A XIX. században a spektroszkópiával foglalkozó tudósok nemcsak kibocsátási (emissziós), hanem elnyelési (abszorpciós) színképeket is vizsgáltak. Megállapították, hogy az izzó gázok a rájuk eső fehér fényből éppen olyan hullámhosszúságú fényt képesek csak elnyelni, mint amilyent kisugároznak, a többi hullámhosszt átengedik. Ilyen értelemben tehát az elnyelési színkép is vonalas, a fehér fényből éppen a kisugárzásnál megszokott vonalak hiányoznak. A folytonos és a vonalas színképek rejtélye hosszú időn keresztül nyitott kérdés volt a fizikában, a választ csak a kvantumfizika tudta megadni.

A fizikatanárok szívesen emlegetik, hogy egy addig ismeretlen kollégájuk, Johann Balmer (1825-1898) svájci középiskolai tanár 1885-ben az izzó (ilyen magas hőmérsékleten atomos) hidrogén színképének tanulmányozásával beírta nevét a fizika történetébe. Balmer a hidrogén színképének a látható tartományba eső vonalait mérte meg nagy pontossággal, és összefüggést keresett a színképvonalak hullámhossza között. Megállapította, hogy a színképvonalak hullámhosszúsága eleget tesz a következő egyszerű összefüggésnek: λ = 364,56*n 2/(n 2 − 4) nm, ahol n = 3, 4 , 5 , 6 , ... egész számok. A Balmer által talált összefüggésben az volt a legmeglepőbb, hogy nem közelítőleg, hanem a mérésekkel az elképzelhető legjobb egyezésben adta meg a hullámhosszakat. Sokáig senki sem tudta elméletileg levezetni ezt az összefüggést, ami végül is Niels Bohrnak (1885-1962) sikerült.

Higanygőz lámpa vonalas színképének létrehozása