A vadászat, halászat, gyűjtögetés a legkézenfekvőbb „gazdálkodási” mód: elvenni a környezettől mindazt, ami használható, megehető. Jégkori település rekonstrukciója Ez csak olyan társadalmakban lehetséges, ahol kevés ember jut nagy területre, máskülönben a természetes éléskamra „kiürülne”. Ezek a népek tehát, bár látszólag a természet viszonzatlan „megrablásából” élnek, sokkal kiegyensúlyozottabb viszonyt alakítanak ki természeti környezetükkel, mint a későbbi termelők. Alkalmazkodnak ehhez a környezethez, és – saját érdekükben – tekintettel vannak a környezet igényeire, elvárásaira: nem károsíthatják meg túlságosan, mert belőle élnek. Ezt hiedelemrendszerük is kifejezi, mely tiltja az emberhez hasonló lélekkel rendelkező növények és állatok felesleges pusztítását (erről még lesz szó). Elszaporodni is csak annyira lehet, amennyire azt a természet elviseli. A mai vadásznépek területein körülbelül huszonöt négyzetkilométerre jut egy ember, ami kétszázötvened része a termelésre való áttérés után kialakuló népsűrűségnek és háromezred része a mai európainak. A születés szabályozására megvannak a módszereik. A leghatásosabb a hosszú, négy-öt évig tartó szoptatás, ezalatt ugyanis nehezebben esnek a nők újra teherbe, sőt egyes vadásznépeknél ilyenkor tiltott a nemi érintkezés is. Máshol illetlennek, a szokásokkal ellenkezőnek számít a korai férjhezmenetel, vagy hogy a gyermekek gyorsan kövessék egymást. Azokat, akik ezeket a hagyományokat megszegik, meg is szégyeníthetik. A szokások fenntartói – valószínűleg anélkül, hogy ez lenne a szándékuk – erkölcsi normáikkal a népesedést is befolyásolják. (Jóllehet egyáltalán nem biztos, hogy ezek a szokások megmagyarázhatóak csak a népesedési szempontok alapján.) Több-kevesebb sikerrel fogamzást gátló növényeket is alkalmaznak, az abortusz sem ismeretlen. Előfordul a nem kívánt újszülöttek megölése is, főleg lányoké, ami az újszülöttet követő nemzedék népesedésére is erősebben kihat, mint a fiúcsecsemők megölése. Még olyan is előfordul (az ausztráliai wadthawingoknál), hogy nem a szülők, hanem a csoport öregjei döntenek az újszülött sorsáról. (A csecsemőgyilkosságokról még lesz szó.) Vannak a népesedést szigorúbban szabályozó társadalmak, ezek körében a néprajztudomány hatszáz féle születésszámot befolyásoló módszert írt össze. (Ezeket a társadalmakat „zárt” népesedési szerkezetűeknek is szokták nevezni, ellentétben a „nyitottakkal”, ahol a születést nem szabályozzák, s a keletkező „népességfelesleg” elvándorol.) Feltehető, hogy többnyire e kétféle beállítódás egyike sem volt kizárólagos, vagyis valamilyen mértékben szabályozták a születéseket, de a népességnövekedés, szétvándorlás is létezett.
Vagyis igaz ugyan, hogy a vadásztársadalmakat kisebb népsűrűség jellemzi egy adott területen, mint a földművelőket, ez az életforma azonban az őskorban szinte hihetetlen szaporodásra adott alkalmat az embernek, mely ekkor terjedt el valamennyi kontinensen. A pár ezernyi vagy legfeljebb tízezernyi Homo habilis emberi leszármazottai már tízmilliónyian éltek a Földön tízezer éve, vagyis mielőtt áttértek volna az élelemtermelésre. Persze ez a szaporodási ütem még mindig elmarad a mögött, amit a termelés tesz majd lehetővé. Mire a Föld területének felén elterjed a termelés (körülbelül kétezer éve), a Föld népessége már háromszáz millió, és e népességnek csak elenyésző része él ott, ahol továbbra is zsákmányolnak. A vadászó-halászó-gyűjtögető életforma tehát a termelőkénél kisebb létszámú, de a természettel egyensúlyban élő társadalmakkal jár.
Valamennyi ma élő zsákmányoló nép meghatározó társadalmi egysége a horda. Ez egy néhány tucat, átlagosan huszonöt főből álló családias közösség. Rokoni kapcsolatokat ápol más hordákkal, melyekkel együtt alkotja a törzset A törzs azonos nyelvjárást beszél, létszáma általában ötszáz fő körül mozog. Ám ennek a nyelvjárástörzsnek nincs vezetése, mint később a szorosabban együttműködő termelő törzsek esetében szokásos, vagyis a hordák politikailag függetlenek.