Közel 100 éve létezik nemzetközi együttműködés a kábítószer elleni harcban. Az 1900-as évek elején az ópiumszívás káros hatásai egyre inkább nyilvánvalóvá váltak. A bűnözés emelkedése, a kábítószer egészségromboló hatása miatt több fogyasztásban és termelésben érdekelt ország vélekedett úgy, hogy a legális, törvényes kábítószer-termelést és kereskedelmet állami és nemzetközi ellenőrzés alá kell vonni; meg kell tiltani mindazon kábítószerek gyártását és forgalmazását, amelyek illegális kábítószernek minősülnek; meg kell szervezni a kábítószer elleni harcot állami és nemzetközi szinten.

A fentiekben meghatározott célok elérése érdekében az érdekelt országok nemzetközi egyezmények létrehozását és nemzetközi szervezetek megalakítását szorgalmazták.

A kábítószer-ellenes küzdelem legfontosabb nemzetközi egyezményei:

• Hága 1912. „Hágai Egyezmény”

Célja volt az ópiumtermelés szabályozása, az ópiumfogyasztás visszaszorítása, az ópiumból nyerhető gyógyszerszükségletek meghatározása.

• Genf 1925. „Genfi Egyezmény”

Célja a fiatalkorúak ópiumfogyasztásának tiltása, az ópiumbarlangok számának korlátozása, az ópiumtermelés csökkentése.

• Genf 1925. „Második Genfi Egyezmény”

A kokaint, a morfint és a cannabist is veszélyes kábítószernek minősítették. Kitűzték a kábítószerek elleni harc céljait, különös tekintettel a törvényi szabályozásra és a kábítószer ellenes szervezetek létrehozására.

• Genf 1931.

Meghatározták a kábítószer-termelés országonkénti felső határát.

• Bangkok 1931.

A távol-keleti kábítószer-termelés és kereskedelem szabályozása érdekében csökkentik a termelést és nyilvántartásba veszik a fogyasztókat.

• Genf 1936.

Meghirdetik a rendőrségi harcot a kábítószer-kereskedelem ellen, nemzetközi kábítószer ügyosztályokat hoznak létre, kiadatási szerződéseket kötnek a résztvevő országok.

• Salt-Lake City 1946.

A korábbi szerződések adaptálása az ENSZ keretein belül.

• Párizs 1948.

A régi kábítószerek rendszerezése, a tiltólisták felállítása és új kábítószerek listára történő felvétele. (pl.: amfetamin)

• New York 1953.

Az ópiumtermelés világszintű visszaszorítása.

• New York 1961. „Kábítószer Egyezmény”

Ezt az egyezményt 124 ENSZ tagország írta alá, köztük Magyarország is. 108 fajta kábítószert vontak ellenőrzés alá. Létrehozták a Nemzetközi Kábítószer Ellenőrző Szervezetet (ICNB), melynek székhelye Bécsben van. Kötelezővé tették az aláíró államok számára a fogyasztók gyógykezelését és a nemzeti kábítószer elleni szervezetek létrehozását.

• Genf 1972

Az 1961-es New York-i egyezmény kiegészítése, az ICNB tevékenységének megerősítése, segítése, a kiadatási eljárások könnyebbé tételével.

• Bécs 1971. „Pszichotrop Anyagok Egyezménye”

102 ország írta alá az egyezményt. Olyan kábítószereket vettek fel egy különálló listára, melyeket pszichotrop hatásuk miatt tiltani szükséges (pl.: LSD, barbiturátok). Ezen gyógyszerek, anyagok exportjának és importjának erős ellenőrzését határozták el, megtiltották reklámjukat. Első ízben határozták el a hatékony prevenció alkalmazását.

• Bécs 1988. „Egyezmény a törvény által tiltott kábítószer-kereskedelemre és termelésre”

114 ENSZ ország írta alá, köztük Magyarország is. Meghatározza a bűnügyi eljárásokat a kábítószer-kereskedelemmel szemben. Az illegális termeléshez, finomításhoz szükséges kémiai termékek ellenőrzés alá vonása. Tranzit útvonalak (balkáni útvonal) elvágásához nyugat-európai segítség meghatározása, speciális bűnügyi és prevenciós képzés létrehozása.

Napjainkban a kábítószerezés világméretű terjedése komoly kihívást jelent szinte minden állam kormányának. A modern államok drogpolitikáját három alapvető modell jellemzi: a nulla-tolerancia, a normalizáló és a kompromisszumos.

