Martin Luther (1483-1546) thüringiai (délnémet) parasztcsaládból származott. Apja bányász volt, aki társaival együtt "kis vállalkozásban" végezte kemény munkáját, később több ilyen kis bányatársulásban volt résztulajdonos, ennek kapcsán olvasztóhutákat is bérelt. Így volt annyi pénze, hogy tehetségesnek tartott fiát taníttassa. Luthert otthon a legkisebb vétségért is keményen elverték, de ez nem törte meg, inkább edzette jellemét: ha valamiben elhatározásra jutott, amellett mindig makacsul kitartott, még a tekintélyek ellenében is. Így például 1505-ben, az erfurti egyetem diákjaként elhatározta - egy látomás hatására -, hogy beáll szerzetesnek az Ágoston-rendiekhez, pedig tudta, hogy apja ellenzi. Egyházának hűséges fia volt, ezért is zarán dokolt el gyalog Rómába 1511-ben. Az előírásnak megfelelően, egy nap alatt végigjárta a hét római zarándoktemplomot. Köztük volt a lateráni templom, melyhez a közhit szerint az a lépcsősor vezetett, melyen Krisztus felment Pilátus palotájához. (Ezt a legenda szerint angyalok hozták el sértetlenül Jeruzsálemből.) Luther, a többi zarándokhoz hasonlóan, térden csúszva ment fel a huszonnyolc lépcsőfokon, mert minden egyes lépcsőfok kilencévi búcsút biztosított számára (sőt, amelyen Krisztus leroskadt, az 18 évit). Ez azt jelentette, hogy a tisztítótűzbeli szenvedést 261 évvel rövidíthette meg. (A tisztítótűz - az egyház tanítása szerint - pokoli kínokat jelentett, de miután a bűnös ezeket végigszenvedte, a mennyországba kerülhetett, hacsak nem volt életében halálos bűne, mert akkor rögtön az örök pokolra jutott.) "Mindent elhittem" - mondta később, sőt, szinte sajnálta, hogy még élnek a szülei, mert az egyházi tanítás szerint a hozzátartozó halottak szenvedései is megrövidíthetők ilyen módon. Nem csoda hogy hitt, hiszen általános volt a felfogás, amely szerint az egyház szentjei annyi érdemet szereztek, amelyek nemcsak a saját üdvözülésükhöz volt elég, hanem más, bűnös emberek is felhasználhatják, és csökkenthetik vele túlvilági büntetéseiket. Az egyháznak hatalmában volt osztogatni a szentek által felhalmozott érdemek "kincséből" azoknak, akik Rómába zarándokoltak, vagy megfelelő összeget fizetnek az egyház, illetve valamilyen közcél javára. Ezt kis cédulával, ún. búcsúcédulával igazolták. (Sok hasznos létesítmény is ilyen "közadakozásból" épült, például a németalföldi gátak.) A búcsú nagyon népszerű volt, hiszen megmentette a hívőt attól, hogy egész életét a túlvilágtól való rettegésben töltse. Hasonló reménysugarat jelentett a szentek és ereklyék jótékony hatásába vetett hit. Érthető, ha ekkor még Luther is hitt mindezekben. Ám hiába szerette volna látni az egyház csodált fejét, a pápát: a hatvannyolc éves II. Gyula ekkor talpig páncélba öltözötten éppen háborúzott, hogy területeket hódítson a pápai állam számára. A köznyelv, sőt, a mindenfelé nyíltan olvasható gúnyiratok mindenfélét meséltek a pápák viselt dolgairól. Például hogy a "Rettenetes" Gyula pápa rokoni kapcsolatainak köszönheti a pápaságot, egyik elődje, IV. Sixtus ugyanis a nagybátyja volt. Sixtus a ferences rend vezetője (generálisa volt), és ebben a tisztségben gyűjtött nagy vagyont. Miután pénzen megvásárolta a pápai trónt, rögtön kinevezte