A törzsi társadalom
Eddig olyan következtetésekről volt szó, melyeket a történelem nem a néprajzi forrásokra épített. A termelők anyagi kultúrájára, gazdaságára ugyanis már több régészeti leletből lehet következtetni, mint a vadászokéra, hiszen egy letelepedett népcsoport több nyomot hagy maga után, mint egy folyamatosan, kevés tárggyal vándorló.
Ám a társadalom szervezetének vázolásához megint a „ma” élő törzsi termelők, vagy másképpen: termelő természeti népek vizsgálatára szorulunk, mert a történeti források nem bizonyulnak elegendőnek. Megint el kell mondani: nem biztos, hogy ilyen szerveződése volt az ősi törzseknek, hiszen más földrajzi körülmények között és másféle kultúrák szomszédságában éltek. (Azok a térségek, ahol az első termelő közösségek létrejöttek, általában elsőként kerültek a civilizáció „sávjába” is, ezért itt ma már törzsi szerveződést hiába is keresnénk.)
A termelők társadalma a letelepedés és a nagyobb népesség miatt más méretű és szervezetű, mint a zsákmányolóké. Ezt a társadalmat törzsi, vagy törzsi-nemzetségi társadalomnak szokás nevezni. Ez rokonsági alapon létrejövő társadalmi szerveződés. A mai törzsi termelők társadalmának legkisebb egysége a család, ami itt összetett családot vagy nagycsaládot jelent. A nagycsaládban egy háztartásban él az „apa” és az „anya” már házas gyermekeikkel és azok gyermekeivel. Ez a népes család nagyon alkalmas arra, hogy tagjai bizonyos földterületet közösen munkáljanak meg. Mindenkinek megvan a maga dolga, és minden munkához lehet találni ahhoz megfelelő nemű és korú családtagot, aki elvégzi. (A magyar parasztok még a XX. század elején is nagycsaládi szervezetben éltek, ugyanezen okból.)
A családok ágazatot alkotnak, vagyis anyaági leszármazás esetén a fent említett „anya” leánytestvéreinek, apaági leszármazás esetén az „apa” fiútestvéreinek nagycsaládjaival közös közösséget. Ezek önmagukban, vagy más – többé-kevésbé rokon – ágazatokkal közösen laknak egy faluban, több falu pedig nemzetséget, több nemzetség altörzset vagy törzset alkot. Ez, akárcsak a vadászok esetében, közös nyelven beszélő, hasonló szokásokat ápoló emberek csoportja, akik rokonoknak, közös ősöktől származottaknak tartják magukat. A nomádoknál elterjedt szertartás volt – amit a honfoglaló magyarok történetéből is ismerünk – a vérszerződés. Ez olyan emberek között teremtett szoros kapcsolatot, akik nem voltak rokonok. Mivel azonban vérüket összefolyatták, majd megitták, vagy belemártották a köpenyüket, „rokonokká”, azonos vérűvé váltak. A szokás mutatja, hogy az együttműködést még a rokoni kapcsolathoz kötik.
A törzsnek nincsenek itt sem szilárd határai; egy falu, ha a törzsi terület határán van, közelebbi kapcsolatba kerülhet egy szomszédos, de más törzsbe tartozó faluval, mint egy távolabbi, de vele azonos törzsbe tartozóval. A törzsi társadalomban élő egyén számára a legfontosabb közösség a család, hiszen a családtagok termelnek együtt, a legtöbb érték a családon belül marad, illetve ott osztódik-cserélődik, a leggyakoribb konfliktusok, a családi viszályok a családon belül dőlnek el, és az élet befolyásolása szempontjából legfontosabb rítusokat a család végzi. Minél tágabb közösségekről van szó (nemzetség, törzs), egy családtag élete szempontjából annál kisebb jelentőségű az ott hozott döntés, az ott végzett szertartás, amely viszont, természetesen, annál több embert érint. Látható, hogy a törzsi szervezet nagyon sokoldalú. Gazdasági, közigazgatási, katonai, szertartásokat végző és persze – mai fogalmak szerinti – családi szerveződés egyszerre.