A „nulla-tolerancia” modellt az Amerikai Egyesült Államokban alkalmazzák.

Ez a tendencia Richard Nixon elnökségének éveiben kezdődött. Az erről szóló törvénycsomagot, 1970-ben fogadták el, mely a korábbiakhoz képest sokkal szigorúbban lépett fel a szerhasználattal szemben. A törvény 5 kategóriába sorolta az egyes drogokat. A legveszélyesebbnek minősített drogok (pl. heroin, LSD, marihuána) bármelyikével történő visszaélést a bíróság akár életfogytig tartó szabadságvesztéssel is sújthatta. Az előzőekhez képest kevésbé veszélyes kábítószerekkel (pl. ópium, kokain, morfium) történő visszaélés büntetésének felső határa 20 évig terjedő szabadságvesztés volt. A legenyhébb szankció 1 évig terjedő szabadságvesztés és 250 000 USD pénzbüntetés (csekély morfintartalmú gyógyszerfogyasztók). Az Egyesült Államok egész területén rendkívül szigorúan lehetett fellépni a kábítószerrel visszaélők és a drogszíntér egyéb szereplőivel, így a fogyasztókkal szemben is. A kábítószerek csekély mennyiségének birtoklása is büntetendő cselekménynek minősült. E törvényeket a Reagan elnök által 1982 októberében meghirdetett „Drogháború” tovább szigorította. Megszűnt a drogokat megkülönböztető kategorizálás, minden kábítószer azonos elbírálás alá került. „Nem teszünk különbséget kemény, lágy vagy egyéb drogok között. A drogok rosszak, és mi száműzni akarjuk azokat.” Ezt nevezik a „nulla-tolerancia” megközelítésnek, azaz a kormányzat a kereslet visszaszorításában a büntetőjogi eszközöknek fokozott szerepet szán valamennyi kábítószer kriminalizálása révén. A 80-90-es évek szövetségi törvényei közül az 1988. évi „Kábítószerrel Visszaélés Elleni Törvény” (Anti Drog Abuse Act of 1988) a legjelentősebb, amely megemeli az addigi büntetési tételek mértékét.

A „nulla-tolerancia” elv pozitívan hatott a kereskedelmi oldalra. A kábítószer-fogyasztók száma 5 év alatt a felére csökkent. A fogyasztók számának csökkenéséért azonban nagy árat kellett fizetni. A „drogháború” agresszívabbá tette a drogszíntér valamennyi szereplőjét, a kábítószerhez köthető bűncselekményt elkövetők száma megkétszereződött (1 100 000 fő). A drogfajták egyenlő elbírálása a drogfogyasztáson belül súlyponteltolódást okozott, megnőtt a kemény drogokat fogyasztók számaránya. E harc kétes sikereit látva egyre több szakember támadja a feltétlen tilalomra épülő stratégiát.

Napjainkban a kábítószerezés világméretű terjedése komoly kihívást jelent szinte minden állam kormányának. A modern államok drogpolitikáját három alapvető modell jellemzi: a nulla-tolerancia, a normalizáló és a kompromisszumos.

A „normalizáló” modellt Hollandiában alkalmazzák.

A lehetséges megoldások keresése kapcsán gyakran kerül szóba az ún. holland modell, amely egy liberális, a kábítószer-fogyasztók társadalmi integrációját szem előtt tartó drogpolitika és ehhez igazodó büntető szabályozás. Az 1976. június 23-i törvényben testet öltő programot több éves előkészítő munka során dolgozták ki.

A „normalizáló modell” alapelemei a következők:

• az illegális drogok gyártására és kereskedelmére, továbbá a kábítószerrel összefüggő bűncselekményekre vonatkozó büntetések következményes betartása;
• a büntető-igazságszolgáltató szervek nem járnak el a személyes fogyasztást szolgáló kis mennyiségű „lágy” vagy „kemény” drogok birtoklása miatt, valamint megengedik a „lágy drogok” fogyasztását, és kijelölt helyen történő forgalmazását;
• az elfogadható kockázatokkal járó drogokkal kapcsolatos jogsértések esetére előírt valamennyi büntetőjogi szankció mértékét csökkentették;
• ellenben az elfogadhatatlan kockázatokkal járó drogokkal kapcsolatos jogsértések esetére előírt valamennyi büntetőjogi szankció mértékét háromszorosára emelték.