unokaöccsét - a tizennyolc éves Gyulát - kardinálissá, és egy sor püspökséget és apátságot biztosított neki jövedelemként. A pápaság területét Sixtus Firenzével akarta megnövelni, és ezért a firenzei fejedelem ellen a dómban, mise közben kísérelt meg gyilkosságot (de csak öccsét sikerült megölni). VIII. Ince, Sixtus utódja a nagy nyilvánosság előtt, pompával ünnepelte meg törvénytelen fiának (!) házasságát. Mindezek azonban eltörpülnek a következő pápa (a Borgia VI. Sándor) rémregénybe illő bűnei mellett (mérgezések, szerelmi orgiák), melyeknek fia, Cesare Borgia és lánya, Lucretia Borgia is részesei voltak. A pápáknak - állítják a gúnyiratok - semmi más nem számít, csak a pénz és hatalom. Luther elgondolkodhatott mindezen, látva a hatalmas építkezéseket, fényűző udvartartást. De még a pápa híveként gyalogol haza az Alpokon keresztül. A következő évtől, huszonkilenc évesen, már teológiát tanított a wittenbergi egyetemen. Sokat olvasott és tépelődött: valóban olyan egyszerű lenne az üdvözülés? A Biblia nem ezt mondja. Arról kezdett hát beszélni, hogy a pénzért vett üdvösség önáltatás. Valójában belülről kell az embernek megváltoznia, ezt tanítja Jézus és Pál. Előadásaira nevesebb idősebb tanárok (maga a rektor is) beülnek, élvezettel hallgatják. Ekkor jelent meg a színen Tetzel domonkos prédikátor, hogy népszerűsítse az új kiadású búcsúcédulákat. Már új pápa ül a trónon, X. Leo, a leggazdagabb itáliai bankárcsalád, a Mediciek sarja. Az épülő hatalmas Szent Péter-bazilika számára gyűjti a pénzt búcsúcédulákkal. Te tzel lángoló beszédben hívta fel az emberek figyelmét arra, hogy feledkezzenek meg a tisztítótűzben égő rokonaikról, segítsenek rajtuk egy kis hozzájárulással. Azt is pontosan megmondta, hogy a különféle állású embereknek mennyit kell fizetniük ezért. Vele volt a Fuggerek képviselője, aki - a pápával kötött megállapodás értelmében - minden adomány felét rögtön lefoglalta a mainzi érsek korábbi tartozása fejében. És ekkor tette meg Luther azt a lépést, amit az utókor a reformáció kezdeteként ünnepel (vagy átkoz). Elsétált a wittenbergi templomhoz, és 1517. október 31-én kitűzte 95 latin nyelven fogalmazott pontját a búcsúcédula árusítása ellen. Nem gondolta Luther, hogy ebből több évszázadra kiható egyházszakadás és vallásháború lesz. A pontok közül az egyik leszögezte, hogy "a pápa nem bocsáthat meg egy vétket sem, legfeljebb kihirdetheti és megerősítheti Isten bocsánatát." Egy másik szerint "minden keresztény - ha őszinte bánata van - búcsúlevél nélkül is elnyeri büntetései és bűnei elengedését". És végül megkérdezte: "miért nem építi fel a pápa, akinek vagyona ma fejedelmibb, mint a leggazdagabb fejedelemé, inkább a saját pénzéből, mint a szegény hívőkéből legalább azt az egy Szent Péter-templomot?" Egyelőre még sem a pápa egyházfői hatalmát, sem a búcsú lehetőségét nem vonta kétségbe, csak korlátozni kívánta, és úgy vélte, a búcsúcédula árusok félremagyarázzák a pápa helyes elképzeléseit. A későbbiekhez képest visszafogott irat mégis nagyon merésznek tűnt. Sokan érezték úgy, hogy a szerzetes azt mondja el, amit ők eddig féltek kimondani. A teológia professzorai, akiknek a latin irat szólt, nem mertek válaszolni, de a német társadalom