Életmódtörténet - őskor és ókor

Tananyag választó:

A mana

Emberfeletti erőről beszélve eddig elsősorban szellemekről volt szó. De megjelent egy olyan emberfeletti erőnek a képzete is, amely közönséges emberekbe, tárgyakba, állatokba, forrásokba, sziklákba költözve különleges képességeket ad. A melanéziaiak nyelvéből vett szóval általában manának szokták nevezni ezt az erőt, amelyet a legtöbb természeti nép – persze különböző neveken – ismer. Egy kiváló vadász, vezető, varázsló azért tud eredményt elérni, mert manája van, különleges ereje és képessége, mely azonban, ha birtokosa elgyengül, megbetegszik, el is hagyhatja őt és másba szállhat át. A mana birtokosa befolyásolni tudja a szellemeket, ráuszíthatja őket valakire és megvédheti tőlük, betegségeket okozhat és gyógyíthat.

Sámánok és varázslók az őskőkorban

Mongol sámán Mongol sámán A mana legfőbb birtokosai a vadásztársadalmakban a varázslók. A szellemekkel mindenki kapcsolatot tarthat, de gyakran vannak olyan személyek, akikről a közfelfogás azt tartja, hogy különösen jó képességekkel – vagyis tulajdonképpen manával – rendelkeznek ahhoz, hogy a szellemvilággal érintkezzenek. Ezeket a személyeket a szibériai tunguzok szavával sámánnak nevezzük. A sámán többnyire úgy érintkezik a szellemvilággal, hogy „megszállott”, önkívületi állapotba esik, vagyis a szellem beleköltözik a sámánba. Ezt az állapotot elősegítheti a csoport érzelmileg felfokozott közös éneklése, tánca, dobolása. A sámánsághoz szükséges az a hajlam, hogy valaki képes legyen ilyen állapotba kerülni, előfordul, hogy fizikailag vagy lelkileg betegek, például epileptikusok lesznek a sámánok. Az önkívületi állapothoz hozzásegítheti egyes narkotizáló hatású növények fogyasztása.
A sámán, varázsló fő feladata bizonyos betegségek gyógyítása. Kisebb sérülések, jól ismert lefolyású egyszerűbb betegségek esetén – szó volt róla – megteszik az egyszerű eljárások, gyógyfüvek. Súlyosabb esetekben viszont már a sámánra van szükség. Ő tudja megkeresni az elkallódott lelket, vagy azt a személyt, aki gonosz varázslattal beteggé tette a gyógyítandót. A gonosz szellemek vagy személy ellen ellenmágiát, ellenvarázslatot alkalmazott. A sámán gyógyító munkája gyakran azért lehetett hatásos, mert hittek benne. (A gyógyulásba vetett puszta hit felkeltésének módszerével a mai orvostudomány is él.) A betegségek jelentékeny része lelki eredetű, ezért a gyógyulásban nagy szerepet játszik a beteg hite. Ha a varázslat mégsem sikerült – hiszen nyilván a komoly szervi bajok így nem gyógyíthatók – akkor elrontott rítusra vagy gonosz ellenvarázslatra lehetett gyanakodni. Többek között ezért sem rendült meg a sámánok tudományába vetett hit. Meg azért sem, mert az őskori vadászok varázslói feltehetően alkalmaztak olyan gyógyfüveket is, melyekkel a mi gyógyszereinkhez hasonló hatást értek el. Ismerve a mai természetgyógyászok sikereit, feltehető, hogy a sámánok, varázslók között ilyen gyógyító képességű emberek is lehettek, akik tényleges eredményeket értek el anélkül, hogy eljárásuk hatásmechanizmusát ismerték volna. Ezenkívül már az őskőkorból fennmaradtak sikeres koponyalékelések nyomai. Ez az eljárás maga is részben „orvosi”, részben „mágikus": így akarták a fejbe szorult ellenséges szellemeket kiengedni fájdalom esetén. Ahogy a vadászok hitvilágában nincsenek istenek, úgy körükben nincsenek olyan papok sem, akik egyedül képesek kapcsolatot tartani az égiek világával. A rengeteg szellemet, lelket, varázsos erőt befolyásoló, korlátozó rítusokban mindenki részt vesz, a maga több vagy kevesebb varázstudománya szerint. A varázslók nem különülnek el a többiektől: ugyanolyan vadászok ők is, s nem kapnak a többiekétől lényegesen eltérő, sajátos nevelést, okítást. Egyszerűen csak nagyobb a tudományuk, manájuk, képességük. Sokszor nem is ők irányítják a rítus lebonyolítását, hanem az idősebbek, afféle rendezőkként.

