A háborúk az ókorban
Az államok kialakulásától lehet igazán háborúról beszélni, abban az értelemben, ahogy ezt ma értjük; népes országok népes hadseregei csapnak össze, hosszú és nagy áldozatokat követelő küzdelemben. Távolról nézve ezeket a háborúkat, nem mindig látható igazi értelmük.
Már az egyik első, Kr. e. XXV. századi háború, a sumer Lagas és Umma városállamok határkonfliktusa azzal járt, hogy kölcsönösen nagy pusztításokat vittek végbe egymás városaiban, csatornáiban, sőt magában a termőföldben is. Lagas mindennek árán végül „győztesen” került ki a küzdelemből, hogy pár év múlva hasonló áldozatok árán megint Umma győzzön – most már nagyobb államegységet hozva létre. Uralmát azonban nem sokáig élvezhette, mert pár évtized múlva az akkádok hódítják meg területét – pusztításokkal, emberéletek árán –, benne Lagassal és Ummával. Nagyon sokan tették már fel a kérdést, mi magyarázza az emberi és anyagi áldozatokat követelő háborúkat, mikor kézzelfogható életmódjavulást nem, vagy csak ritkán vonnak maguk után, és olykor az is esetleges, hogy a győztes vagy a vesztes államban. De ha biztosan megjósolható javulást hozna is az életben maradottak számára a győzelem, nem volna még akkor is túl nagy ár ezért egyes embereket feláldozni? Ésszerű dolog ilyen „szerencsejátékban” részt venni?
Sokan sokféleképpen válaszolták meg ezeket a kérdéseket, és megnyugtató megoldást adni már csak azért is nehéz, mert már az ókorban is sokféle háborút vívtak, különböző eredményekkel, okokból, áldozatokkal.
Mindenesetre az a magyarázat, mely szerint az embert vele született agresszivitása hajtja bele a tömeges harcokba, nem teljesen meggyőző, látható volt ez már a vadászok vagy törzsi népek békességét vagy ritualizált háborúit vizsgálva. Az agresszivitás persze fontos tényező (emellett más lélektani indítékok: hatalomvágy, érvényesülési vágy, veszélykeresés is szerepet játszanak), de mindezt társadalmi okok csigázzák fel vagy csillapítják le. Az agresszivitás például szorongásból és félelemből ered, aminek a népesebb és tagoltabb társadalmak feltehetően több teret nyújtanak, mint a kisebbek. A lappangó agresszivitást vad ideológiával fel lehet csigázni, mással le lehet csillapítani. A harcost vélt érdekei és eszméi is hajtják, ezeket is a társadalom teremti meg.
A háborúk az ókorban: érdekeltség és kockázat eloszlása
Görög hoplita harcos
A nagy centralizált birodalmak hódító háborúinak esetében fontos magyarázat a társadalom „gépiessége”: az a „hadi gépezet”, amelyben a katona csak egy kis fogaskerék, felülről határozzák meg, hogy mikor ki ellen kell harcba mennie, meddig tart a harc, sőt azt is, hogy ő mit gondoljon az ellenségről. A hatalmi elit számára a győztes háború mindenképpen dicsőséget jelent, hatalmának kiterjesztését, tekintélyének növekedését, esetleg vagyont. A háborút ténylegesen elszenvedő parasztok és katonák áldozatait, amit ezért hoznak, vagy nem látja, vagy figyelmen kívül hagyja. Hiába hihetetlenül eltúlzott, értelmetlen az ár, nem ő fizeti. Ha olyan személyről, királyról vagy előkelőről van is szó, aki maga is részt vesz a harcokban, még akkor sem mondható, hogy ugyanazt az „üzletet” köti ezzel, mint a közharcosok. Általában a csata során védettebb helyzetben van, s a részvétel saját „játéka” a sorssal, melyben sokat nyerhet.
