Tananyag választó:
Az óidő a devontól a perm végéig
Jegyzet szerkesztése:
A devon földrajza és élővilága
Eszköztár:

A devon ősföldrajzi és éghajlati viszonyai

A földtörténeti óidő negyedik időszaka. Nevét az angliai Devonshire grófságról kapta. Az időszak jellemzője a vörös üledékek széles körű megjelenése. A devon földtani szempontból két hegységképződés közötti üledékfelhalmozódási időszaknak fogható fel. A fiatal, magas Kaledóniai-hegységrendszer gyorsan pusztult, anyaga helyenként több ezer méter vastagságban rakódott le a tengerek üledékgyűjtő medencéiben. A lehordódásából származó homok- és kavicskövek vörös színéből, és a bennük megőrződött élőlények kövületeiből a mainál melegebb, esős és száraz évszakot váltogató éghajlatra következtethetünk. (Az idős vörös homokkő nevű kőzet a Kaledóniai-hegységrendszer fő lepusztulási terméke.) A kőzetlemezek mozgása lanyhult, hegységképződés gyakorlatilag nem zajlott.

A devon élővilága

A belső erők nyugalmát kihasználva az élővilág gyorsan fejlődött: a devon a szárazföldek növényekkel és állatokkal való benépesedésének nagy időszaka. A Kaledóniai-hegységrendszer parti lejtői és a lepusztulástermékekkel föltöltődő öblök elsősorban az ősi harasztok termetesebb fajainak kialakulásához és megtelepüléséhez kínáltak kedvező körülményeket. Kialakultak a harasztok új osztályai, a korpafüvek, a zsurlók és a páfrányok. Magasságuk gyakran a 25-30 métert is elérte. Ilyen magasság eléréséhez – ami a fényért való versengésben fontos – erős, jól tartó szár szükséges, amelyben megfelelő sebességű a víz és a táplálék szállítása. A harasztok fejlődése során kialakultak az ehhez szükséges növényi szövetek: megjelentek a Föld első fás szárú növényei. Társulásaikban a virágos növények elődei, a magvaspáfrányok is felbukkantak. A hatalmas mocsárerdőkben gombák tenyésztek (feltehetően ez kialakulásuk időszaka). Hihetetlen gazdagságban jelentek meg a rovarok. Közülük sokan a légteret is meghódították; a szárazföldek évmilliárdok óta tartó csendjét első ízben törték meg a levegőben csapkodó szárnyak zümmögései.
A devon tengerekben – ahol első ízben bukkantak fel a sárgamoszatok – a pazar és félelmetes külsejű páncélos őshalak uralkodtak. Az óidő végére teljesen eltűntek, de belőlük származtathatók a mai halak ősei. Második – de egyben utolsó – virágkorukat élték a Trilobiták.
Partraszálltak a gerinces állatvilág képviselői is. A harasztok terjeszkedő mocsárerdőinek sekély vizében feltűnő kétéltűek a halak olyan csoportjából fejlődhettek ki, amelyek egyesítetté k magukban az ősi tüdőshalak és az ősi bojtosúszós halak evolúciós előnyeit. Az ősi bojtosúszós halak mell- és hasuszonyai belső felépítésüket tekintve végtagszerűek, így korábban kizárólag bennük látták a négylábú állatok őseit. A már kihaltnak hitt bojtosúszósok egyik élő példányát 1938-ban fogták ki halászok az Atlanti-óceánból. Az első ősi kétéltűek az Ichthyostega-félék voltak.

Halgyík
Halgyík