A milanói edictum

Milánói edictum (313)

Most, miután mint én, Constantinus Augustus, mint én , Licinius Augustus, Mediolanumban [Milánó] összejöttünk, és a közjóléttel és közbiztonsággal kapcsolatosan minden kérdést megtárgyaltunk egyebek között amiket minél többek számára hasznosnak véltünk, elsősorban azt rendeltük el, amiben az istenségnek járó tisztelet megnyilatkozik, hogy ti. a keresztényeknek is, és mindenkinek megengedjük, hogy szabadon azt a vallást kövessék, amelyiket akarják...

Ezen túlmenően a keresztények személyére vonatkozólag úgy rendelkezünk, hogy ha azokat a helyeket, amelyeken azelőtt össze szoktak gyűlni és amelyekre vonatkozólag a híveinkhez intézett írásokban eddig ettől eltérő módon történt intézkedés... a keresztényeknek minden fizetség nélkül, minden hátsó szándék és félremagyarázható eljárás mellőzésével szolgáltassák vissza.

Theodosius császár törvénykönyvéből

Theodosius törvénykönyvéből (394)

Semmilyen személy, bármilyen származású és bármely rendhez tartozó legyen is, bármilyen méltóságban is áll, bármilyen hatalommal és tekintéllyel rendelkezik is, akár előkelő születésű... akár az alacsonyrendűek és semminek tekinthető emberek közé tartozik is, semmilyen városban nem vághat le bármilyen ártatlannak látszó áldozatot sem az élettelen bálványoknak, magánlakásában sem áldozhat tűzzel, színborral, illatszerrel, nem gyújthat tiszteletükre fényt, nem tömjénezhet nekik, és nem tisztelheti őket virágkoszorúval. Amennyiben valaki is áldozat bemutatása céljából állatot merészelne levágni, vagy az állatok beleit tanulmányozná, a felségsértési perek eljárásához hasonló módon bárkinek a bejelentése alapján vád alá helyezhető és megkapja méltó büntetését még akkor is ha a császárok üdve ellen, vagy a császárokra vonatkozó jóslatok kedvéért hozott áldozatot...

Constantinus az ellenségeivel vívott harcban új támogatást talált a kereszténységben. (312-ben, amikor Itália területéért háborúzott ellenfeleivel a döntő ütközet előtt látomása támadt, megjelent számára a kereszt és egy hang azt súgta, "e jelben győzni fogsz". ) S valóban legyőzve mindenkit egyedül uralkodott a birodalom császáraként. 313-ban a milánói edictum kiadásával szabad vallásgyakorlatot biztosított a keresztényeknek. Visszakapták elkobzott javaikat (templomokat), a papságot mentesítették az adófizetés alól, lehetővé tették a földszerzést, s kivették őket a világi bíróságok joghatósága alól.

Constantinus milanói edictuma elindította a szervezetten és egységes szertartásrenddel bíró intézmény, vagyis az egyház kialakítását. A folyamat persze már sokkal korábban elkezdődött.

Fontos lépés volt ebben az Újszövetség 2. század közepére tehető összefoglalása. Az új szövetség megkötésének gondolata már az ószövetségi Jeremiás próféciájában fölmerült. A keresztények úgy értelmezték, hogy Isten népével kötött eredeti szövetsége a nép hűtlensége miatt felborult, és Krisztus, a megváltó révén lehet helyreállítani. Az Újszövetség könyvei: négy evangélium, az apostolok cselekedetei ( a Jézus halála utáni eseményeket beszéli el, a keresztény ősegyház kialakulását), az apostoli levelek (melyeket a szerzők egy-egy közösségnek írtak egy-egy kérdésben eligazítva őket) és János jelenései ( amely Jánosnak az utolsó ítélettel kapcsolatos látomásait írja le), egyszersmind a hit kanonizált, megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásai.

A 2. században az egyes közösségek életét már állandó felügyelők, episzkoposzok (magyarul püspök) irányították. Kinevezésüket az alapító apostolokig vezették vissza. A hitéleten kívül ők irányították a jótékonykodást, ellenőrizték az irattárba kerülő szent iratokat, felügyelték a szertartásokat. Már korán kialakult az a szokás, hogy egy-egy tartomány püspökei rendszeresen összejöttek - ezeket az összejöveteleket zsinatnak hívjuk - és megbeszélték a felmerülő kérdéseket. A püspököknek segítőik is voltak: a tekintélyesebb tagokból (presbiterek, vagyis idősebbekből álló tanács). A napi kisegítő feladatok elvégzésére pedig diakónusokat (szolgákat) választottak. A 2-3. század folyamán alakult ki a keresztény szertartások rendje, a liturgia. Egyszóval a császári rendelettel elgördült a hivatalos szervezetté alakulás elől minden akadály.

Az üldöztetés évszázadai alatt a keresztények között többféle felfogás alakult ki a hitelvekkel (dogmákkal) kapcsolatosan. A legerősebb vita akörül folyt, hogy Jézus mennyiben tekinthető egynek az Atyával; Isten, ember, vagy esetleg mindkettő egyszerre. A kérdés eldöntésére 325-ben Niceában 250 püspök részvételével zsinatot, vagyis egyházi tanácskozást hívtak össze.

A zsinat úgy döntött, hogy Jézus Krisztus Isten igazi fia, lényegileg ugyanaz, mint az Atya. Ennek az álláspontnak az elfogadását fejezi ki a katolikus (általános érvényű) credo, vagyis a Hiszekegy. Ezzel szemben Arius követői, az ariánusok nem fogadták el az azonosságot, csak hasonlóságról beszéltek. A monofiziták Jézus egyszerre isteni és emberi természete mellett törtek lándzsát.

Jézus gondolatainak első értelmezői az ókeresztény írók, az egyházatyák. Közülük is leghíresebb Augustinus, vagyis Szent Ágoston, aki Vallomások című munkájában meséli el megtérésének történetét, hitének alapjait.

Constantinus célja természetesen nemcsak az volt, hogy feltétlen támogatókra leljen intézkedéseivel, hanem saját hatalmát is új alapokra helyezte: a császári hatalomnak a keresztény istentől való származtatásával azt sugallta, hogy egy Isten az égben, egy császár a földön kormányoz. A kereszténység államvallássá válása, azaz a birodalom minden lakosára kötelező érvénnyel való kiterjesztése Theodosius uralkodására tehető, aki 392 - 394 között kiadott rendeleteivel minden pogány kultuszt betiltott (többek között bezáratta a delphoi jósdát és megszüntette az olimpiai játékokat is).