Tananyag választó:
A vadász mentalitása
Jegyzet szerkesztése:
Erkölcs és ösztönök az ősi kultúrákban
Eszköztár:

Az ösztönök korlátozása az ősi társadalmakban

A fentiekből már kiderült, hogy a vadászok hiedelemrendszerének – ellentétben a későbbi nagy vallásokkal – nincsenek tételesen megfogalmazott erkölcsi parancsai, vagyis nem írják elő, hogy hogyan kell etikusan, helyesen élni.
Ennek ellenére a zsákmányolóknál is létezik erkölcs. Pedig szó volt róla, hogy a régi hittérítők és utazók állatiasnak tartották a kezdetleges társadalmakat. Olyannak, ahol az emberek felett az ösztönök uralkodnak: gátlástalanul vérengzőnek, szenvedélyesen bosszúállónak; ahol nem tartják kordában szexuális vágyaikat. Eddig is látható volt, hogy ez a beállítás alapvetően téves. A többi főemlőst sem kizárólag ösztönei hajtják, és például a nőstényekért vagy egyes területekért vívott harcaikban gyakran csak fenyegetik egymást, de kárt nem okoznak, nehogy a lét- és fajfenntartás érdekében vívott harcok közben éppen saját „népességüket” pazarolják. Az ember pedig az állatoknál sokkal inkább kordában tartja ösztöneit, vágyait: hasonló módon, a közösség, a társadalom érdekében. Láthattuk ezt a háborúknál: ellenséges szenvedélyét, gyűlölködését a csoport fennmaradása érdekében féken tartja. Egyes közeli személyekkel szemben pedig ez ki sem alakul. A majmoknál általában a legerősebb hím magához ragadja a vezetést egy csoportban, és magának tulajdonít minden nőstényt. Ez a fajta zsarnokoskodó magatartás a zsákmányolóknál ismeretlen. (Ilyen alapon inkább a civilizált zsarnokságokat nevezhetnénk állatiasnak, bár ez is félrevezető lenne.)
A vadásztársadalmakban nem találhatók meg az agresszivitásnak azok a megnyilvánulásai, melyek a civilizációban megjelennek és főleg a modern városokat jellemzik: például a vandál, öncélú rombolás vagy a szurkolók verekedései. Ezek az indulatok feltehetően a történeti fejlődés egy fokán, a tömeges településeken jelennek meg. A családi kötelékek fellazulása és a tömegben kialakuló magány okozhatja azokat a feszültségeket, szorongásokat, melyektől ilyen agresszív módon szabadul meg az emberek egy csoportja. Néha úgy tűnik, a modern társadalom kevésbé tudja kordában tartani az általa kitermelt indulatokat, agresszivitást, mint a zsákmányolók a magukét.

A kannibalizmus az ősi társadalmakban

A „vadak” agresszivitásának, gátlástalanságának vádját gyakran támasztották alá a kannibalizmusról, vagyis az emberevésről szóló kiszínezett históriákkal. A mai természeti népeknél fellelhető, illetve az őskori embereknél a leletek alapján feltételezhető kannibalizmus alapvetően kétféle. Vagy a hordán, illetve nagyobb rokoni csoporton belüli embert esznek, vagy idegent, ellenséget. Első esetben azért fogyasztják el az elhunyt személy egyes testrészeit (például zsírját vagy az elégetett tetem hamuját), mert a benne lévő lelket, tudást kívánják megszerezni, továbbvinni. Itt a kannibalizmus a tisztelet és szeretet kifejezése, része a temetési szertartásnak. Ez a kannibalizmus elsősorban jellemző a vadásznépekre. A másik fajta, az ellenség szertartásos elfogyasztása inkább a háborúkat gyakrabban és komolyabban vívó termelőknél szokásos. Erről később lesz még szó, a lényeg, hogy mindkét esetben az animizmus, a test és lélek sajátos viszonyáról kialakított elképzelések vezetnek a kannibalizmushoz, az emberevés rítusához, és nem az agresszivitás vagy a túlzott étvágy.