Életmódtörténet - őskor és ókor

Tananyag választó:

Állami gondoskodás az ókorban

A piac mellett azonban legalább ekkora szerepe volt a redisztribúciónak. A központosított törzseknél kialakult központi újraelosztási rendszer az államiság elején hatalmas szervezetté növekedett. A központi raktárak szerepe részben ugyanaz volt, mint a törzseknél. Először is egyfajta biztonsági tartalék teremtése. Például a raktárak biztosították a nehezebb évek vagy természeti csapások sújtotta övezetek ellátását. Ezenkívül a központi készletből küldték az ajándékokat más nagyhatalmaknak, aminek politikai és gazdasági jelentősége egyaránt volt. Az államiság korában is fontos volt természetesen a ceremoniális alap, a központi javaknak az a része, melyet az istenek megnyerésére fordítottak, a közösségi boldogulás céljából.
Új feladata viszont a redisztribúciónak a civilizációkban, hogy a katonaság, írnokok, paloták, vagyis az államszervezet, hadsereg és az udvari reprezentáció ellátását is szolgálta. A közmunkák szervezési feladatai, költségei is nyilván nagyságrendekkel nagyobbak voltak ezekben a szervezetekben, mint a törzsi társadalomban. Például nem csak kisebb utak, csatornák, hanem templomok, vízvezetékek, kövezett utak építését kellett megszervezni és fizetni. A bevételeket az állami adó, illetve a királyi birtokok jövedelme jelentették. Az adó és közmunka a központi államhatalom katonai megerősödésével párhuzamosan fokozatosan egyre kíméletlenebbé, elviselhetetlenebbé vált. Ezt már a parasztok nem érezték mindig szükségesnek – különösen az egyéb terhek mellett –, de nem igen tudtak ellene fellépni.
A központi újraelosztás azonban nem csak ezt jelentette. A javak elosztásába olyankor is beleszólhatott a központ, amikor a társadalmi feszültségek veszélyesen megnövekedtek. Már igen korai forrásokban, a XXV. századi lagasi sumer Urukagina rendeleteiben olvashatunk adósságeltörlésről, a palotának és templomnak járó adók és illetékek lecsökkentéséről, korábban kisajátított földek visszajuttatásáról eredeti birtokosaiknak. Az óbabiloni korszakban újra és újra ismétlődtek az adósságelengedések, az „adósrabszolgák” (ez különben is csak három évig tarthatott) szabadon bocsátását elrendelő intézkedések. (Ezek nem vonatkoztak üzleti kapcsolatokból eredő adósságokra.)
A Mózesnak tulajdonított törvények egyenesen azt rendelik, hogy menetrendszerűen minden hetedik évben engedjék el az adósságokat, engedjék szabadon a rabszolgákat, sőt, a felszabadított rabszolgák kapjanak gazdáiktól javakat is. A görög történelemből is jól ismert Szolón adósságelengedése, adósrabszolga-felszabadítása, Peiszisztratosz földosztása. Adósságelengedéssel, földosztással a köztársaság kori Rómában is lehetett találkozni (Gracchusok, Caesar).
Az is előfordult, hogy folyamatosan támogatta a központ az ilyen-olyan okból rászorulókat. A mózesi törvények elrendelik, hogy az aratás után elhullott kévéket vagy a szüretkor elhagyott fürtöket nem szabad összeszedni, az olajszüret során csak egyszer szabad az olajfákat megrázni, hogy a maradék az özvegyeké, árváké, jövevényeké legyen. Azt is leszögezi, hogy a „felebarát” szőlőjéből és gabonájából bármennyit szabad enni, csak edénnyel nem szabad elhordani, vagy sarlóval learatni a termést. Itt a központban kiadott törvények támogatják ugyan a rászorulókat, de nem a központ raktáraiból: a magánosokat kötelezi jótékonykodásra. Viszont a központi ingyen gabonaosztás is ismert Mezopotámiától Rómáig; a római állam cirkuszi játékokról is gondoskodott a proletárok részére. Az athéni állam támogatást nyújtott az esküdtszék tagjainak, a színházi játékokon részt vevőknek, utóbb a népgyűlésen megjelenteknek is. Mindezek a reformok éppen a piacgazdaság terjedését mutatják, a piaci verseny során elszegényedő egyes rétegeket próbálták megsegíteni, védelmezni. Ugyanezt szolgálták az árakat, béreket, kölcsönkamatokat központilag szabályozó intézkedések. Mindezek nyilván a korai civilizált társadalmak közfelfogását és általános elvárásait is tükrözik, melyben a törzsi korszak elemei is megmaradtak: a társadalom (korábban törzs, most állam) felelős az egyesekért, a közös boldogulás, a közösség sikere a fontos. A vagyoni differenciálódás kikezdené ezt a közösségi összetartást.
Az állami gondoskodás mindezeken kívül a magánügyletek törvényi szabályozását is jelentette. A törvényhozók ezzel biztosították a vállalkozások biztonságát – ami az egyes országok gazdasági érdeke volt – csökkentették az ,,állampolgárok” közötti konfliktuslehetőségeket és tovább korlátozták az önbíráskodást. Hammurapi döntései megszabták a kamatokat, az osztalékok arányát, előírták a pecsétes, írásos ügyvitelt. Az újraelosztás nem csak országos méretekben, hanem üzemeken belül is működhetett. A templomgazdaságok, nagy királyi vagy magánbirtokok saját kereteiken belül szervezték meg a raktárgazdálkodást. A birtokon belül dolgozók valamennyien a gazdaság központi raktárába juttatták, amit megtermeltek, és onnan kapták meg a mindennapi élethez szükséges dolgokat. Mezopotámiában a templomgazdaságok is elláttak bizonyos – ma úgy mondanánk – „szociális” feladatokat. Nehéz években megvásárolták és gondozták a szegények gyerekeit, gabonát osztottak.
A redisztribúció és piac szerepe, aránya országonként eltérő volt. Mezopotámiában, a görög világban és a római birodalomban az egyiptomihoz vagy az ázsiai államokhoz képest kiterjedt volt a piac szerepe, de – láthattuk – az állami beavatkozásnak és az újraelosztásnak itt is jóval nagyobb tere volt, mint például a középkori Európában. A legszélsőségesebb állami redisztribúciót talán az inkák valósították meg, akik ruhákat és eszközöket is a központból utaltak ki, és a magánélet számos részletét központilag szabályozták, például állami engedélyhez kötötték a házasságot.