A samanizmus

Vannak viszont olyan népek, melyek hitviláguk középpontjába a sámán tevékenységét helyezték. Az ilyen hitvilágot – például a szibériai népekét – samanizmusnak nevezzük. (A név kicsit félrevezető: ők sem magát a sámánt tisztelik, hanem azokat a szellemeket, akikkel elsősorban a sámán tud révületben, eksztázisban kapcsolatot tartani.) Világképükben középponti helyet foglal el a világfa, életfa, amely összeköti az égi és földi világot, és amelyen a sámán révülete során feljut a szellemek világába, innen szerezve meg legfőbb gyógyító eszközét, a sámándobot. Sámánná avatás Nepálban Sámánná avatás Nepálban Itt, a fa ágain élnek a még meg nem született vagy már meghalt emberek lelkei, madár képében. Ha valaki megszületik, leszállnak és beleköltöznek. (A fa gyökerei egy alsó világba nyúlnak, ahol gonosz szellemek élnek kígyók és békák képében.) Ezeken a lelkeken kívül elkülönítettek egy másik lelket is, amely nem tartózkodik állandóan a testben, elhagyja például alvás közben, hiszen ilyenkor – ahogy erről az álom beszámol – másfelé jár. Úgy gondolták, hogy ha az alvót valaki hirtelen felébreszti, az meghal, mert lelke éppen messze jár, és nem talál vissza.
Az ősi magyarok körében is ismert volt ilyen varázsló személy, táltos néven. Sokban hasonlított a környező szibériaiak sámánjaihoz, mivel a táltosok is azok közül kerültek ki, akik foggal vagy több ujjal születtek, révületbe estek, s eközben látomásaikban állatalakban küzdöttek meg ellenfeleikkel, a sötét erőkkel. Vannak olyan nézetek, amelyek szerint a táltos nem azonosítható a sámánnal, tevékenysége – amit nem éjszaka, hanem nappal folytatott – egyszerűbb is volt a sámánénál, és nem játszott középponti szerepet sem a vallásban, sem a társadalomban. Lehet, mindenesetre a mesékben, gyermekmondókákban fennmaradt nyomok (varázsdob, égig érő fa megmászása) a sámánhit jegyeit mutatják. A finnugor sámánista népekre jellemző vándorló lélek nyomát is megtaláljuk a nyelvünkben. A „lélegzik” és „lélek” szavunk rokonsága, a „csak hálni jár belé a lélek” vagy a „kileheli a lelkét” kifejezés arra utal, hogy a levegővételt a lélek „közlekedésével” kapcsolták össze.
A samanizmus kialakulásának ideje körül viták folynak; egyesek szerint csak jóval a termelés megjelenése után, valamikor a bronzkor idején alakult ki, míg mások szerint a kezdetek mindenképpen az őskőkorba nyúlnak vissza. Ez utóbbit erősíti az a tény, hogy a samanizmus egyes elemeit megtalálhatjuk a legkülönbözőbb kultúrák hiedelmei között, többek között vadászó népek körében is. Ilyen például – mint láttuk – az emberi lélek kettőssége, az önkívület és eksztázis szerepe, vagy akár az a felfogás, mely a világot három egymás feletti kozmikus régióra bontja (ég, föld, alvilág), s amit nem csak természeti népeknél, de a civilizációk vallásaiban is megtalálhatunk. A samanizmus később sem csak termelőkre (elsősorban nomádokra), hanem halászó-vadászó népekre is jellemző hiedelemvilág.

A fetisizmus

A mana hordozója lehet valamely állat is, többnyire totemállat. Ebben az esetben nem csak az állatfajt érintő tabukról, összetartozás-tudatról, tisztelt állatősről van szó, hanem az adott állatfaj egyes élő egyedeinek tulajdonított természetfeletti erőről, képességről is. Hasonlóan tárgyakba is költözhet mana. Az ilyen tárgyakat és állatokat egy portugál eredetű kifejezéssel fétisnek szokták nevezni. (Dio feitico = mesterségesen készített isten.) A fetisizmus szűkebb értelemben csak az emberek kezével készített tárgyak tiszteletét jelenti. Ilyenek például az ausztrálok híres csurungái, sajátos fadarabjai. Mindenki az ősei szellemeit hordozza magával a csurungájában, s sajátos varázseszközként használja.

Jakut sámán lánya gyógyít