Kapcsolatok a vadászhordák között
Szó volt róla, hogy a törzs, melybe a rokon hordák tartoznak, általában nem rendelkezik vezetőkkel, a hordák függetlenek. Egy törzsön belül általában olyan hordák élnek, amelyeket az ajándékozási és házasodási rendszeren kívül összeköt a közös nyelv, szokás- és hiedelemrendszer. Nem egyértelmű, hogy vajon a törzset lehet-e „népnek”, etnikumnak nevezni, ahogy a közös szokások és nyelv alapján egy etnikumba tartoznak például a szlovákok vagy a rétorománok? Az ausztráliai őslakók például körülbelül ötszáz féle nyelven beszéltek felfedezésükkor, minden törzsnek saját nyelve vagy legalábbis dialektusa volt. De valamennyi nyelv rokona volt egymásnak, és a közeliek nagyon hasonlóak is. A szokások, hiedelmek határai is elmosódottabbak. Ezen a szinten inkább csak laza körvonalai látszanak az etnikumoknak.
A házasodási és ajándékozási kapcsokon kívül a rokon hordákat szorosan összeköthetik a totemek és egyéb szertartások, közös ünnepek is. A totemközösségekről részletesebben a gondolkodásmód kapcsán lesz szó.
Háború az őskőkorban
A zsákmányolókat a felfedezések korának fehér embere „vadaknak” nevezte, és sokáig úgy gondolták, hogy az államiság hiánya a történelemben is egy vad, háborús korszakot jelentett, ahol mindenki mindenkivel szemben harcban állt. Ezzel szemben a mai zsákmányolók a világ legbékésebb népei, és sok okunk van feltételezni, hogy ebben is hasonlítanak az őskori vadászokhoz.
Ezekben a kultúrákban a háborúk ritkák és kevéssé véresek. Először is a csoportok kis létszámúak, és így nem viselnék el a vérveszteségeket. (Egy húszfős hordában egy személy halála arányaiban akkora emberveszteség, mint Magyarországé a második világháborúban. A túlzott emberveszteségtől való félelem a későbbi korokban is „békéltető” hatású volt. Az ötvenes évek hidegháborúja hasonló volt ahhoz, ahogy két horda oldja meg az ellenségeskedést: az igazi nagy összecsapást elkerülték, mert az atomfegyverek birtokában ez mindkét félre végzetes lett volna.) Másrészt a ténylegesen harcoló „katonák” és a háborúkat kirobbantó és a békét megkötő „politikusok” ugyanazok a személyek. Nincs tehát propagandagépezet, katonai rendőrség, semmi külső hatalom, ami a harcosokat azután is harcra késztetné, hogy már elment a kedvük tőle. Nem mellékes az sem, hogy ezeknél a társadalmaknál nem is nagyon van miért háborúzni. Nincs nagy vagyon egyik közösség kezében sem, fogoly rabszolgákkal pedig nem tudnának mit kezdeni. Sokszor figyeltek meg vadásznépek körében olyan „háborúkat”, melyek során a felek harci színeket festettek magukra, fenyegető tánccal, gesztusokkal riogatták az ellenfeleket, fegyverekkel lármáztak, mindez azonban inkább csak egy szertartás részeként történt, melynek végén, anélkül hogy bármilyen harcra ténylegesen sor került volna, lehiggadva hazatértek. Ezeknek a ritualizált háborúknak feltehetően nem annyira az ellenség megijesztése a célja, inkább összetartozásukat fejezik ki így egymásnak és önmaguknak, ami végül is megnyugtató, felemelő érzés. Akarva-akaratlan megerősítik ezzel a csoport belső együttműködését, szolidaritását is.
Vannak persze olyan valódi háborúk is, amelyek hordák vagy törzsek között valamely területért, egyéb anyagi forrásokért, esetleg vérbosszú miatt ténylegesen kirobbannak. A Nílus felső folyásánál (Wadi-Halfa) olyan őskőkori sírra bukkantak, melynek 58 halottja közül 24 – köztük nők is – erőszakos halállal halt meg. Mégis, a korábban ismertetett körülmények miatt feltehető, hogy általában ezek a háborúk is hamar és kevés vérveszteséggel érnek véget. Ilyen háborúk megfigyelések szerint annál könnyebben robbannak ki, minél kevesebb a két csoport között a rokoni szál, minél távolabb állnak egymástól testfelépítésben, nyelvben, kultúrában. Az eszkimók állítólag egymással ritkán háborúznak, míg a szomszédos indiánokkal gyakrabban. Ez nem meglepő, ha tudjuk, hogy a nem rokonokat nem tekintik igazán embernek, és hogy a távolabbi csoportokkal szemben a fordított reciprocitás, a rablás és csalás is megengedett.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