legkülönfélébb csoportjai között olyan sikere és visszhangja lett, amit Luther álmában sem képzelt volna. A sikert mutatta például, hogy Albrecht Dürer egész sor művét küldte el ajándékba. Csak 1525-ig kétezer kiadásban jelentek meg tézisei, szerte a birodalomban, és csak 1520-ig különféle írásait 300 ezer példányban nyomták ki. A sikerhez hozzájárult hogy Tetzel (aki inkvizítor is volt) és más domonkosok rögtön eretneknek kiáltották ki, és máglyahalálát követelték. De Bölcs Frigyes szász választó, az egyetem fenntartója nem adta ki az inkvizíciónak a pápa kérésére sem. Fő vitapartnere a híres tudós professzor, Eck lett, aki már 15 éves korában egyetemi tanár volt, kiváló képességei miatt. Eck maga is keményen elítélte az egyházi tisztségek és szolgáltatások (pl. feloldozás) áruba bocsátását, papok erkölcstelenségeit, pénzsóvárságát, hatalomvágyát. De egy valamiben eltért Luthertől: hitt a búcsúval kapcsolatos hivatalos tanításban, a pápai tekintélyben. A vitában kimutatta, hogy létezik egy pápai bulla, mely erről szól. Ezt Luther nem ismerte, és ha következetes akart maradni elgondolásához, akkor el kellett vetnie ezt a bullát, és ki kellett mondania, hogy számára nem mértékadóak az egyház határozatai, csak az, ami a Bibliában van. Így, lépésről lépésre jut el a viták során addig, hogy a pápaság intézményét vonja kétségbe, és hogy teljesen elvesse a búcsút, de elítélje az egyházi kiátkozás és eretnekégetés gyakorlatát is. Sőt, az egyházi vagyont, az ereklyék tiszteletét, a gyónást, a zarándoklatokat is feleslegesnek nyilvánítja az üdvözülés szempontjából. A jó cselekedet sem ér semmit, ha önző módon csak az a célja, hogy üdvözüljünk. Nem mindenki egyformán bűnös, az eredendő bűn miatt. Kegyelmet kapni, vagyis üdvözülni pedig csak az fog, aki hisz Istenben. A többiek pedig a pokolra jutnak, mert tisztítótűz sem létezik, hiszen nincsen szó róla a Szentírásban. Most már nem maradhat el a pápai kiátkozó bulla (1520), mely elrendelte az "Isten szőlőjét dúló vaddisznó" műveinek elégetését is. De Luther már nem fordulhat vissza: tanítványai és hívei élén kivonul Wittenberg kapuja elé, és ünnepélyesen eléget három egyházjogi könyvet, illetve a pápai kiátkozó bullát. Másnap már azt mondja megnövekedett egyetemi hallgatósága előtt, hogy a pápai trónust kellene igazából a tűzbe vetni. Erre Wormsba, a birodalmi gyűlés elé idézik (1521), azt remélve, hogy ott nyilvánosan visszavonja téziseit. A városban mindenhol Luthert támogató röpiratokat, Luther arcképeit látni. Az utcák is tele vannak érdeklődőkkel, alig tud a tolongásban a szállásáig eljutni. A gyűlés zsúfolt termében (ott szorong a magyar Werbőczi is), buzdító és átkozó közbekiabálások közben fejti ki, hogy miért tart ki minden tétele mellett. A trieri érsek képviselője elveszti a türelmét: "Ugyan, hagyd már a lelkiismereted, Márton!" - kiáltja. A fiatal V. Károly császár, nem tudván németül, nem érti Luther érvelését, de ítéletével előre készen áll: Luther tévelygő eretnek, mert olyasmit von kétségbe, amiben az ő királyi ősei sohasem kételkedtek, tehát igaz. (Károly tévedett, sok őse harcolt a pápai hatalom ellen.) Ezért birodalmi átkot mond ki rá, amely szerint bárki büntetlenül megölheti. A