Az újkor (1492-1914) | Sulinet Tudásbázis

Tananyag választó:

A demográfia változásai a dualizmus idején

A 19. század második felében tovább tartott a magyarországi népesség növekedése - mely még a 18. század 20-as éveiben indult meg. Nem volt azonban olyan hirtelen népességrobbanás, mint amilyen a legtöbb országban az ipari forradalmat kísérte. (Az 1850 és 1910 közötti időszakban a lélekszám egyharmadával növekedett, miközben a 18. században - hasonló időszakban - több mint kétszeresére gyarapodott a lakosság.) A halá lozási arány az 1870-es évektől kezdett csökkenni: a kötelező védőoltás hatására visszaszorult a himlő, a csatornázás, ivóvíztisztítás következtében a kolera is, mely százezrek halálát okozta még a hetvenes években is. A folyamszabályozások, mocsárlecsapolások a malária visszaszorulását hozták. A mezőgazdaság átalakulása miatt javult az élelmezés, kevesebb áldozatot szedtek az éhínségek, a hiánybetegségek (skorbut, pellagra). Sok intézkedés történt a korszerű közegészségügy megteremtésére. (Például minden 6 ezer fősnél nagyobb községet orvos tartására köteleztek, a kisebbeket körorvosok között osztották el. 1867 és 1914 között az orvosok, szülésznők, gyógyszertárak száma megkétszereződött, a kórházak száma tízszeresére, a kórházi ágyak száma pedig ötszörösére növekedett, miközben az ellátás is korszerűbb lett.) A népességrobbanás mégis elmaradt, aminek egyik oka az volt, hogy a halálozási arány csak lassan javult, sőt, a századforduló Európájában szinte a Monarchiában volt a legrosszabb. Az orvosi ellátás fejlődése látványos volt, de még mindig elmaradt az európai átlagtól, és nagyon egyenetlen volt: a falusi és tanyasi lakosok nagy része továbbra is inkább maga próbálta gyakran babonás módokon kikúrálni a betegeket. A munkásság és az agrárproletárok életkörülményei, táplálkozási szintje sem javult, helyenként romlott. Így népbetegséggé vált a tüdőbaj (tuberkulózis, tbc): magyar betegségnek is nevezték, mert Magyarországon volt a legelterjedtebb Európán belül. Alig javult valamit a csecsemőhalandóság mutatója, és terjeszkedtek a gyakran halálos gyermekbetegségek is. (Ilyen volt például a diftéria, a kanyaró vagy a szamárköhögés. 1846-ban ezer élve született közül 288 halt meg egy éves kora előtt, 1911-ben még mindig 206. A gyermekhalandóság terén Magyarországot csak Oroszország előzte meg Európában. A demográfiai mutatókat nem befolyásolta lényegesen, de elgondolkodtató, hogy az öngyilkosságok arányát tekintve is első lett Magyarország Európában.) Szintén visszafogta a népességrobban ást az, hogy az 1890-es évektől csökkenni kezdett a születések száma. A parasztság körében legtöbb helyen az volt a szokás, hogy a földet a fiúk között felosztják, és az ingóságokból a lányok is részesedést kapnak. Ezért - főleg a fejlettebb, módosabb vidékeken - arra törekedtek, hogy minél kevesebb, lehetőleg csak egy gyerek szülessen, hogy így megakadályozzák a földek fölaprózódását. ("Egykézésnek" hívták ezt a szokást. Ezer szülőképes férjes asszonyra nálunk átlagosan 219 szülés jutott, míg máshol Európában ez a szám 240 felett volt.) Csökkentette a népességet a kivándorlás is. A dualizmus korában mintegy 1,5 millió ember vándorolt ki véglegesen Magyarországról. (Ezen kívül még vagy félmillióan útnak indultak, de nagy részük később visszatért. A kivándorlást ugyanakkor nem ellensúlyozta a Monarchia területéről Magyarországra bevándorló mintegy 300 ezer ember.) A kivándorlók kétharmada volt nemzetiségi. Főleg az ország északi és keleti, szegényebb vidékeiről indultak útnak. Kezdetben nagy családú telkes gazdák adták a kivándorlók többségét, később a cselédek és napszámosok. Kétharmaduk Amerikába ment, a többiek nagy része Ausztriába. Olyan térségekből indultak az emberek, ahol nem volt divat az "egykézés". A korszak másik népmozgása a városokba irányult (főleg Budapestre), a városlakók aránya 16%-ról 25%-ra ugrott. Viszont a harmadik népmozgási irány ezzel ellentétes volt: a mezővárosokból és falvakból indult a tanyavilág irányába. A korszak végén már körülbelül egymillió ember élt szétszórtan, pár épületből álló kis tanyákon. A tanyásodás oka az volt, hogy, szakítva a rideg állattenyésztéssel, egyre több legelőt vontak szántóföldi művelés alá. Egy idő után a parasztok kénytelenek voltak kiköltözni a földek mellé, mert azok már olyan messze estek a régi településtől, hogy nem érte meg naponta kigyalogolni. A tanyasi lakosok nehezen jutottak orvoshoz, iskolához, paphoz, társasághoz; a külvilágtól elzárva, a többi településnél elmaradottabb viszonyok között éltek. Még elmaradottabb viszonyok jellemezték a nagybirtokok majorjait, melyekben nem birtokos parasztok, hanem uradalmi cselédek laktak.

