Abszolutizmus Magyarországon (1699-1703)
A török kiverése után újabb politikai fordulat történt a bécsi udvarban, de ezúttal az abszolutizmus irányában. I. Lipót - ígéretével szemben - az országgyűlést nem hívta össze, közben újra megemelte az adót, a parasztokat a nagyszámú katonaság beszállásolására, szállítására, ellátására, valamint közmunkákra is kötelezte, ami elviselhetetlen terhet jelentett. (Az adómentes paraszti rétegeket és a nemességet is adóztatták.) Az ország ügyeibe a magyar rendeknek nem maradt beleszólásuk. Azoknak a magyaroknak, akiknek családi birtoka volt az egykori török területen, okmánnyal kellett ezt bizonyítaniuk. Ha ez sikerült, akkor a birtok értékének 10%-át kellett kifizetniük fegyverváltság fejében. Így sok föld a külföldi vezérek, hadi szállítók kezére jutott. Erdélyt nem egyesítették Magyarországgal, hanem külön államként Bécsből irányították, ahogy az ország déli részén létrehozott szerb határőrvidéket is. Az ide telepített szerbek adómentességet kaptak. Feladatuk volt az is, hogy sakkban tartsák és elszigeteljék a magyarokat a törököktől. Az ország belsejében megmaradt végvárakat a császáriak kezdték felrobbantani, hogy ne válhassanak egy esetleges felkelés támaszaivá. A maradék magyar végvári katonákat is elbocsátották, többévi zsoldhátralékukat visszatartva. A vallási türelemmel is szakítottak. Az erdélyi görög-keleti egyházat hozzákapcsolták a katolikushoz, meghagyva nekik a régi szertartásokat, és különböző kiváltságokkal támogatva őket (görög-katolikus egyház). Ezzel a katolikus egyház befolyását erősítették. Katonai karhatalommal foglalták le és adták át a katolikusnak a protestáns templomokat és iskolákat, a protestánsok vallásgyakorlását rendeletek tiltották.
A Rákóczi-szabadságharc (1703-1711)
A 18. század eleji magyarországi abszolutizmus új, minden korábbinál nagyobb felkeléshez vez
etett, melyben nemes és paraszt együtt harcolt. Az alkalmat a spanyol örökösödési háború adta: a császári haderő nyugaton volt lekötve. A Magyarországon toborzott katonák közé többen már azzal a szándékkal lépnek, hogy ott a fegyvert kapó társakkal együtt felkelést robbantsanak ki. Legjelesebbjük Esze Tamás mezővárosi jobbágy volt. A paraszti származású bujdosók vezetőjeként ő kereste meg II. Rákóczi Ferencet Lengyelországban és vette rá a felkelés vezetésére. Rákóczi a kuruc mozgalom "jogos örökösének" számított. Az ország egyik leggazdagabb katolikus főnemese volt, de rokonsága csupa Habsburg-ellenes felkelőből állt: I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fia, Thököly mostohafia volt. Látva a fejleményeket, 1700-ban maga is ellenálló szervezkedésbe kezdett. Miután bebörtönözték, megszökött, és Lengyelországban települt le, birtokait az udvar kezelte. Rákóczi hazatérése (1703. június 16.) után a birtokain (Felső-Tiszavidék) kirobbant felkelés futótűzként terjedt a falvakban, a következő évben jóformán egész Magyarország a kezükbe került, a nagyobb várak kivételével. A sikerek hatására a nemesség is csatlakozott. Rákóczi elérte, hogy táborában megférjen nemes és jobbágy, protestáns és katolikus. (Az, hogy magyarok, szlovákok, románok, németek együtt harcolnak, akkor még nem volt különös.) A harcoló jobbágyoknak megígérte, hogy eltörlik állami és földesúri terheiket (Vetési pátens - vagyis rendelet, 1703). Ugyanakkor a tiszti rangokat a nemességnek biztosította, és tiltotta a nemesi udvarházak fosztogatását. Biztosította minden felekezetnek a vallásgyakorlatot, tiltotta a templomfoglalásokat. Jó államszervezőnek is bizonyult. Az 1705-ös szécsényi országgyűlésen létrehozták a "magyarországi statusok és rendek konföderációját", vagyis világi és egyházi rendek szövetségét, és annak vezérlő fejedelméül választották. Rákóczi munkáját egy 24 fős senatus segítette, és egy gazdasági tanács. Ezen keresztül szervezte a gazdaságot (adóbeszedés, saját pénz veretése), teremtette meg a hadellátást (manufaktúrák, külföldi behozatal). Erősen központosított államot teremtett. 