Házasodási szabályok a törzsi társadalomban
A házasodási szokások és szabályok között itt is találunk a vadászokéhoz hasonlóakat. Az ágazatok általában exogámok, vagyis csak kifelé házasodnak, az ágazatok között pedig gyakori a „keresztunokatestvérek” házasodása anyai, apai ágon, vagy akármelyik ágon. A házasodási szabályok célja itt ugyanaz, mint a vadászoknál: kapcsolatok kiépítése. A jó viszony fenntartása a termelőknél még fontosabb, mint a zsákmányolóknál, mert – ahogy még szó lesz róla – itt nagyobb a kísértés háborús állapot teremtésére, mint amazoknál.
Azoknál a közösségeknél, ahol az egyes ágazatok közötti keresztunokatestvér-házasság szokásos, ott pár ágazat szorosan összetartó kis csoportjai jönnek létre a törzsön belül. Máshol éppen az unokatestvérek házasodása tilos, itt viszont a rokonság kiterjedt lesz a törzsön belül.
Laza szervezetű törzs
A törzsek felépítése a ma élő természeti népek esetében nagyon sokféle. Az egyik véglet az a fajta törzs, ahol az alacsonyabb egységek – ágazat, család – függetlenek, egyenlőek és kevés szállal kapcsolódnak a törzsi központhoz. Ez sokban hasonló szervezet a vadászokéhoz. Különbözik azoktól abban, hogy a törzshöz csak lazán kapcsolódó egységek nem az együtt vándorló hordák, hanem a falvak vagy az ágazatok. Továbbá a helyi közösségeknek, falvaknak vagy falucsoportoknak vannak főnökeik – ellentétben a hordákkal – akiket vagy meghatározott öröklési rend szerint, szertartásosan iktatnak be, vagy pedig úgy nyerik tekintélyüket, hogy nagyon sok ajándékot osztanak szét az adott közösségben. Ezeknél a törzseknél a főnökök még a maguk szűkebb területén sem korlátlan urak. A falvak és családok itt egymástól teljesen függetlenül gazdálkodnak, az egymás között cserélt javak mennyisége kicsi.
Központosított törzs
A törzsek típusainak másik véglete a központosított törzs. Ennek erős hatalmú főnöke van, központi törzsi vezetése. A főnökben testesülnek meg az ősök vagy természetfeletti erők különleges képességei. Már a vadászok kapcsán szó esett a manáról, melytől tárgyak, állatok, varázslók – a mai köznyelvben is élő kifejezéssel – megtáltosodnak. A központosított törzseknél ilyen manája van a törzsi vezetőnek. Így a főnök nem csak egy egyszerű ember, de olyan valaki, akin keresztül a társadalom a természetfölötti erők támogatását kapja. Gyakori szokás, hogy az öregedő főnököt megölik, mert úgy gondolják, itt az ideje, hogy a mana fiatal, életerős testbe szálljon át, ahol jobban tud érvényesülni. A főnök elgyengülésére vesztes párbaj, betegség, szexuális impotencia, ráncosodás, őszülés, fog kihullása és hasonló jelek utalhattak, népcsoportonként gyakran más és más. Az afrikai Fazogliban a legutóbbi időkig az volt a szokás, hogy a főnöknek naponta egy fa alatt kellett bíráskodnia. Ha három napon keresztül nem tudta ellátni a feladatát, akkor felakasztották. A Fehér Nílus mentén élő sillukok vallásos tisztelettel övezik fejedelmüket, mert úgy tartják, hogy benne testesül meg nagy közös ősük lelke. Amint azonban az elgyengülés jeleit mutatja, azonnal megölik. Ha még életében megtámadta egyik fia, akkor személyes küzdelemben kellett bebizonyítania, hogy az ős még benne lakik. Ha veszített, a „trónkövetelő” megölte.