Más a helyzet az egyszerű harcosokkal. Ezek egy része a háborúból „él”, zsoldos, vagy földet kapott szolgálataiért, vagyis „végzi a dolgát” abban a reményben, hogy életfeltételeit ennek árán megőrzi, esetleg javíthatja. A „polgári lakosság” nem várhat sokat a háborútól, fegyvertelenül teljesen ki van szolgáltatva a katonák erőszakoskodásainak, pusztításainak. Ám akarva-akaratlan részt is vesz a háborúban mindazzal a terméssel vagy egyéb értékkel, melyet a központba juttat és ami onnan a hadsereg készleteihez kerül. Vagyis a civilizáció társadalmilag tagolt népességében a különböző csoportoknak más és más az érdekeltsége a háborúban. Ezzel az érdekeltséggel nem arányosan oszlik meg a háborúban vállalt kockázatuk és politikai befolyásuk. Általában éppen a hatalmi központhoz közel álló, befolyásosabb csoportoknak fűződik nagyobb érdeke a háborúhoz, míg kockázatuk viszonylag kicsi. (Vagy kicsinek érzik: mindenesetre gyakran előfordul, hogy politikusok amiatt a háború miatt vesztik el hatalmukat vagy életüket, amelyet elindítottak.) Ezek a viszonyok egy tagolatlan törzsi társadalomban elképzelhetetlenek.
A háborúk az ókorban: az ideológia szerepe
Mindez a kortársak, a benne élők számára nem ilyen egyértelmű. A háborús ideológia sokat eltakar belőle a résztvevők elől. Az ideológia részben „felülről”, a palota és templom felől érkezik, de „alul” (katonák, parasztok, városiak körében) is létezniük kell olyan vélekedéseknek, hiedelmeknek, olyan gondolkodásmódnak, amire a háborús ideológia ráépülhet. Ilyen alap az az ősi szemléletmód, amely a nem rokonokat eleve idegennek, sőt, ellenségnek tekinti. Az államok korában ezt már a társadalmon, az országon kívüliekre értik.
Az idegen népeket félelmetesnek, gonosznak feltüntetni így nem túl nehéz. Ellenük harcolni, gyilkolni megengedett, sőt „okos” dolog, még mielőtt ők kezdenének hozzá. Könnyen visszhangra találhat a civilek és katonák körében az a gondolat is, hogy a háború valójában a „mi” isteneink háborúja az ellenséges istenségek ellen, az abban való részvétel az égiek jutalmát érdemli ki.
Az ideológia többnyire nem hideg ésszel kiagyalt magyarázat. Alapelemei a társadalom gondolkodásmódjának elemeivel együtt öröklődnek, hirdetői nem kitalálják, hanem pusztán alkalmazzák. Maguk is hiszik – jelentsen nekik a háború bármilyen hasznot –, hogy csak az istenek rendelését teljesítik. A háborús propaganda (eszmék terjesztése a meggyőzés szándékával), amely már ebben a korban is létezik, olyan ideológiát, elgondolásokat közvetít az emberek felé, amely a bennük meglévő eszmék egy részét mozgósítja, s amelyet maguk a propaganda terjesztői is hisznek. Az asszír uralkodók büszkén hirdették, kőoszlopokba vésették rémtetteiket, mert úgy gondolták, azok dicsőségére válnak Assur istennek, akinek a nevében elkövették. (Az ideológia a későbbi történelem során is gyakran becsapja, irányítja, foglyul ejti azokat, akik hirdetik.) A görög vagy római történelemben ugyanakkor jól ismertek a demagógok (például Alkibiadész), akik hideg fejjel győzik meg a tömegeket olyan háborúkról – vagy bármiről –, aminek ők személyesen akarnak a haszonélvezői lenni. Ez azonban a hagyományosabb civilizációknál nem jellemző.