császár ítéletét hallva zavar támad a teremben, sokan körülveszik Luthert, hogy testükkel védjék. Károly azonban - híven a gyűlés előtt adott ígéretéhez - biztosítja a szabad elvonulását. (Később keservesen megbánja ezt a gesztusát.) De a városhatáron túl már érvénybe lép a birodalmi átok. Hazafelé menet valóban lovascsapat támadja meg, kiragadják kocsijából - kísérője hanyatt-homlok elmenekül - és Wartburg várába hurcolják. Valójában a szász választó, Bölcs Frigyes védőőrizetébe került. Frigyes megmaradt a katolikus hitben, de a fejedelmek és a császár közötti hatalmi harc részének tekintette, hogy egyetemének oktatóját megvédelmezze. Luther wartburgi rejtőzködése alatt fordította le (álnevet, lovagi öltözetet és szakállt viselve) a Bibliát németre, hogy mindenki anyanyelvén olvashassa, és ne csak a csalárd papok magyarázataiból ismerje. De Luther nem köszöni meg a gondoskodást, egy évi "vendégeskedés" után kijelenti, hogy nincs szüksége tovább Frigyes fejedelem védelmére, sőt, Wittenbergben nagyobb biztonságban lesz, és ő fogja ott védelmezni a fejedelmet, "jobban, mint ahogy fenséged engem védelmezni tudna". Ezzel ellenséges területeken keresztül, álöltözetben utazva visszatér városába (1522). Addigra már tanai széles körben elterjednek. Mindenhonnan áradnak a diákok Wittenbergbe. Megszületnek az új tanítás első módszeres összefoglalásai. Új egyházszervezet kezd kialakulni, mely a szertartásokat is másképp tartja: a mise egyszerűbb, és mindenki két szín alatt (bor és ostya) áldozhat, ami eddig csak a papoknak volt megengedett. Feleslegesnek mondják a szerzetesrendeket, az aszketikus életmódot. Maga Luther is kilép és megházasodik. A birodalmi gyűlés már kimondja, hogy Luther hívei megmaradhatnak hitük mellett, bár nem terjeszthetik nézeteiket (1529). A lutheránusoknak azonban ez már kevés, protestálnak (tiltakoznak: innen a protestáns elnevezés). Nem csoda, hiszen helyzetük évről évre erősödik: sorban fogadják el egész fejedelemségek, sőt, birodalmon kívüli országok is Luther tanításait, így a Német Lovagrend, Svédország, Dánia - a pápai hatalom ellen fordul Anglia is. De Luther mégsem boldog. Népszerűségének oka ugyanis nem tanításának lényege volt (ugyan ki örülhetett annak, hogy elvették tőle az üdvözülés bizonyosságát jelentő eljárásokat), hanem az, ami csak járulékos része volt annak: a támadás az egyház szipolyozó és pöffeszkedő hatalma ellen. Sőt, fellépéséből arra következtetnek, hogy lehetséges eredményesen szembeszegülni bármiféle hatalommal és a hagyományokkal. Luther kétségbeesve látja, hogy nem tud úrrá lenni azon a folyamaton, amit elindított. Tanait félremagyarázzák, türelmetlenül katolikus-ellenes, képromboló, vagyonegyenlősítő mozgalmak indulnak; a Bibliából újabb és újabb, egyre merészebb eszméket olvasnak ki. Ilyenek például a felnőttkeresztelők (anabaptisták), akik az őskeresztények vagyonközösségét hirdetik. Parasztháború robban ki, nemesi harc az egyházfejedelmek ellen - mindez a vallásreformáció eszméjére hivatkozva. Luther halálának évében (1546) pedig megkezdődött a kilenc éves kegyetlen vallásháború a lutheránus és katolikus német fejedelmek között. Luther rendet akart teremteni, de teljes zűrzavar maradt utána.