Miért nincs divat az ókorban?

Római előkelő nő hajviselete Ezeknél a civilizációknál – talán a rómait kivéve – ismeretlen volt az európai értelemben vett divat. Természetesen a régiek is szerettek elegánsan öltözködni, ékszereket, drága, szép kelméket viselni. Ezek a díszes ruhák azonban évszázadokon és évezredeken keresztül mit sem változtak egy adott kultúrán belül. Igaz, Egyiptomban például az Újbirodalom idején a felső rétegektől kiindulva fokozatosan elterjedt a paróka divatja. Ehhez azonban hosszú évszázadok kellettek, miközben a viselet többi eleme nem változott az ősidők óta. (Rómában sem a ruhák szabása változott, inkább a hajviselet és a ruhaanyagok. Az általában sötét hajú római nők körében terjedt a szőke paróka divatja. Érthető: a ritkát, a különöst érezték vonzónak. Vagy a fiatalosat: kopasz férfiak hajat festettek maguknak...)
A divat hiányának egyik oka az volt, hogy a társadalmi különbségek elég élesek voltak, az átjárás az egyes csoportok között viszonylag kicsi, így fel sem merülhetett, hogy egyesek ruhával jelezzék, hogy ők valójában az előkelőekhez, „jobbakhoz” tartoznak. (Az újkornál látni fogjuk, a divat részben ebből a magatartásból eredt Európában.) Talán még fontosabb ok, hogy a régi kultúrák másképpen viszonyultak a hagyományokhoz, mint az európai. Itt az építészeti, irodalmi stílusok sem változtak korszakonként olyan látványosan mint Európában, ahogy a termelés, társadalom is évezredeken keresztül viszonylag keveset változott. A hagyományok megőrzése volt a cél, ellentétben Európa örökös megújulási törekvéseivel. Ebben a tekintetben a görögök és a rómaiak félig-meddig már európaiaknak számítanak, a hagyományok kevésbé kötötték őket, mint a keletieket, de erősebben, mint a XVII. századi európaiakat. A hagyomány, láthattuk, a tudományt is meghatározta, és zsarnokian uralta az élet minden területét. A politikai reformerek mindig mint eredeti, ősi állapotok visszaállítói léptek föl. Még a római császárság is azt akarta elhitetni magáról, hogy nem más, mint a valódi köztársaság. A változás vagy fejlődés gondolatát sem technikai, sem társadalmi értelemben nem ismerték. Egyes társadalomtudósok megkülönböztetik egymástól korunk „kívülről irányított”, az újkor „belülről irányított” és a középkor „hagyományok által irányított” emberét. Ilyen hagyományok irányította egyének alkották az ókori Kelet és a korai görög, római társadalmat is. A klasszikus kor már eltért ettől, amit a görög filozófia, tudomány, technika újító kedve is mutat. A társadalom többsége azonban a klasszikus korban is „rabja” volt a hagyományoknak.
A civilizációk embere már másképpen viszonyult az időhöz, mint a korábbiak. Igaz, a földművesek időszemlélete lényegesen nem változhatott, a termelés évi ciklusa határolta be. De egy hadjárat megtervezéséhez, egy politikai reform átgondolásához, tudományos kutatások elvégzéséhez, kölcsönügyletek, birtokperek, hagyatéki ügyek, gazdasági vállalkozások intézéséhez már előbbre kell gondolkozni, tervezni egy évnél. A civilizáció az élet rengeteg területén tette szükségessé a tágabb időszemléletet. A csillagászati tudomány, megfigyelések pedig lehetővé tették a naptárak elkészítését. Az idő beosztását a babiloni, görög, zsidó, ősi római naptár a Hold és a Nap járásához egyaránt próbálta illeszteni (luniszoláris rendszer: az éveken belüli beosztást – hónap, vagyis „holdnap” – a Hold járása szerint állapították meg). Az egyiptomi és kései római naptár csak a Napot vette tekintetbe (szoláris rendszer), de nomád hagyományú népek (például mohamedánok) között előfordul a tisztán holdéveket és -hónapokat alkalmazó (lunáris) rendszer is. Az előre tervezett eseményeket, melyek több ember együttes jelenlétét, közreműködését igényelték (például adóösszeírás, népszámlálás, ünnepek, szerződés lejárta, hadba indulás), pontosan meg lehetett határozni évre, hónapra, napra.
Kiderült már: az a tény, hogy nem feltételeztek hosszabb távú, folyamatos társadalmi, technikai vagy másféle változásokat az időben, még nem jelenti azt, hogy ne lettek volna tisztában az alkalmi változások, szerencsétlenségek és szerencsés fordulatok lehetőségével, s ne próbáltak volna erre előre felkészülni. (Hiszen ezek megjóslása volt a tudomány fő célja.)
A hosszú távú előretekintés mellett a civilizációk teremtik meg az időt felaprózó óra- és percbeosztást, no meg az első órákat (napórák, homokórák, vízórák). Akárcsak az írást vagy a naptárt, ezt is a népes, sok ember együttműködését és kölcsönös függését jelentő társadalom igényli. Görög női hajviselet a Kr.e. 7-6. században Egy vadásznak vagy földművesnek, aki csak kisebb családi csoportjával érintkezik, nem szükséges időpontot kijelölni egyes munkák, rítusok, gyűlések, tárgyalások, utazások kezdetére, mindenki mindig a közelben van, elérhető, készen áll. Nem kell percre szabályozni a szónoklatokat sem, mint a bíróságokon vagy népgyűlésen, mindenkire jut elég idő. Tudni kell azonban, hogy az órának és percnek a zsarnoksága ezekben a kultúrákban még a városokban is igen korlátozott volt csak, nem összehasonlítható a mai, vagy akár a XVIII. századi európai idővel. Az embereknek csak egy bizonyos köre, és csak bizonyos alkalmakkor szorult rá az órára. Általában elegendő volt megnézni a Nap állását. Feltételezhetjük, hogy a modern városi rohanást még a legnagyobb városok sem ismerték, hiába voltak zsúfoltak és rohanósak a vidékhez képest. Az emberek képesek voltak egészen hosszadalmas szónoklatokat végighallgatni figyelemmel, nyugalommal (a római pereskedés során például a vádlott kilenc órán át beszélhetett, ez ma teljesen elképzelhetetlen), napokig tartó színházi előadássorozatokon és szertartásokon részt venni, hetekig nyugodtan rázkódni göröngyös utakon egy-egy utazás alkalmával.