Az ideológia adott esetben minden más ok fölé is kerekedhet, lehet egy háború szinte kizárólagos oka is. Ilyen eset az aztékok háborúja, melynek legfőbb célja az volt, hogy embereket gyűjtsön a tömeges emberáldozó szertartásokhoz. Az asszírok pedig az I. évezredben részben azért háborúztak, hogy munkaerőt gyűjtsenek a hatalmukat mutató és az isteneket dicsőítő monumentális építkezéseikhez. Csak részben más a helyzet a háborúkkal azokban az államokban, ahol a törzsi szerveződés még erős, ahol a háborút a népgyűlés fogadja el, sőt, nagyrészt maguk a szabad polgárok vívják végig. Ilyen például a klasszikus görögség vagy a köztársaság kori Róma háborúja. Valójában a várható haszon és a vállalt kockázat itt sincs arányban egymással a különböző társadalmi csoportok esetében. Hiszen éppen a parasztkatonák rétege veszített sokat a görögök peloponnészoszi háborúja, vagy a rómaiak itáliai hódításai során, míg a „hadivállalkozók”, műhelytulajdonosok, tönkrement paraszti földeket felvásárló nagybirtokosok Athénban, lovagok, szenátorok Rómában jól jártak. Különben pedig itt is általában egy hatalmi csoportosulás szorgalmazza a háborúskodást, s a népgyűléssel csak elfogadtatja terveit.
A háborúk az ókorban: a népesedési helyzet szerepe
A háborúkhoz a társadalmi tagoltságon, a megoszló érdekeltségen és felelősségen valamint az ideológián és gondolkodásmódon kívül hozzájárul – inkább feltételként mint okként – a népesedési helyzet. A népes társadalmak könnyebben folytatnak huzamos háborút, mert van utánpótlás és elegendő civil munkaerő a hátországban. Túlnépesedés esetén pedig a hódítás telepítési, földfoglalási lehetőséget jelent. Máskor éppen ellenkezőleg, a munkaerőhiány vezet háborúhoz, „embervadászathoz”, mint a már említett Asszíria esetében. Nem csak az építkezésekhez kellettek a munkáskezek. Mivel a meghódított területeket úgy próbálták „megbékíteni”, a lázadásokat megelőzni, hogy birodalmukba széttelepítették a lakosságot, sok új terület elnéptelenedett, ezek benépesítésére azután újabb hadjáratokat kellett folytatni.
A civilizációk gazdagsága is nagy csáberőt jelent, egy civilizáció lerohanása több zsákmányt ígér, mint a szegényesebb törzsek kirablása. Ebből az is következik, hogy a civilizációk nem csak könnyebben indítanak háborút, de inkább ki is vannak téve törzsi szervezetben élő földművelők vagy – még inkább – nomádok támadásainak. A civilizációk története az ókortól a középkorig, Európában, Afrikában és Ázsiában tele van nomád támadásokkal. Számtalan esetben fordult elő, hogy a nomád rablók átvették az irányítást Mezopotámiában, Egyiptomban vagy Kínában, Indiában, utóbb hasonulva nyelvben, kultúrában a meghódított civilizációkhoz. Katonailag ugyanis a nomádok voltak erősebbek, ők győztek a csatatereken, de egyéb téren a meghódítottak, akik kulturálisan „hódították meg” elnyomóikat.
Lehet a kereskedelem is a háború oka. Mezopotámiában például számos nélkülözhetetlen árucikk hiányzott (kő, fa, ásványok), amit csakis kereskedelemmel tudtak beszerezni. A kereskedelmi utak feletti ellenőrzés ezért itt létfontosságú volt, érdekében sok háborút vívtak. Maguk a nagyobb kiterjedésű birodalmak is részben éppen azért jöttek létre, hogy egyik vagy másik korábbi városállam katonailag is biztosítsa magának a fontosabb utakat.
A háborúk az ókorban
A háborúk kirobbanásához hozzájárulhatnak olyan belső társadalmi feszültségek, melyek szintén a társadalmi tagoltsággal, a népesség és vagyon mértékével vannak összefüggésben. A differenciálódó polisztársadalom belső feszültségét például sikeresen vezették le Nagy Sándor háborúi, sikerhez, kalandhoz és földhöz juttatva a poliszok szegényeit. Ezek a belső feszültségek természetesen szintén a civilizációk sajátosságai.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
