A francia forradalom
A francia forradalom hatására több irányból is támadás érte az európai felvilágosult abszolutizmusokat. Az egyik támadás a rendi nemesség felől érkezett, mely a "társadalmi szerződés" nevében támadta a "zsarnokokat", de a hatalomra jogosult nép fogalmába csak a nemességet értette bele. Főleg II. József tartományaiban jelentkeztek ilyen törekvések. A belgiumi rendek (Belgium is a Habsburg birodalomhoz tartozott) már a forradalom kirobbanása előtt megmozdultak, majd kinyilvánították elszakadásukat, ezt a német, magyar és cseh rendek fellépése követte. A lengyel nemességnek nem a "zsarnokkal", hanem saját rossz berendezkedésével kellett megküzdenie. A forradalom nagy ösztönzést adott a felvilágosult nemesi tábornak. Sikerült elfogadtatniuk a szejmben (törvényhozásban) a liberum veto eltörlését, a hatalmak elválasztását. Megfelelő hatalommal ruházták fel a királyt és a végrehajtó hatalmat. Ugyanakkor nem adtak politikai jogokat a nem nemeseknek, és nem szabadították fel a jobbágyokat. A másik törekvés főleg a Franciaországgal határos német, svájci, itáliai területeken jelentkezett, ahol a forradalom elveit megértő polgári és értelmiségi csoportok léptek fel a jogegyenlőség jelszavával. Helyenként parasztfelkelések is kirobbantak a feudális terhek eltörléséért. A forradalom előrehaladtával azonban a nemesek megértették az események irányát, és rájöttek, hogy az új eszmék átvétele azzal járhat, hogy végül az ő kiváltságaik is semmivé válnak. Ezért kiegyeztek az uralkodókkal. A parasztmozgalmak elbuktak, a kis liberális (szabadelvű) csoportok pedig elszigetelődtek.
Magyar rendi mozgalom
II. József 1788-ban háborút indított a török ellen. Szokásához híven sem a hadüzenetet sem a megemelt adót és újonclétszámot nem szavaztatta meg az országgyűléssel. A francia és belga események hatására a magyar nemesség szembeszállt az uralkodóval, a rendeleteket nem hajtotta végre, és követelte az országgyűlés egybehívását. József, látva a helyzet veszélyeit visszavonta magyarországi rendeleteit (a vallástürelmi és a jobbágyokra vonatkozó kivételével), helyreállította a rendi alkotmányt, és elküldte Budára a Szent Koronát, melyet eddig Bécsben őrzött. A király egykori felvilágosult hívei és a rendi nemesség egyaránt lelkesedéssel fogadta németesítés kudarcát és a függetlenség visszanyerését. Az ország a nemzeti felbuzdulás lázában égett, aki tehette, magyar ruhát öltött, divatba jött a magyar zene, tánc, arisztokrata körökben is magyarul kezdtek beszélni, magyar nyelvű színtársulatok és újságok alakultak. (Hasonló, bár mérsékeltebb nemzeti mozgalom követte József halálát Csehországban is.) A nemzeti függetlenség kivívása is felmerült: a megyék fegyveres bandériumokat (nemesi csapatokat) hoztak létre, névleg a korona őrzésére, valójában a nemesi mozgalom megerősítésére. Vezetőik a poroszokkal tárgyaltak Habsburg-ellenes szövetségről, miután a porosz-török katonai szerződés már létrejött. Politikai röpiratok árasztották el az országot. Többségük úgy vélekedett, hogy József megszegte a társadalmi szerződést, így az ország elszakadhat a birodalomtól, vagy új szerződést köthet. Egyes nemesek olyan alkotmányt követeltek, mely minden hatalmat a köznemesség országgyűlésének juttatott volna, melynek beleegyezése nélkül a király semmit sem tehetett volna. Némely arisztokraták ezzel szemben a nemesség adózását kívánták bevezetni és javítani a jobbágyok helyzetét (pl. Széchényi Ferenc). De olyan is volt, aki minden kiváltság eltörlését, modern alkotmányt kívántak volna (pl. Hajnóczy József röpirata). A forradalom második évében az udvar számára mindkét út járhatatlannak tűnt. A trónon öccsét követő II. Lipót (1790-1792) lemondott a balkáni hódításokról, amivel megbékítette a törököket és a Habsburgok túlzott megerősödésétől tartó poroszokat is. Így békét teremtett, miközben Magyarországon ügynökein keresztül ösztönözte a parasztok, polgárok és szerbek mozgalmait, melyek a magyar nemesség ellen irányultak. (E csoportok követeléseit megfogalmazó, nemesség ellenes és udvarbarát politikai röpiratokat feltehetően Bécsben fogalmazták.) Ilyen körülmények között a magyar rendek meghátráltak, és a belgiumiakhoz hasonlóan megegyeztek az udvarral. Az 1790-91-es országgyűlés X. törvénycikke kimondta, hogy Magyarország független ország, saját törvényekkel. (Később mindig erre a törvényre hivatkoztak a magyar politikusok, mikor az ország birodalmon belüli helyzetét javítani akarták, például 1848-ban és 1867-ben is.) Egyéb törvények kimondták, hogy ezentúl törvényeket hozni, adót és újoncokat szedni csak az országgyűlés beleegyezésével lehet. Elrendelték a közép- és felső iskolákban a magyar nyelv tanítását. De a rendek elismerték a Pragmatica Sanctio érvényét, és megkoronázták a szokásos hitlevél ellenében a királyt. Sőt - amire még nem volt példa - nádorrá a király öccsét, Sándor Lipót főherceget választották. Így a függetlenség nem valósult meg, de a társadalmi reformokra még volt remény: az országgyűlés kilenc szakbizottságot bízott meg gazdasági és társadalmi reformjavaslatok elkészítésével. Lipót 1792-ben meghalt, a trónon fia, I. Ferenc (1792-1835) követte, aki - az ismert körülmények között - háborúba bonyolódott Franciaországgal. A háború megerősítette az udvar és a magyar nemesség szövetségét. A háborúk idején ugyanis a bécsi kormányzatnak nagy szüksége volt gabonára a folyamatosan fenntartott nagy létszámú hadsereg számára, és ennek nagy részét a magyar nemesektől vették meg, jó áron. A nemesség szerencsés része ezekben az években gyors gazdagodásnak indult, így igen elégedett volt a fennálló állapotokkal, azokon nem kívánt változtatni. Ráadásul az udvar, cserében az újoncok és adók sorozatos megszavazásáért, engedményeket is tett a vám valamint a magyar nyelvhasználat terén, és engedélyezte magyar tisztek képzését is (Ludovika Akadémia). A harcoló és adózó nem nemesek a magyar politikusokat nem érdekelték.