Az úri Magyarország

A dualizmus korának magyar társadalmát sajátos kettősség jellemzi. Egyfelől a polgárosodás számos jele mutatkozott: megnövekedett az ipari munkásság létszáma, erőteljes városiasodás indult be, egyre nagyobb gazdasági és politikai jelentősége lett az ipari, pénzügyi és kereskedő nagypolgárságnak. Növek edett az értelmiség, ezen belül a műszaki értelmiség létszáma, társadalmi tekintélye. Ugyanakkor a földművesek továbbra is a társadalom többségét adták (1870: 75%; 1910: 62%). A növekvő számú munkásság pedig még a századfordulón sem tette ki az össznépesség egyötödét (18%). (Nyugat-Európában ekkor az iparban foglalkoztatottak létszáma már nagyobb volt a mezőgazdasági dolgozókénál.) A dualizmus időszakának elején (mai becslések szerint) a társadalom kétharmada, a végén mintegy a fele élt a létminimum környékén vagy az alatt. Ez jelentős javulás volt. Míg a korszak elején a szegények többsége a mezőgazdaságban dolgozott, a korszak végére nagy részük inkább a városi proletárok közül került ki. Ez a kettősség máshol is megmutatkozott. Egyfelől a polgári életforma, gondolkodásmód terjedőben volt. Másfelől viszont olyan maradványok is jellemezték Magyarország társadalmát, melyek idegenek voltak a kor modern Európájától, de a reformkor és kiegyezés kora vezető liberálisainak szemléletétől is. Tekintélyelvű volt ez a társadalom, melyben a jogi rendiség, a törvény előtti megkülönböztetés megszűnt, de továbbra is rendies volt az emberek társadalmi érintkezése. A többség elzárkózott az alacsonyabb rangúnak tekintettektől: nemcsak nem házasodott velük, de kerülte az érintkezést is: más üzleteket, egyesületeket, iskolákat, szórakozóhelyeket látogatott. (Ugyanakkor sokszor követni, utánozni próbálták a magasabb rangúak öltözködését, viselkedését.) A származás még a vagyonnál is fontosabb volt, nem is beszélve a képzettségről vagy más egyéni tulajdonságokról. Ez a "kasztosodás" a társadalom legalsó csoportjaiig megfigyelhető volt. Mindenkinek illett például tudnia, hogy milyen születésű, illetve állami besorolású embernek milyen megszólítás jár. Gyakori volt az "előkelőbbek" leereszkedő tegeződése, miközben tiszteletteljes magázást vártak viszonzásul ("csendőrpertu"). Terjedt a cím- és rangkórság. A nemesi kiváltságok megszűnte ellenére sok ezer nemesi címet adományozott az uralkodó ebben a korban, főleg olyan gazdag polgároknak, akik értéknek tekintették a nemesi "kasztba" tartozást. A úri, történelmi (nemesi származású) osztályok vagy oda "beérkező" emberek megkülönböztető ünnepi viselete volt a 17. századi nemesi öltözéket idéző "díszmagyar". A polgárosodás ellentmondásait jól mutatja, hogy az arisztokraták (hercegi, grófi, bárói címet viselők) ebben a korban is megőrizték különleges politikai befolyásukat. Bár a társadalomnak elenyésző kisebbségét tették ki (0,02%), a miniszterelnökök kétharmada, a miniszterek egyharmada, a képviselők hetede került ki közülük, nem is beszélve a Főrendi Ház személyes tagságról. Gyermekeiket a kastélyok zárt világában, a többi embertől elkülönítve nevelték, és szintén arisztokratákkal házasították (nem volt ritka az unokatestvér-házasság sem). Befolyásuk és öntudatuk alapja a hatalmas vagyon volt: a földbirtokállomány egyötödét tartották kezükben, melynek java része a Dunántúlon