Célkitűzés, eszközök
Az elemzés célja a 11. századi egyházi viszonyoknak, kereszténység és a pogányság magyarországi helyzetének feltárása Szt. Gellért legendájának alapján. A legenda műfaji sajátosságainak megismerése.
A forrás feldolgozásához szükséges előzetes pedagógiai információk
A forrás feldolgozása egyéni és csoportos munka nyomán is történhet. A feladat önálló következtetések levonására alkalmas. Az elemzést az egyszerűbb, tényszerű megállapítások megtételével érdemes kezdeni. Az elemzés előtt célszerű áttekinteni Szt. István egyházszervező tevékenységét, különös tekintettel a pogányság visszaszorítása érdekében hozott intézkedéseire.
Forrás
A legenda (latin ‘olvasni való’) a vértanúk, szentek történetét elbeszélő életrajz, rendszerint a szentté avatás megalapozására készült. A legendákban – a hívő embereknek példaadásul – lejegyezték az aszketikus, jámbor, szentéletű ember életét, szenvedését, csodatevését, hősies helytállását, Krisztushoz való hűségét. A legendák koruk csodahitére támaszkodtak, ugyanakkor maguk is terjesztették az ideális keresztény életeszményt. Az Árpád-kor leghíresebb legendái Szent Istvánról, Imre hercegről, Gellért püspökről, Szent Lászlóról és Szent Margitról készültek.
„Szent Gellért, Beszteréd, Bödi, Benéte és Szónok ispán…elindultak Fehérvárról Buda felé, hogy Andrást és Leventét tisztességgel fogadják. Szent Gellért azonban, minthogy alacsony termetű volt, és mert Isten szolgálatában minden erejét teljesen kimerítette, kocsin vitette magát. Mikor a pesti révhez jutottak, íme öt istentelen ember, Vata és cinkosai, eltelve a gonosz szellemekkel, amelyeknek magukat átadták, rárontottak a püspökökre és társaikra, és kövekkel támadtak rájuk. Szent Gellért püspök pedig azokra, akiket kövekkel dobáltak, szüntelenül a kereszt jelét vetette..., a földre térdelve hangosan így kiáltott: “Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek.” Ám azok ezt látva még jobban megdühödtek, nekitámadtak, és kocsiját felfordították a Duna partjára. Ott leráncigálták kocsijáról, taligára rakták és Kelenföld hegyéről letaszították. Mivel pedig még mindig lihegett, mellét dárdával átütötték; ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották. Így költözött el Krisztus dicsőséges vértanúja e világ nyomorúságából az örök boldogságra az Úrnak 1047. esztendejében. A Duna ugyan mindig meg-megáradt, arról a kőről azonban, amelyen Szent Gellért fejét összetörték, hét évig nem tudta a vért lemosni…
A következő napon aztán nagy sírással temették el Pesten a Boldogságos Szűz templomában ugyanabban a ruhában, amelyben a vértanúságot elszenvedte. Ahány beteg csak a testét érintette vagy vérét a földről felszedte, mindenféle betegségből tüstént kigyógyult.”