A francia forradalom
A francia köztársaság kikiáltása után (1792), az egyre véresebb események láttán megrettentek Európa kiváltságosai. Az uralkodók már a nemesség támogatásával szigorították meg a cenzúrát, a titkosrendőrséget. Azoknak, akik jól értették és komolyan is vették az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, a politikai küzdelemre egyetlen lehetőség maradt: titkos társaságok, összeesküvések szervezése, forradalmak előkészítésére. Bizakodással töltötték el őket a jakobinus Konvent 1794-es katonai sikerei. Egyes kelet-közép-európai szervezkedők a lengyel eseményekből is bátorítást nyertek. A lengyelek ugyanis, akiknek hazájából 1793-ban Poroszország és Oroszország másodszor is nagy darabot vágott le, 1794-ben nemzeti felkelést robbantottak ki Tadeusz Kosciuszko vezetésével. A felkelésben az emberi jogok elkötelezett hívei is részt vettek, és bevezették a parasztok szabad költözését, terheik csökkentését is. Az év végére azonban a lengyeleket leverték, 1795-ben az oroszok, poroszok és osztrákok harmadszor, most már maradék nélkül felosztották Lengyelországot. (Ténylegesen független Lengyelország legközelebb majd csak 1918-ban jön létre.) Mindenhol felgöngyölítették a titkos szervezkedéseket is.
Magyarország Napóleon korában
A napóleoni háborúk idején rövid időre újra megjelentek Európa szerte a felülről hozott reformok. Számos országban polgári alkotmányt és törvénykönyvet vezettek be, Poroszországban felszabadították a jobbágyokat a röghöz kötéstől. Ugyanez történt a porosz-lengyel területekből létrehozott Varsói Nagyhercegségben is, és itt is bevezették a Code Napoléont. De mivel itt az igazi politikai erőt a nagyszámú nemesség jelentette, Napóleon meghagyta a nemesség politikai hatalmát és földbirtokait, hogy biztosítsa a lengyel katonákat és élelmiszert a háborúhoz. Hasonló mérsékelt reformtervei lehettek Magyarországgal is. Mikor 1809-ben megszállta Bécset, kiáltványban szólította fel a magyarokat az elszakadásra, biztosítva őket arról, hogy régi alkotmányukon nem kíván változtatni. A nemesség mégsem követte a felhívást, mert attól tartott, hogy Napóleon nem tartja be a szavát, nem lesz tekintettel a régi alkotmányra, és jobban aláveti az országot, mint Ferenc. Ráadásul a nemesek számára már azok a jobbágyfelszabadító reformok is ijesztőek voltak, amelyekre a lengyeleknél sor került. A napóleoni tervek ellen dolgozott a fent említett gazdasági konjunktúra is. (E konjunktúrát akaratlanul Napóleon maga is növelte a kontinentális zárlattal: ez ugyanis felértékelte a Magyarországon keresztül haladó kereskedelmi útvonalakat, így a magyar mezőgazdasági árucikkeket is.) A helyzetükkel elégedett magyar nemesek így tehát még "nemesi felkelést" is szerveztek a franciák ellen - az utolsót a történelemben. Ám a nemesek rosszul szervezett csapatai vereséget szenvedtek, annak ellenére, hogy létszámfölényben voltak. (Győri csata, 1809. A francia csapatokat Napóleon fogadott fia vezette.) Nem okozott feszültséget a nemesség és Bécs között az Osztrák Császárság megalakítása sem 1804-ben, mivel ezen belül a magyar királyság továbbra is megőrizte az 1791-es törvények által biztosított helyzetét. Az udvar és a nemesség együttműködése azonban 1809 után megromlott. A súlyos vereségekkel végződő hosszú háborúk következtében Bécs anyagi tartalékai elfogytak, a felvásárolt mezőgazdasági cikkekért fedezetlen papírpénzzel kezdtek fizetni. A pénz persze gyorsan elértéktelenedett (infláció). Az infláció, illetve a pénz árfolyamának hivatalos leértékelése (devalváció) miatt a nemesség elveszítette háborús jövedelmének azt a részét, amit pénzben halmozott fel. (Az első devalvációval, 1811-ben 1/5-ére, a másodikkal, 1816-ban 2/5-ére csökkentették a pénz névértékét.) Ezért már az 1811-es országgyűlésen szembehelyezkedtek a magyarok az udvar megnövekedett anyagi igényeivel. Válaszképpen Ferenc visszatért az abszolutizmushoz, és 1825-ig nem fogja összehívni az országgyűlést. A béke kezdetekor (1815) a magyar nemességnek fel kellett ocsúdnia álmaiból: a konjunktúra, a pénz, a rendi alkotmány és a felvilágosult központi reform egyaránt a múlté volt.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