terült el. (Ilyen aránytalan birtokmegoszlás Magyarországon kívül csak Romániában létezett.) A nagybirtokok (vagyis az ezer hold feletti birtokok) többsége hitbizomány volt, vagyis az uralkodótól kapott jog alapján csak egy tagban volt örökíthető és elidegeníthetetlen volt. E birtokok nagy részét a vadászatot szolgáló erdőségek tették ki, a szántóföldeken pedig piacra termelő nagyüzemet működtettek. A birtokos a feudális kor hűbérurára emlékeztető hatalommal rendelkezett a birtokán élő sok ezer alkalmazott, uradalmi cseléd felett, sőt, a környék parasztjai felett is. Ők mindenben tőle függtek, választásokon - ha volt választójoguk - az ő jelöltjére szavaztak, levett kalappal álltak az út szélén, mikor átkocsizott a falujukon. Eközben a nagybirtokos arisztokraták egyre nagyobb számban vettek részt iparvállalatok és bankok igazgatótanácsában is. (Az arisztokraták nagyobb része nem volt nagybirtokos, ők jóval szerényebb körülmények között éltek. Másfelől pedig a nagybirtokosok nagyobb része nem volt arisztokrata.) A középbirtokosok (200-1000 hold között) egy része igyekezett korszerűsíteni gazdaságát, kapitalista gazdasági üzemet kialakítani. Nagyobb részük azonban a jobbágyfelszabadítást követően már nem tudta biztosítani azt az életnívót, amit a robotoltatás korában a családja megszokott. Nem volt elegendő tőkéje a birtok korszerűsítésére, miközben ragaszkodtak a régi, életvitelükhöz (öltözködésben, lakásban, szórakozásban). Így sokan eladósodtak, birtokaikat elvesztették. (A dualizmus idején a birtokos nemesek száma a korábbi felére apadt.) A megkapaszkodás lehetőségét egy jövedelmező állás a közigazgatásban, a katonatiszti vagy az értelmiségi pálya jelenthette. Szerencsésebb volt az, akinek sikerült egy gazdag polgár lányát elvennie, cserében a történelmi névért. Ezt a dzsentrinek nevezett réteget a névadó angol gentryvel ellentétben nem annyira a polgári, inkább a túlhaladott nemesi értékekhez való igazodás jellemezte. A kortársak sokukat könnyelműnek, kártyát, párbajt kedvelőnek látták, akik többet adtak a gazdagság látszatára, mint a tényleges vagyont megalapozó szorgalomra, kitartásra. Ezek a sztereotípiák (merev elképzelések) valójában a dzsentriknek csak egy részére voltak jellemzőek. Az azonban általánosan jellemző, hogy a dzsentrik társadalmi presztízse, elismertsége általában kedvezőbb volt annál, amit a vagyonuk, a gazdaságban betöltött szerepük magyarázott volna. Előkelőségek díszmagyarban

A földművesek a dualizmus idején

A dualizmus idején Magyarországon a parasztság fogalmába igen különböző helyzetű emberek tartoztak. Felső 2% -ukat az 50-200 holdas módos gazdák alkották, akik maguk is sokat dolgoztak, de családtagjaik mellett szegény földműveseket is alkalmaztak. Közülük kerültek ki a falvak elöljárói, a kisebb földdel rendelkezők félve, kalaplevéve érintkeztek velük. Gyermekeiket gyakran értelmiségi pályára taníttatták, hogy bejuttassák őket a "nadrágos" úriemberek társadalmába. Ám a parasztok háromnegyede csak 20 hold alatti kis- és törpebirtokkal rendelkezett. Sokukat fenyegette a veszély, hogy lesüllyednek az agrárproletárok közé. A parasztok különböző rétegei is elzárkóztak egymástól, de még a legszegényebbjeik is igyekeztek kimutatni azt, hogy ők a birtokos parasztság "rangos" társadalmába