A holland szakemberek szerint a kábítószer-probléma valamennyi összetevőjére kedvezően hatottak az új rendelkezések. A „kemény” drogok fogyasztóinak átlagéletkora nőtt, amiből arra lehet következtetni, hogy az új drogosok száma e kábítószertípusoknál csökkenő tendenciát mutat. Érdekes, hogy a „lágy” drog fogyasztóinak száma is csökkent, amire még nem sikerült megfelelő magyarázatot találni, de minden bizonnyal szerepe van annak, hogy a serdülőkorúak a tiltás hiánya miatt nem találják annyira érdekesnek, vonzónak a drogokat, mint korábban. Szintén nem elhanyagolható eredmény, hogy javultak a bűnözési statisztikák, nőtt a közbiztonság, kevesebb bűncselekmény köthető a kábítószer-kereskedelemhez és fogyasztáshoz. A holland drogpiacon a körülményekhez képest békés viszonyok uralkodnak. Kedvezően alakult a kemény drogfogyasztáshoz köthető AIDS és hepatitis fertőzések aránya is.

Napjainkban a kábítószerezés világméretű terjedése komoly kihívást jelent szinte minden állam kormányának. A modern államok drogpolitikáját három alapvető modell jellemzi: a nulla-tolerancia, a normalizáló és a kompromisszumos.

A „kompromisszumos” modellt Németországban alkalmazzák.

E modell alapját az 1981. évi kábítószertörvény (Betäubungsmittelgesetz - BtMG) adja. Jellemzője, hogy bár a kábítószer-probléma valamennyi szereplője elleni fellépésben meghatározó szerepet szán a büntetőjognak, mégis módot ad a büntetés mellőzésére, a gyógykezelésre a fogyasztók gyógyítása, reszocializációja érdekében.

Nem élvez büntetlenséget a fogyasztó, a személyes fogyasztást szolgáló birtoklás is büntetendő. Ugyanakkor a törvény lehetőséget ad arra, hogy a fogyasztóra kiszabott büntetést mellőzzék vagy csökkentsék, illetve helyettesítsék leszoktató terápiával. A lefoglalt anyag mennyiségének meghatározó jelentősége van a büntetési tételben. A három mennyiségi kategória a „csekély”, a „közepes” vagy a „nem csekély”. A csekély mennyiségű cannabis származékok birtoklását nem büntetik.

A kábítószerrel visszaélés elterjedésének megelőzése érdekében Magyarországon is több jogi intézkedés történt. Az első büntetőjogi rendelkezések az 1930-as években születtek a kábítószerek gyártásával és forgalmazásával kapcsolatban. A későbbi büntető jogszabályi változások egyes módosításokkal lényegében az eredeti rendelkezéseket tartották fenn. Az 1970-80-as években a kábítószer-fogyasztást egyértelműen törvényi eszközökkel próbálták visszaszorítani. Az 1980-as évek végétől a drogprobléma kezelése a terápiás megközelítés felé tolódott el. Az elmúlt években lényegesen megváltoztak hazánkban a kábító hatású anyagokkal és szerekkel való visszaélés formái. Egyrészt nőtt az országunkon átmenő kábítószer-csempészet mértéke, másrészt egyes jelek arra utalnak, hogy kialakulóban van a magyar piac ellátására irányuló illegális kábítószer-kereskedelem. Az eddigi büntető jogszabályok az illegális kereskedővel szemben nem bizonyultak eléggé hatékonynak, a kábítószer-fogyasztókkal szemben viszont indokolatlanul szigorúak voltak.

A jelenleg hatályos büntetőjogi szabályozás szerint a kábítószerrel visszaélés bűntettét az követi el, aki hatósági engedély nélkül kábítószert termeszt, állít elő, szerez meg, tart, Magyarország területére behoz, onnan kivisz vagy Magyarország területén átvisz. A jogszabály ezen bűntettet szabadságvesztéssel bünteti. A jelenlegi jogi szabályozás a kábítószerrel való visszaélés előkészületét, valamint azt is bünteti, ha valaki a kábítószer előállításához szükséges anyagot, berendezést vagy felszerelést készít, ad át, hoz forgalomba, vagy azzal kereskedik, az országba behoz, onnan kivisz, illetve az ország területén átvisz.