Más népeknél bizonyos meghatározott időközönként ölték meg a főnököt, hogy megelőzzék elgyengülését, és még ereje teljében szálljon át belőle az isteni erő. A régi hagyományokat megőrző indiai államokban számos ilyen esetet jegyeztek fel az utazók, de ismert volt a szokás a germánok és a kelták körében is. Feltevések szerint a honfoglaló magyarok között is dívott az a szokás, hogy meghatározott idő után feláldozták vezetőiket. Így halt volna meg Árpád apja, Álmos, illetve ilyen okból akart volna merényletet végrehajtani Szent István ellen Vazul. Feltételezések szerint a pünkösdi királyság népi szokása is ehhez kapcsolódik. (Szokás volt ugyanis a magyar falvakban pünkösdkor ügyességi versenyeket – lóverseny, bikahajsza, kakaslövés – tartani. A legügyesebb legényt egyetlen napra „királlyá” koronázták, ünnepelték.) Lehetett ugyanis egy olyan korszak, amikor a főnök-fejedelem hatalma annyira megerősödött, hogy ellenállt a szokásos rítusnak. Egyetlen napra mást tett meg főnöknek, akit azután feláldoztak, ő maga pedig „új, friss” fejedelemként folytatta az uralkodást. A szokás azután ebben a formájában is felszámolódott, és csak a népi szokások és gyerekjátékok között maradt meg a nyoma. Mindebben sok a feltételezés. (A vezetői hatalom megerősödésével megjelenő helyettes áldozatról a civilizáció uralkodói kapcsán még lesz szó.)
A főnök tehát a központosított törzsben sokszor emberfölötti erővel felruházott személy. Ő biztosítja a benne megtestesült mana vagy szellemek segítségével a törzs jólétét, irányítja életét, ítélkezik csoportok közötti perekben. Hatalmát növeli, hogy rendelkezésére állhatnak a varázslók, sámánok, akik megronthatják az ellenségeit. A főnöki hatalmat gyakran a főnöki többnejűség erősíti meg. A főnök sok fontos nemzetségbe házasodik be, így biztosítva befolyását. Hatalmának megerősítését szolgálják a neki beszolgáltatott ajándékok, illetve azok az ajándékok, amiket ő ebből továbbad. (Ellentétben a független falvakból álló törzsek helyi főnökeivel, ezek a főnökök nem csak a saját családjuk termését, hanem a beszolgáltatottat is osztogathatják.) Minél bőkezűbb a főnök, annál nagyobb a tekintélye. A falvak és nemzetségek élén a törzsfőhöz hasonlóan erős hatalmú személy áll, aki továbbítja a kisebb egységek felé a törzsfő utasításait. A főnökség lehet örökletes, lehet egy előkelő nemzetség kiváltsága, de Melanéziában olyan népek is élnek, amelyeknél nincs szigorúan vett örökösödési elv. Itt bárki a társadalom élére kerülhet, aki személyes kisugárzását, kapcsolatait fel tudja használni arra, hogy sok feleséget szerezzen, így sok ajándékot, hozományt kapjon, amit bőségesen oszthat szét újra a többiek között. Az egyéni „beérkezés” legalább annyira lehet a kiválasztottság, a mana birtoklásának mutatója, mint az előkelő család, nemzetség háttere. A központosított törzsek falvai és családjai a termelésben sem különülnek el teljesen egymástól. A törzsi központ közmunkákat, öntözőművek építését rendelheti el, a felesleget pedig egy központi raktárba gyűjti.
Ilyen társadalmi szervezettségre utalnak az újkőkor idejéből, nagyjából a Kr. e. IV-III. évezred tájékáról Nyugat-Európában – Dél-Spanyolországtól Skandináviáig és Angliáig – fennmaradt hatalmas úgynevezett dolmenek. Ezek megalitokból, vagyis nagy kövekből épített közös síremlékek voltak, némelyik megépítése 16 000 munkaórát igényelt, de egyes megalitikus szertartási központok ennek kétszázszorosát is. (Erről még később lesz szó.) Ugyanakkor államnak, de még vagyoni különbségeknek sincsen kimutatható nyoma ebben az időben. Ez a munka nem lett volna lehetséges központosított törzsi szervezet, közmunkák, sok ezer ember együttműködése nélkül. A központosított törzs alcsoportjai, nemzetségei így egymástól nem függetlenek, és nem is egyenrangúak. Vannak előkelő nemzetségek, innen kerülnek ki a főnökök is, és nyilvántartják a többi nemzetség rangsorát is. Előfordul, hogy annál alacsonyabb rangú egy nemzetség, minél kevesebb és minél távolabbi rokoni szállal kapcsolódik a főnök nemzetségéhez. Az egyes nemzetségek ennek megfelelően különböző mértékben rendelkeznek a vagyon és erőszak fölött. Ebben a fajta törzsi társadalomban már nem egyenlő mindenki, de nem különülnek el okvetlenül egymástól társadalmi osztályok, vagyonosak és szegények. Az előkelő nemzetségek tagjai egyes kultúrákban ugyanúgy termelnek, élnek, végzik a szertartásokat, mint a többiek.
