A francia forradalom kirobbanása
A 18. század közepén a francia állam már képtelen volt előteremteni még saját működésének költségeit is. A hatalmas hadsereg, a két nagy háború (osztrák örökösödési, hétéves) nagyon megterhelte a költségvetést. (A katonai kiadások az összes egynegyedét tették ki.) Ugyanakkor a nem ességtől alig, az egyháztól egyáltalán nem jutott bevételhez az államkassza, az ősi adófizetési kiváltságok miatt. Az adórendszer teljesen áttekinthetetlen volt, egyetlen adófajta sem volt mindenkire kötelező, és jelentős részüket nem is tudták behajtani. A terhek így aránytalanul oszlottak el. Az állam tehát kénytelen volt különféle bankoktól pénzt felvenni hitelbe, adóssága rohamosan nőtt, mígnem a nyolcvanas évekre már csak a kamatok (és nem magának a hitelnek a törlesztései) elvitték a bevételek felét. (Drága volt a fényes versailles-i udvartartás is, de erre csak a kiadások 6%-a ment rá, amiben egyes hivatalnoki és testőri fizetések is benne voltak.) Végképp válságosra fordult a helyzet az amerikai függetlenségi háború után, amely semmilyen területi vagy más gazdasági nyereséggel nem járt Franciaország számára, viszont annál több kiadással. Az udvarban számos felvilágosult szakember dolgozott ki gazdasági reformterveket, de ezek mindig megbuktak a kiváltságos rétegek ellenállásán. A királyi rendeleteket hagyományosan a párizsi ún. parlament iktatta be. Ez a szó Franciaországban egy bírói testületet jelentett, ellentétben Angliával, ahol a törvényhozót. A parlament élesen szembeszállt a reformtervekkel. A király pedig meghátrált, mert félt a kiváltságosok lázadásától, a társadalmi felfordulástól. Ráadásul az átalakítás rövid távon csak fokozta volna a bevételkiesést. 1788-ban azután megtörtént az, amitől féltek: az udvar nem tudta tovább fizetni a hitelek kamatait, bekövetkezett az államcsőd. Ráadásul ebben az évben katasztrofális aszályok, majd pusztító viharok voltak. A gabonatermés így minden korábbit alulmúlt, az árak egyharmaddal lettek magasabbak a két évvel korábbinál. Szerte az országban éhségzendülések törtek ki, az éhezők gabonaraktárakat rohantak meg. (Ez még a következő évben is tartott; a helyzetet súlyosbította a ritka hideg tél és a tüzelőhiány.) A király elfogadta a reformer pénzügyminiszter, Necker érveit, és belátta: nem tehet mást, kénytelen egybehívni az általános Rendi Gyűlést (így hívták a rendi országgyűlést), hogy hozzájárulását kérje a reformokhoz. (A Rendi Gyűlés és a király által közösen hozott törvények beiktatásához ugyanis nem volt szükség a kiváltságosokat képviselő párizsi parlament [vagyis bíróság] jóváhagyásához.) A Rendi Gyűlést utoljára 1614-ben hívták össze, azóta az abszolutizmus nem tartott igényt a működésére. Így hatalmas izgalom és várakozás fogadta a kiváltságosoktól a legszegényebbekig. Mindenki az abszolutizmus végét és az alkotmányos berendezkedés megteremtését várta. Ezen túlmenően azonban a harmadik rend felső rétegei a nemesi és egyházi kiváltságok eltörlését, a parasztok és a városi szegények pedig a megélhetési gondok megszűnését. A választás közvetetten történt, de minden felnőtt férfi részt vett benne, akinek volt annyi vagyona, hogy adót fizethessen (kb. 5-6 millió jogosult; egyes csoportoknak, pl. zsidóknak és színészeknek nem volt választójoga). Panaszfüzetekbe írták össze javaslataikat és kérelmeiket, forradalmi hangú politikai röpiratok ezrei követelték a változásokat. (A leghíresebbet Sieyes abbé írta. A válság éveiben a légkör egyre szabadabb lett, már bármit meg lehetett írni.) Miután a gyűlés megnyílt Versailles-ban (1789. május 5.), vita támadt arról, hogy milyen módon történjen a szavazás. Az első két rend (a nemesek és a papság) képviselőinek egy része ragaszkodott ahhoz, hogy csak az a törvény legyen elfogadott, melyet legalább két rend többsége elfogad. Így az első két rend leszavazhatja a harmadik rendet a kiváltságok kérdésében. A harmadik rend viszont a közös gyűlés és az egyénenkénti szavazás híve volt, hiszen annyi képviselőjük volt, mint a másik két rendnek együtt. Így a reformpárti papok és nemesek szavazataival együtt ők kerülnek többségbe. A királynak érdekében állt volna ezt a javaslatot elfogadni, hogy