisz pusztulása

A Földközi-tenger minden bizonnyal legkülönösebb tagja Thíra vagy – más nevén – Szantoríni szigete. Vulkánjának ókori kitörése a geológusok szerint az egyik, ha nem a legnagyobb erejű elemi csapás lehetett a Földközi-tenger térségében. Az 1860-as évektől kezdve feltárt romok a múlt egyik legtitokzatosabb katasztrófájáról tanúskodnak.
A mintegy 12 km átmérőjű kaldera kr. e. 1500 táján keletkezett. A vulkán magassága megközelíthette az 1600 métert. A szigetek mai képét a vulkánhegy összeomlásának köszönhetik, melynek lenyomatait mai is őrzik.
Az ókori szigetek egykori lakóit nem ismerjük, csak töredék emlékek, leletek maradtak fent az egykori kultúra életéről, szokásairól, mindennapjairól. A régészek szerint a krétai kultúra mélyen hatott rájuk, miközben megőrizték saját múltjuk értékeit is. A kultúra végét, a „szantoríniaiak” halálát egy hatalmas robbanás, a vulkánkitörés okozta, amely először a tengerbe süllyesztette a házaikat, majd elpusztította a menekülő embereket is. Szantoríni régészeti emlékei olyan virágzó kultúráról árulkodnak, hogy sokan ott keresték, keresik napjainkban is a mesebeli Atlantiszt.
A Kikládok szigetein már kr. e. 3500 körül is éltek telepesek, és nem sokkal később már élénk tengeri kereskedelmet folytattak. A krétai mínoszi kultúra kr. e. 2000-re elérte Szantoríni térségét, és a továbbiakban ez határozta meg a sziget gazdasági és kulturális fejlődését. Amilyen szorosan kötődött egymáshoz Kréta és Szantoríni kultúrája és társadalma, legalább olyan szorosnak látszik az összefüggés pusztulásuk között is. A bronzkori, mindent elsöprő vulkánkitörést megelőző földmozgások, a kitörést kísérő jelenségek, Szantoríni lakosságát a sziget elhagyására kényszeríthették. A menekülők többsége később valószínűleg mégis elpusztult. A heves, robbanásos vulkánkitörés természeti csapások sorozatát váltotta ki. Nem csupán Szantoríni, hanem tágabb környezetének, a virágzó mínoszi kultúra településeinek a jórésze is megsemmisült. Az emberek úgy érezhették, hogy egyszerre támadtak rájuk az elemek: elsötétült az ég, megmozdult a föld és mindent elsöpört a hatalmas tengerár. Kréta is ekkor indult gyors hanyatlásnak. A görögök fokozatos felerősödése mellett a természet sem kímélte meg a szigetlakókat. Az egykori birodalom, a pompa, a fény, a híres knosszoszi palota lassan a feledésbe merült. Kréta fővárosa (Heraklion) mellett még ma is állnak a palota romrai, ami mára fő idegenforgalmi látványosságá nőtte ki magát.

Ez a vulkánkitörés jó példa arra, hogy egy természeti katasztrófa során egy egész kultúra, több társadalom eltűnhet, megsemmisülhet. Az ókor nagyhatalma, a mínoszi kultúra is így merült a feledésbe.

Knosszosz eredeti palotája

A knosszoszi palota napjainkban

Pompei pusztulása

A Vezúv 79-es kitörése nagy hatással volt a társadalomra. Félelmet keltett, bizonytalanságot szült. A Pompejiben elpusztultak számát az eddigi leletek alapján 1250-1500-ra becsülik. A kitörés után 25 méter vastagságban fedte be a hamu és a vulkáni törmelék a településeket. E betemetett múlt a halhatatlanságot és az örökkévalóságot idézi meg. Hiszen a betemetett emberek arckifejezéseit, testtartását, örökre megőrizte a vulkáni hamu. Pompei és Herculaneum maradványait részben kiásták, s a felszínre kerültek a múlt emlékei, a menekülő, összegörnyedt emberek alakjai, és egykori tárgyai. Utcák, lakóépületek, mozaikpadlók, szerszámok kerültek közel 2000 év után a napvilágra. Az 1748-ban megkezdett ásatások legértékesebb leletei a közeli nápolyi Régészeti Nemzeti Múzeumban tekinthetők meg. Az utóbbi évtizedekben lehetőség szerint a romvárosok helyszínén konzerválják és mutatják be a falfestményeket, mozaikokat és a kisebb-nagyobb használati tárgyakat.

Az ifjabb Plinius második levele a közeli településen (Misenum) történteket, az emberek érzéseit meséli el.
„Már napokkal azelőtt földrengést éreztünk;…Azon az éjszakán azonban a rengés olyan erős volt, hogy a tárgyak nemcsak mozogni, de fölborulni is látszottak…És a tenger is olyan látványt nyújtott, mintha önmagát nyelné el s a földrengés elűzte volna a parttól. Legalább is a part visszahúzódott és a szárazon maradt homokon számtalan tengeri állat hevert. A másik oldalon egy fekete, rettenetes felleg megrepedt és hosszú lángsugarakkal minden irányba kígyózó tűztömegek nyilaltak ki belőle, amelyek villámokhoz hasonlítottak de jóval nagyobbak voltak….Kevéssel azután az a bizonyos felleg leereszkedett a földre és beborította a tengert…
Sűrű gőz közeledett s mint valami vad folyam ömlött utánunk…Asszonyok sikoltoztak, gyermekek sivalkodtak, férfiak kiabáltak; az egyik szülei, a másik gyermekei után; mások megint férjüket hívták, akik őket a hangjukról fölismerték. Egyik a saját sorsán, másik az övéi végzetén siránkozott…Remegő tekintettel néztük a megváltozott világot. Mindent vastag hamu borított, mintha hó esett volna…”

Pompei

Krakatau pusztítása

A Krakatau 1883-as kitörése nemcsak a felszínt alakította át, hanem több évig hatással volt az emberiségre. Közvetlenül a vulkán kitörése után egy olyan árhullám indult el, mely Jáva és Szumátra partjait pusztítva közel 36000 ember életét követelte. Ezt követte a többi megpróbáltatás. A sziget épségben maradt részén 60 m magasságig halmozódott fel a hamu, miközben ököl nagyságú darabok még 80 km távolságra is hullottak. A hamu nyomai még sokáig érezhetőek voltak a légkörben. Éveken át keringtek a Föld körül, pompás színezetű alkonyati jelenségeket idézve elő.