Az európai bronz- majd vaskor azonban kitermelt egy vagyonos előkelő réteget is. Hasonló lehetett a helyzet a honfoglaló magyaroknál. Ez a fajta társadalmi rétegződés általában közvetlenül megelőzi a civilizáció, az állam kialakulását. Az itt ismertetett kétféle törzstípus tehát két végletet jelent. A mai törzsi népek között nagyon sokféle szerkezet létezik, valahol e két szélsőség között.
Férfiak és nők a törzsi társadalomban
A nők és férfiak viszonya a termelőknél is sokban függ a gazdaságban betöltött szerepüktől. A mai afrikai természeti népek közül például azoknál, amelyeknél a termelés a magvakat termő növényekre és állattartásra, vagyis a férfiak munkájára épül, a férfiak hatalma nagyobb, az őserdei, gumós növényeken és gyümölcsökön élő népeknél pedig a nőké, mert ezeket a munkákat inkább nők végzik. Az előbbiek esetében apaági (patrilineáris) leszármazás a jellemző, vagyis a feleség költözik a férfi családjába (ágazatához, falujába), és a vagyon apáról fiúra száll. Az utóbbiban az anyaági (matrilineáris) leszármazás a szokásos, vagyis a férfi költözik a nő családjába, és a vagyon az anyai nagybátyról az unokaöccsre (az örökítő férfi leánytestvérének fiára) száll. A család feje mindkét esetben férfi, de lényeges különbség van a nők helyzetét illetően.
A zambiai ilatongák például matrilineáris rendszerben élnek. Itt az asszonyok szeretői teljesen törvényes módon, a családdal együtt élnek. A férj még fizetni is kénytelen a szeretőnek. Ez a patrilineáris népeknél elképzelhetetlen, itt a feleség csak akkor teremthet kapcsolatot a házasságon kívül, ha a férj a vendégeknek – mint a vadászok esetében is láttuk – udvariasságból kölcsönadja őt. A matrilineáris családokban a házasság kevésbé tartós, gyakori a házasságok felbomlása, hiszen az ágazat számára a gyerek a fontos, viszont a férj, aki kívülről jött, és vagyonát nem örökíti a gyerekre, közömbös. Így a fivérek és nővérek között szorosabb az érdekkapcsolat, mint a férjek és feleségek között. Egészen különös kapcsolat teremtődik a nagybáty és a vagyonát öröklő unokaöcs, illetve apa és fia között. Az előbbi kapcsolatot a kölcsönös tisztelet és ajándékozási kötelezettség jellemzi. Ugyanez az unokaöcs viszont a családban apja „alárendeltje”, és kapcsolatukból természetesen nem hiányzik a szülő-gyerek közötti szeretet. A matrilinearitás nyomait felfedezni vélik a magyar múltban is. „Ara” szavunk például a régi magyarban – ahogy a mai vogulban és osztjákban is – az anya bátyját vagy öccsét jelentette, utalva a fiú-nagybáty kapcsolat fontosságára.
A termelőtársadalmak többségét a patrilineáris család jellemzi, amely számunkra ismerősebb: a szülő-gyerek illetve férj-feleség kapcsolatok egyértelműbbek, erősebbek, a testvéri viszonyok kevésbé fontosak, a házasságok tartósabbak, a nők helyzete alárendeltebb. A termelők patrilineáris családjaiban is általában többnejűség a jellemző, nagyobb törzsek főnökeinek – a vadászoknál már ismertetett okokból is következően – egész nagy háremük is lehet.
A családok számára itt is nagy megtiszteltetés, ha lányuk egy fontos ember feleségei közé léphet. Az ilyen befolyásosabb férfiaknak jóval több gyermekük is születik, mint az egyszerűeknek, akiknek általában csak egy feleség jut. Vannak egészen különös szerkezetű népcsoportok, mint például az új-guineai mundugumorok, akik a patrilineáris és matrilineáris szerkezet ötvözetét hozták létre: rope nevű csoportjukat egy férfi, annak lányai, azok fiai, illetve ez utóbbiak lányai alkotják. A szerelmi életet a termelőknél is azokhoz hasonló szabályok határozzák meg, mint amilyeneket a vadászók-gyűjtögetők kapcsán ismertettünk.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