több pénzhez jusson. Ugyanakkor okkal félt attól, hogy a harmadik rend fölénye nemcsak a nemesi kiváltságokat fogja elsöpörni, hanem a királyi hatalmat is olyan kicsire zsugorítja, amilyennel az angol uralkodó rendelkezik. Ezért nem egyezett bele a változtatásba. A harmadik rend tagjai végül kimondták, hogy mint a nemzet 96%-ának képviselői, ők alkotják a Nemzetgyűlést, mely a törvényeket maga is meghozhatja. A király válaszképpen bezáratta üléstermüket. Erre a Nemzetgyűlés tagjai az ún. labdaházba vonultak, ahol közösen megfogadták, hogy addig nem oszlanak szét, amíg létre nem hozzák az új alkotmányt (labdaházi eskü, június 20.). A király egy ideig elnézte a Nemzetgyűlés ténykedését, de közben svájci és német zsoldos csapatokat vont össze a fővárosban, és menesztette Neckert (július 11.). A döntés óriási felháborodást váltott ki Párizsban. Másnap a bankárok és valutaügynökök bezárták a tőzsdét, az emberek az utcákon és kávéházakban lázas gyűléseken tárgyalták az eseményeket. Camille Desmoulins (a harmadik rend egyik fiatal ügyvéd képviselője) egy köztéri beszédében figyelmeztetett, hogy a király szétkergetheti a gyűlést, ezért fegyverbe hívta a párizsiakat. Ennek hatására az emberek feltörték a fegyverraktárakat, és felfegyverkeztek. A városházán a harmadik rend hívei ragadták magukhoz a kezdeményezést, és létrehozták a nekik engedelmeskedő polgárőrséget. A királyi testőrség párizsi egységei megtagadták az engedelmességet az uralkodónak. Ezek után került sor arra, hogy a párizsiak bevegyék a gyűlölt börtönerődöt, a Bastille-t (július 14.). (Ez a nap lett a franciák nemzeti ünnepe 1880-tól.) Itt ugyan nem voltak politikai foglyok, akiket ki lehetett volna szabadítani, de az ostrommal a párizsiak megmutatták igazi erejüket, és ezzel meghátrálásra kényszerítették a királyt. XVI. Lajos ugyanis másnap megjelent a Nemzetgyűlésben és megígérte, hogy csapatait kivonja Párizsból, valamint visszaveszi elbocsátott miniszterét, Neckert. Két nappal később pedig Versailles-ból Párizsba látogatott, elismerte a forradalom során hatalomra került új városi vezetést (élén Bailly-vel) és kitűzte a forradalomban született jelképet, a kék-fehér-piros kokárdát is. Győzött a forradalom.
Az egyház a francia forradalomban
A francia forradalom gyorsan elérte mindazt, amit reálisan elérhetett. A nemesség ellenállása szertefoszlott, a király testvérei és az arisztokraták nagy része külföldre ment, vagyis emigrált. A környező országok vezetői pedig, bár szóban elítélték a forradalmat, de nem kívántak fellépni ellene, mert ugyanolyan örömmel látták a vetélytárs király gyengülését, mint annak idején Angliáét az am erikai függetlenségi háború idején. A feszültségek mégsem szűntek meg, ellenkezőleg: a forradalmat tovább vinni akarók és megállítani szándékozók között az ellentét egyre jobban kiéleződött, mindkét fél egyre erőteljesebb lépésekre szánta el magát, ami végül a forradalom elfaju lásához, diktatúrához és terroruralomhoz vezetett. (Az ország a hosszú megrázkódtatások után csak 1830-ban jut vissza az 1791-eshez hasonló, bár még mindig kevésbé demokratikus alkotmányos monarchiához.) A feszültségek kiindulópontja az egyház körüli vita volt. A francia felvilágosodás erősen antiklerikális (egyházellenes) volt, és ez hatott a Nemzetgyűlés képviselőire is. Mivel a pénzügyi hiány továbbra is fennállt, még 1789-ben (november 2-án) törvényt hoztak az egyházi vagyon kisajátításáról és kiárusításáról. (A papok mostantól állami fizetést kaptak.) Később az egyház szervezetét beillesztették az államigazgatásba, a megyék egyben egyházmegyék is lettek, és minde n egyházi tisztségviselőt (pl. püspökök) ugyanaz a testület választott meg, amely az adott terület közigazgatási vezetőit is. Ez már sértette az egyház függetlenségét és a pápa hatalmát. Kötelezték továbbá a papokat, hogy a Nemzetgyűlés határozatait prédikációikban ismertessék, végül kötelezték a papokat, hogy esküdjenek fel az alkotmányra, ellenkező esetben kitelepítéssel fenyegetve meg őket. Az esküt azonban a pápa (VI. Pius) megtiltotta nekik. A papok nehéz helyzetbe kerültek, mert el kellett dönteniük, hogy az új törvényeket elítélő pápának vagy a forradalmi kormányzatnak