1707-ben, az ónodi országgyűlésen keresztülvitte a nemesség jövedelem szerinti megadóztatását. (Ezt már akkor közteherviselésnek nevezték el. Nem porta szerint szedték, hanem megkezdték mindenféle jövedelem korszerű rendszerbe foglalását, egyedül álló módon a térségben.) A nemesi kiváltságok védelmében fellépőkkel szemben keményen fellépett. (A nemesi ellenzéket vezető turóci követek egyikét az ónodi országgyűlésen a fellelkesült katonák megölték, többen börtönbe kerültek.) Rákóczi már 1704 óta erdélyi fejedelem is volt, így ő állt a magyarországitól továbbra is független erdélyi államszervezet élén is. Mindezek, és a kuruc sereg nagy létszámfölénye ellenére hamar nyilvánvaló lett, hogy Magyarország egyenlőtlen küzdelmet vállalt. A sereg képzetlen és - a szigorú hadi törvénykönyv ellenére - fegyelmezetlen volt. Jóval kisebb, de reguláris császári erők is meg tudták futamítani, a megszerzett területeket könnyen elvesztették. (A Dunántúl és Erdély többször is hetek alatt gazdát cserélt.) Várak ostromához nem voltak meg az eszközeik. Ráadásul a gyér lakosságú, kifosztott ország nem biztosított a háborúhoz gazdasági hátteret. Rákóczi rézpénze (az ún. "libertások"), fedezet nélkül, hamar elértéktelenedett. Ezért Rákóczi külföldi szövetségekkel igyekezett növelni erejét. XIV. Lajos csak csekély pénzügyi segítséget vállalt. Péter cár, aki Rákóczit szemelte ki a lengyel trónra, szövetséget kötött vele, de katonáit a svédek kötötték le. Az 1707-es ónodi országgyűlés megfosztotta a tróntól a Habsburgokat. Rákóczi a bajor fejedelemnek ajánlotta fel a koronát, de ő visszautasította (1708). Sikertelen volt a porosz trónörökös bejövetele és egy morva felkelés kirobbantása érdekében Morvaországba indított hadjárat is: Trencsén mellett a kurucok kétszeres túlerejük ellenére döntő vereséget szenvedtek (2500 kuruc, 180 császári áldozat, 1708). A sereg oszlani kezdett, a nemesek egy része átállt, a parasztok nagy része hazaszökött. Közben hatalmas pestisjárvány tört ki, a nyomában járó pánik szintén elősegítette a hadsereg szétszéledését. Egyre érezhetőbb lett a gazdasági kimerülés is. E háború sem kímélte a polgári lakosságot, mindkét fél kivette részét a pusztításokból és kegyetlenkedésekből. (Bár ezúttal különösen fontos szerepet játszottak ebben a császári zsoldban harcoló rácok). Kiéleződtek a nemesi és parasztkatonák közötti ellentétek is. Elősegítette ezt, hogy az apjánál rugalmasabb politikát folytató I. József császár (1705-11) országgyűlést hívott össze (1707), és ezen elfogadták a nemesi adómentességet. Rákóczi viszont nem csak közteherviselést vezetett be, de 1708-as sárospataki országgyűlésen törvénybe iktattatta a harcoló jobbágyok felszabadítását és földhöz juttatását. A nemesek közül sokan az ősi szabadság védelmezőjét most már a királyban látták a fejdelemmel szemben, sokan átálltak az ő oldalára. A kuruc sereg a fenti okok következtében sorra vesztette el a korában elfoglalt térségeket. I. József a teljes leverés helyett megegyezéses békére törekedett, hogy hosszabb időre biztosítsa az országban a nyugalmat. Már 1706-ban zajlott béketárgyalás, és később is történtek kísérletek a béke megkötésére. Rákóczi azonban mindvégig ahhoz a feltételhez kötötte a megegyezést, hogy Erdély külön fejedelemség maradjon, ha nem is okvetlenül az ő vezetésével. Azt gondolta - akárcsak annak idején Bocskai -, hogy csak Erdély biztosíthatja azt, hogy Bécs tiszteletben tartsa a magyarországi rendi alkotmányt és vallásszabadságot. 1711-ben azonban a kuruc ország már csak a szabadságharc kiindulási helyére, a Felső-Tiszavidékre korlátozódott, teljes felszámolása nem volt kérdéses. Ezért, miközben Rákóczi éppen Péter cárnál járt szövetséges erőkért Varsóban, alvezére, gróf Károlyi Sándor megkötötte a békét. A császárt Pálffy János, a magyarországi labanc erők magyar főparancsnoka képviselte. A szatmári békeszerződés (1711) kimondta, hogy az uralkodó a felkelőknek amnesztiát hirdet, a rendi alkotmányt betartja, biztosítja a szabad vallásgyakorlatot. Bár a békekötéskor József már nem élt, a nevében tett ígéretet öccse, III. Károly (1711-1740) valóban be is tartotta. Rákóczi azonban, aki nem értett egyet azzal, hogy Erdélyt is feláldozták, nem fogadta el a békét, nem élt az amnesztia lehetőségével sem, emigrációba vonult és külföldön keresett szövetségeseket egy újabb felkeléshez. Hosszabb ideig Versailles-ban, majd a törökországi Rodostóban élt, és itt is halt meg (1735).