tartoznak, szemben a földnélküli agrárproletárokkal. Ezt a viseletükkel is kifejezték. A parasztok voltak azok, akik ünnepnapokon népviseletbe öltöztek. Az, amit ma "népviseletnek" nevezünk, 19. századi jelenség. A napóleoni háborúk fellendülési időszakában kezdték díszíteni és vásárolt anyagból készült darabokkal kiegészíteni a hagyományos paraszti viseletet. Még nagyobb lendületet vett ez a folyamat a jobbágyfelszabadítás után. Gyakran a felsőbb rétegek (főleg nemesség, részben polgárság) korábbi viseleteiből "szivárogtak le" elemek (a díszítésben sok a reneszánsz kor utóhatása), majd tovább is alakultak. (Jellemzője például a csizma - a régi bocskor helyett -, a kalap - a süveg helyett -, a cifraszűr, a kék posztódolmány, a szűk zsinóros nadrág, a díszes ködmön és bunda, az egymás fölé húzott sok szoknya.) Feltételezések szerint a munkaigényes, szép ruhadarabok azért főleg 1880 előtt jelentek meg, mert ekkor még a parasztasszonyoknak volt idejük ezeket elkészíteni. Az 1880-as évektől a paraszti gazdaságok intenzív fejlesztésre kényszerültek (pl. istállózó állattenyésztés, vetésforgó, tejgazdaság stb.). Ekkortól lesz jellemző az, hogy a parasztok hajnaltól késő estig keményen dolgoznak, és ez a nőkre is vonatkozott. Ezektől az évektől az új elemek, ruhadarabok megritkulnak, majd a huszadik század első évtizedeitől megkezdődik a "kivetkőzés", a népviselet elsötétedése és lassú kihalása. A sajátosan paraszti művészet nemcsak a viseletben jelent meg, hanem a lakáskultúrában, berendezésekben is. A parasztházak egyre nagyobb része épült tartós anyagból (tégla, kő), cserépzsindellyel fedve, üvegablakkal, az ablakban (amerikai eredetű) muskátlival. A nagy gonddal, díszített bútorokkal berendezett ún. "tisztaszoba" is a 19. század elején jelent meg, és a század második felében terjedt el. Ekkor ugyanis a hagyományos parasztházba több helyen újabb szoba került, amivel egy időben a konyhába kéményt építettek, így az füstmentessé vált, felette pedig padlás épült. A főzés a vaslapos takaréktűzhelyen (sparherd) történt, így a szobát is melegítő kemencét csak hetente egyszer gyújtották be, kenyérsütéskor. A füstmentes, meleg konyha lesz az élet központja a házban, ahol többnyire alszanak is. Az általában utca felé néző "tisztaszoba", melyet már nem melegít a kemence, lakatlanná válik, csak ünnepnapokon, vendégjáráskor népesül be, illetve itt helyezik el a gyermekágyas asszonyokat. A tisztaszoba is a presztízst szolgálta, a földtulajdonos paraszti státuszt (társadalmi helyzetet) tükrözte, akárcsak a népviselet. Nemcsak a paraszti művészet merített a többi réteg művészetéből, hanem fordítva is: a szecesszió például Magyarországon sok népi motívumot vett át, ahogy a városi női divat is. A paraszti jólét az étkezési szokások változásában is megmutatkozott. A módosabb gazdák már naponta háromszor ettek, délben háromfogásos ebédet, hússal. Elterjedt a zsírral készített rántás, a korábbi (és ritkábban fogyasztott) marha- és birkahús helyett a sertéshús. Az év egyik legnagyobb eseményévé lett a disznóvágás. Ekkor terjedtek el a dióval, mákkal, túróval készített főtt és sült tészták is. (Az "urak" konyháján pedig ekkortól lesz divat a régebben paraszti gulyás-paprikás-pörkölt ételek fogyasztása.) A szegényebb parasztok viszont még