engedelmeskedjenek. Csak a plébánosok fele tette le az esküt, de mélyen megosztotta a törvény a katolikus lakosságot is, mely addig egyöntetűen állt a forradalom mellett. Az egyházi kérdés rontotta meg visszavonhatatlanul a király viszonyát a Nemzetgyűléssel és a párizsi néppel. A vallásos király az egyházszervezet új felépítéséről szóló törvényt csak vívódás után, és vezető egyháziak kérésére írta alá (bár ezért gyóntatója eltiltotta a Húsvét megtartásától). Nem sokkal ezután azonban már külföldre próbált szökni a fővárosból, hogy onnan szervezze meg az ellenállást a forradalmi hatalommal szemben (1791. június 20.). Ám felismerték és visszavitték a fővárosba. Az antiklerikális és radikális párizsi közvéleményt mélységesen felháborította a szökés. A Nemzetgyűlésben a monarchia hívei voltak többségben, így XVI. Lajos ekkor még trónon maradhatott. De a király most már megmakacsolta magát, az újabb egyházi törvények szentesítését, például a papok kitelepítéséről szólót már megtagadta, ahogy az emigránsok földjeinek elkobzásáról szólót is. A király elfogása és Párizsba szállítása nem maradt hatás nélkül külföldön sem. A porosz és osztrák uralkodó fenyegető hangú nyilatkozatban követelte XVI. Lajos mozgásszabadságának biztosítását. Ténylegesen nem akartak beavatkozni már csak azért sem, mert figyelmüket és erőiket Lengyelország felosztása kötötte le. A fenyegetés azonban elég volt ahhoz, hogy a forradalmi Párizs megrettenjen, és válaszlépésre ragadtassa magát. A radikális forradalmárok többsége úgy látta, hogy meg kell támadni a fenyegetőket, mielőtt még ők támadnának. Úgy gondolták továbbá, hogy ez a háború egyben ki fogja terjeszteni a forradalmat egész Európában. "Eljött az új keresztes háború ideje, az egyetemes szabadság keresztes hadjáratáé" - mondta egyikük (Brissot). Nemzeti lelkesedés közben azt is remélték, hogy majd kiterjesztik az ország határait. A háború gondolatát a király is támogatta, mert, mint egyik titkos levelében írta: "Franciaország állapota olyan, hogy még egy tessék-lássék hadjáratot is képtelen volna kiállni"; a győztes külföldiek pedig majd visszahelyezik őt tényleges hatalmába. A Nemzetgyűlés végül elsöprő többséggel szavazta meg az Ausztriának küldött hadüzenetet, melyet nem sokkal később követett Poroszország hadüzenete Franciaországnak. Nem tudták, hogy egy kisebb megszakításokkal huszonhárom évig (1815-ig) tartó áldatlan háborúba kezdtek bele, melyet Franciaország fog vívni Európa számos országával. Az egyházi kérdések körüli elmérgesedő helyzet hozta a háborút, a háború pedig tovább gerjesztette a belső feszültségeket. A következő években a háború határozta meg a belpolitikai folyamatokat. Hiába javult jelentősen 1790-re az ellátás, a háború visszahozta az élelmiszerhiányt, ez pedig egyre elégedetlenebbé tette a párizsi szegényeket. Másfelől pedig a király, remélve az ellenség győzelmét, újra és újra megtagadta a forradalmi törvények szentesítését. Egyre nyilvánvalóbbá vált a közvélemény előtt, hogy a régi rend és az egyház hatalmának visszaállítását ígérő ellenséggel érez. Mikor pedig az ellenség egyre jobban megközelítette Párizst, a népharag végképp a király és a monarchia hívei ellen fordult. 1792. augusztus 10-én a Községtanács (a párizsi városi önkormányzat) megszervezte a Tuilériák (a király párizsi palotája) ostromát. A királyi családot börtönbe zárták. A kormány vezető alakja az új igazságügy miniszter, George Danton lett, akit a felkelés szervezőjének is tartottak. Ezt a fordulatot is véres események kísérték, legyilkolták a palotát őrző több száz testőrt, pár héttel később pedig, az ellenség közeledtének hírére, a felhergelt tömeg vagy ezer rabot mészárolt le a börtönökben, attól félve, hogy azok kitörnek és átveszik a hatalmat. (A kormányzat nem mert közbelépni.) Szeptember 20-án végre örömhír érkezett a frontról: a poroszokat és osztrákokat sikerült megállítani a Valmy-i ütközetben. Egy nappal később összeült az új törvényhozás, a Nemzeti Konvent, és kikiáltotta a köztársaságot. Mindez azonban nem hozott nyugalmat. A forradalom egyre gyorsulva, megállíthatatlanul haladt tovább a maga útján.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
