A Neptunusz felfedezését követően az Uránusz pályazavarait nagyrészt már indokolni tudták. Még mindig akadtak azonban olyan furcsaságok az Uránusz mozgásában, amelyek további magyarázatra szorultak. A feltételezések szerint egy Neptunuszon túli bolygóban kellett keresni a zavaró tényezőt. Az elképesztően bonyolult számítások ellenére inkább a szerencse segítségével bukkantak rá a 9. bolygóra. 1930-ban Clyde Tombaugh, miután hosszú órákat töltött fényképfelvételei előtt, megfigyelt egy olyan aprócska csillagot, amely nagyon lassan változtatta helyzetét az állócsillagokhoz képest. Megtalálta az új planétát, messze a bolygórendszer fagyos, külső határán. Az általános vélemény az volt, hogy igen elhagyatott és barátságtalan hely lehet, így az alvilág istenéről keresztelték el. Az új bolygó a Plútó nevet kapta. A Plútónak igen elnyúlt ellipszispályája van, így Naptól való távolsága nagyon változó: napközelben a Neptunusz pályáján belülre kerül . Mérete kisebb a Hold méreténél. Felszíni hőmérséklete –230 Celsius-fok. Átlagos sűrűsége a vízéhez hasonló. Fagyott vízből, ammóniából és metánból álló kozmikus jéghegy. Időszakos, napközelben kifejlődő légköre igen ritka és főleg metánból áll. Felszínén eljegesedett táj lehet, de részleteket még nem sikerült megkülönböztetni rajta.
Kutatások szerint a Plútó valójában nem is "igazi" bolygó, hanem a Neptunuszon túli jeges kisbolygó-övezet, az ún. Kuiper-öv eddig ismert legnagyobb tagja. 1978-ban fedezték fel egyetlen holdját, amely a Charon nevet kapta Khárónról a mondabeli csónakosról, aki a holt lelkeket szállította az alvilágba a Styx-folyón keresztül. A Charon átmérője a Plútóénak 40%-a, ezzel anyabolygójához viszonyítva a legnagyobb hold a Naprendszerben. Valószínűleg jégből áll. Érdekesség, hogy keringési ideje egyenlő a Plútó tengelyforgási idejével, így mindig a bolygó ugyanazon pontja felett függ. Egy olyan hold, amely sohasem kel fel és soha nem nyugszik le.

A Plútó és a Charon

A Plútó és a Charon felszíne a Hubble-űrtávcső felvételén