Külkereskedelem az ókorban

Egyiptomban és Mezopotámiában a külkereskedelem is elsősorban állami tevékenység volt, a kereskedők főként állami (vagy templomi) szolgálatban álltak, afféle „menedzserként”. De már az óbabiloni időkben találkozhatunk magánkereskedőkkel is. Hammurapi „törvénykönyve” még „részvénytársaságokról” is hírt ad, mikor elrendeli: a társulásba beadott pénz arányában kell osztozni a nyereségen. A külkereskedelem diplomáciai jelentőségéről már volt szó. Természetesen a külpolitikai jelentőségű csere során is elsősorban olyan javakat küldtek egymásnak az uralkodók, amelyek a másik térségében „hiánycikknek” számítottak. Az Óbabiloni Birodalom például minden új fáraó trónraléptekor izgalommal várta a Nílus vidékéről érkező aranyat. Nyilvánvaló, hogy az államok közötti csere célja korántsem csak az volt, hogy biztosítsa a békét. Szó esett már róla a háborúk kapcsán: Mezopotámia különösen kiszolgáltatott volt, hiszen nem csak az arany hiányzott, hanem a kő, a fontos ércek, ásványok, épületfa is. Ezeket a környező civilizációktól kapták. Cserébe gabonát, állati és növényi termelvényeket, nádat szállítottak. Az államközi külkereskedelem általában ajándékozás formájában történt, megőrizve a törzsi hagyományokat.
Hasonlóan csereberéltek a mediterrán népek a fekete-afrikaiakkal, egy közös helyen hagyva az ajándékot, megvárva, míg a partnerek elviszik, és otthagyják a maguk termékeit.
A magánkereskedők – bár voltak ilyenek Mezopotámiában is – Föníciában, Hellaszban, Rómában szaporodnak el. A külkereskedelem során nem csak árukat, de információkat is cseréltek a felek. Az információkereskedelemben a kereskedőkön kívül szerepet játszott minden utazó. Az egész földközi-tengeri és közel-keleti térséget behálózták a kulturális kapcsolat szálai, amit legszemléletesebben az írás terjedése, vándorlása mutat.

Római kikötő