mindig csak napjában kétszer ettek, a nemzetiségeknél pedig a fehér kenyér helytett a rozskenyér (németek), sőt, az ősi kása és lepény (szlovákok, románok) viszi a fő szerepet. A teljesen földtelen földművesek a teljes társadalomnak majd negyedét tették ki. Bár sokan kivándoroltak, illetve a városba áramlottak, számuk mégis növekedett. Személyükben szabadabbak voltak azok, akik alkalmilag vállaltak munkát, mint a napszámosok, akik napra kiszámolva kapták termény- illetve pénzilletményüket, valamint szállást, ellátást a gazdánál vagy uradalomnál. A részes művelők a művelésre kapott föld terményének meghatározott részét kapták. A summások csapatokba szerveződve messzire is elmentek munkát vállalni. Javadalmukat egy összegben, summában kapták, amit maguk osztottak el egymás között. Főleg nyári dologidőben találtak munkát, ahogy az aratómunkások is. Ebből tartalékoltak télre is. A kubikusok földmunkákat vállaltak a folyamszabályozásoknál, vasútépítkezéseknél. Az uradalmi cselédek az agrártársadalom legalsó rétegét alkották, a majorsági zsellérek modern kori leszármazottai. Nagygazdáknál és nagybirtokokon dolgoztak, többnyire egész évre elszegődve. Általában pénzt, terményt és illetményföldet kaptak, állatot is tarthattak. Így nagyobb létbiztonságban éltek, de jobban ki is voltak szolgáltatva a munkaadóknak. Legtöbbször a falvaktól távol, ún. majorokban vagy pusztákon éltek százával, istállókban, vagy hatalmas cselédházakban, melyek egy-egy 20 négyzetméteres helyiségében több család (akár 20-30 fő) lakott együtt. Legtöbbször kenyeret ettek hagymával, répalevest, málét, sült tököt. Még a helyzetüket javítani hivatott 1907-es cselédtörvény is megengedi, hogy 18 éves koruk előtt ütlegeljék őket, előírja hogy kötelesek elviselni bármilyen megalázó szidalmat, végrehajtani minden utasítást, csak az ingyen robotot törli el. De ezt is csak papíron: a cseléddel valójában bármikor bármit meg lehetett tenni, hiszen nem igen tudott jogi képviselőhöz fordulni. Ráadásul csak havi egy szabad nap volt kötelezően adandó, tilos volt a pusztát engedély nélkül elhagyniuk, vagy ott vendéget fogadniuk; ha otthagyták munkahelyüket, karhatalommal lehetett őket visszavitetni. (Gyakran csendőrörsök is voltak az uradalomban.) Télen legalább napi 10, nyáron 18 órát voltak kötelesek dolgozni. Az uradalom cselédkönyvet állított ki, melybe - ha a szerződött időszak után a cseléd nem kötött új szerződést - minősítő megjegyzések kerültek, tájékoztatásul a következő munkaadónak. A cselédeknek is szigorú hierarchiája volt. (A "legelőkelőbbek" az uradalmi iparosok voltak. Alattuk helyezkedtek el rangban a cselédi sorú munkavezetők, a gazda, a vincellér, a kulcsár. Utánuk jöttek csökkenő rangsorban a juhászok, a csikósok, a gulyások, a csordások végül a kanászok. Utánuk következett a parádés kocsis, a lovaskocsis, majd az első béres - aki az első igát hajtotta, és gombbal díszíthette ökrei szarvát -, a szekeres béres, végül a gyalogbéres, majd a gyermek kisbéresek.) A cselédek egyes "kasztjai" éppúgy elkülönültek - külön ettek, mulatozáskor külön táncoltak, nem házasodtak egymással -, mint a felsőbb rétegek csoportjai. A bántalmazásokat, megaláztatásokat alázatosan elviselték, egyetlen "védekezésük" az volt, hogy a lehető leglassabban, közönyösen dolgoztak.