A háborúk az ókorban: a technika
A háborúk pusztító jellegéhez kezdettől hozzájárult a civilizációs technika. Kerék, kocsi, bronzfegyver segítségével pusztítóbb csatákat vívhattak a sumerok, mint nyíllal felszerelkező őseik. Nem is beszélve a harci lovakat, ostromszerkezeteket, vasfegyvereket alkalmazó asszírokról. A háborúk sajátos „evolúción” mentek keresztül, mivel mindig újabb és újabb haditechnikára és hadszervezetre, háborús stílusra volt szükség ahhoz, hogy egy régi hatalmat meghódíthasson egy új.
Ezzel egyre pusztítóbb, kíméletlenebb lett a háború. Az újkori lőfegyverek feltalálása előtt a rómaiak jutottak e téren a legmesszebbre.
A háborúkhoz kapcsolódtak, de már tulajdonképpen a nagyhatalmi „békepolitika” részeként, a győztes csatákat követő-kísérő tömegmészárlások, melyeket az asszírok alkalmaztak előszeretettel, de megtaláljuk a görögöknél, rómaiaknál is. Ezt a győztes hatalom hajtotta végre, melynek már nem zsákmányért vagy hatalomért kellett küzdenie, hanem egyszerűen csak bizonyítani kívánta a lakosok számára is a hatalomváltást, az új uralom erejét. Vagyis ez is a propaganda része volt, és nem csak a meghódított területek biztosítását szolgálta, hanem – hírével – az újabb meghódítandó területek megfélemlítését, gyengítését is. Az asszír palota fogadótermeinek falán egyes domborművek ilyen vérengzéseket ábrázoltak, azzal a céllal, hogy megfélemlítsék az idegen követeket. (A győzelem utáni mészárlás részben „jutalma” volt a katonáknak, akik a feszült és kockázatos harc után kitombolhatták magukat.)
A meghódított területek lecsendesítését, biztosítását szolgálták a háborúk utáni tömeges áttelepítések is. Ismert példája ennek a zsidók babiloni fogsága az újbabiloni uralom idején (587-538). Ez is nagyszámú áldozattal kellett hogy járjon, nem is beszélve az egyéb nyomorúságokról, melyek a lakóhely és a rokonság kényszerű elhagyását, s az idegen környezetben történő letelepedést kísérik.
Kegyetlenség az ókori államokban
A háborúk során elszabaduló terror, a békés igazságszolgáltatás kegyetlensége (karóba húzást, szemkitolást, nyelvkitépést már Hammurapinál is találhatunk, hasonlóan kíméletlen a Bibliában emlegetett megkövezés), vagy éppen a rómaiak gladiátorjátékai azt a benyomást keltik, mintha a civilizációk lakosai agresszívabbak, kegyetlenkedőbbek lettek volna a törzsi népeknél. A mai természeti népeknél ilyesmit nem találunk, bár a büntetések vagy az idegenekkel való bánásmód az ő esetükben is meglepő a számunkra. Az agresszivitással kapcsolatban már szó volt róla: a nem rokonságra alapuló, tömeges városi civilizált társadalmakban élő emberekben több feszültség halmozódhatott fel, mint őskori elődeikben. Több súrlódásnak, konfliktusnak, megaláztatásnak voltak kitéve. Az agresszivitás ennek is következménye lehet.
Emellett a civilizációkban – és ez részben a korábbi fejlődési állapotokra is igaz – nem tisztelték olyan mértékben az emberéletet, mint a Kr. u. XVIII. századtól Európában. Ennek oka a halál mindennapossága. (Szó volt róla: minden családban sok gyerek született, de csak kevés érte meg a felnőttkort.) És oka az a már említett morál, szemlélet is, mely az ellenséget nem tekintette embernek, és az ideológia, amely erre épült. A hivatalos ideológia, az értelmiségi-hatalmi elit eszmerendszere változik majd meg a Kr. u. XVI-XVII. századra valamelyest Európában.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
