Az arab-izraeli viszály

Az ENSZ Biztonsági Tanács 242. számú határozata (1967. november 22.):

"...az Alapokmány elveinek végrehajtása megköveteli az igazságos és tartós béke megteremtését a Közel-Keleten, amelynek magában kell foglalnia az alábbi két alapelvet:

I. Az izraeli fegyveres erők visszavonása a legutóbbi konfliktus során elfoglalt területekről;

II. A hadiállapot és mindennemű háborús módszerhez való folyamodás megszűntetése, a térség minden állama szuverenitásának, területi integritásának és politikai függetlenségének, valamint azon jogának elismerése, hogy biztonságos és elismert határaikon belül békében éljen, fenyegetéstől és erőszakos cselekményektől mentesen."

Az arab-izraeli háborúk

Egy regionális vita globálissá válik - Izrael és a hidegháború vége

Eredetileg a közel-keleti konfliktus két nacionalizmus - a cionizmus és az arab nacionalizmus - összeütközése volt egy földterület miatt, amelyet a zsidók Izrael Földjének, az arabok Falastinnak (= Palesztina) neveztek. Ez a konfliktus az ötvenes évek során globális jellegűvé vált azáltal, hogy a szovjet tömb és a radikális arab nacionalizmus szövetségre lépett egymással.

A nasszerista-szovjet szövetség elsősorban nem Izrael ellen irányult. Alapja a szovjetek és a radikális arabok közötti kettős érdekközösség volt a nyugati befolyás korlátozására a térségben. Ám a parázsló arab-izraeli konfliktus és a megoldatlan palesztin kérdés azt jelentette, hogy az új szövetség egyik oszlopa lassan az arab-izraeli ellentét lett.

Az Egyiptomnak, Szíriának, Iraknak (később Líbiának) szállított szovjet fegyverek képessé tették az arab államokat fegyveres erőik modernizálására. Emellett erősen korlátozták a zsidó állam katonai kilátásait egy regionális háború esetén. Ez először is azt jelentette, hogy Izraelnek háború esetén számolnia kellett a Szovjetunió válaszlépésével. Másodszor azt is jelentette, hogy hiába verték meg az izraeliek az arabokat, a szovjet diplomáciai támogatás és a szovjet utánpótlás újból és újból talpra állította őket, mint például 1956-ban, 1967-ben és 1973-ban.

Arab-izraeli háborúk

A harmadik háború 1967. június 5-én az izraeli légierő tömeges csapásával kezdődött. A nap folyamán Egyiptom, Szíria, Irak és Jordánia repülőgépeinek majdnem 60%-a megsemmisült, a gyakorlatilag sértetlen izraeli légierő a légtér ura lett.

A szárazföldi csapatok a Sinai-félszigeten, Ciszjordániában és a Golán-fennsíkon ütköztek meg. A hatnapos villámháború teljes izraeli sikert hozott. Ezt főleg a meglepetésre építő megelőző hadászati elképzelésének és a fegyvernemek összehangolásának köszönhette. Az izraeli seregek biztosították a kijutást a Szuezi-csatornához, elfoglalták Jeruzsálemet és a Golán-fennsíkot, amivel megakadályozták, hogy Szíria a távolból támadja az izraeli városokat.

A harmadik háborúban elért izraeli siker lényeges változásokat eredményezett a Közel-Keleten. Az elfoglalt területek jó kiindulási terepet biztosítottak a további izraeli terjeszkedéshez, de mivel az egész világ elítélte az agressziót, átmeneti nyugalom állt be a térségben.

Szovjetunió behatolása ebbe a térségbe azonban szükségessé tette az USA számára Izrael fenntartások nélküli támogatását. Az arab országok előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Izrael állam léte, tény, annak megsemmisítése számukra elérhetetlen. A kitűzött reális cél, a megszállt területek visszaszerzése lett. Erre azonban csak alapos katonai felkészülés után gondolhattak. Évekig tartott az a "sem béke, sem háború" időszaka, melyben mindkét fél a következő összecsapásra készült. Növelte az ellenségeskedést az újabb több százezer palesztin menekült, akik számára a menekülttáborok szolgáltak gerillaharcuk kiindulási pontjaikként.

Az 1973. október 6-án indították az arab országok a következő háborút. A támadás napjául, Jam Kippurt, az engesztelés napját, a zsidóság legnagyobb ünnepét választották. Az egyiptomi sereg átkelt a Szuezi-csatornán és megtámadta az izraeliek állásait, melyekben az ünnepi szabadságolások miatt csak a katonák ötöde tartózkodott. A kezdeti kudarcok után október 15-17. között Izrael sikeres ellenoffenzívát indított.

Északon a szíriai támadás (az egyiptomival azonos időben) kevésbé volt sikeres, itt már néhány nap múlva Izraelé volt az irányító szerep. Hiába lépett be Jordánia és Irak Szíria oldalán, együttesen sem tudták megakadályozni az izraeli előretörést.

Az ENSZ többszöri felszólítása és a katonai lehetőségek kimerítése végül tűzszünetet eredményezett. A háborúban egyik fél sem érte el eredeti szándékát, de az arab országok katonai sikerei megnövelték az Izraellel ellenséges országok önbizalmát.

A háborús veszteség az araboknál az 505 000 főből kb. 36 000 (7%), az izraelieknél 310 000-ből 12 000 (4%). Anyagi veszteség: az araboknál 2554 harckocsi (40%), Izraelnél 840 (40%), a légierőnél 391 illetve 109 (egyaránt kb. 30%).

Az arab-izraeli háborúk befejezése

Arab-izraeli tárgyalások

A közel-keleti megbékélést célzó erőfeszítések első eredménye 1978 őszén Camp-David-ben (USA) Egyiptom és Izrael különbékéje volt. (A Golan-fennsík és Ciszjordánia sorsa rendezetlen maradt.)

1982-ben Reagan elnök sikertelenül próbálta feléleszteni a tárgyalásokat. A helyzet ezután tovább romlott. 1987-ben a megszállt területeken kirobbant az Intifada néven ismert palesztin felkelés, mely az egész Közel-Keletre jelentős hatást gyakorolt, ezért az amerikai kormányzat növelte nyomását a megegyezés érdekében Izraelre. A palesztinok körében is erősödött a megegyezési szándék, és ennek során a Palesztin Nemzeti Tanács 1988-ban de facto elismerte Izraelt, de mellette deklarálta egy palesztin állam igényét is.

1991. október 30-án Madridban összeült a közel-keleti rendezéssel foglalkozó háromnapos nemzetközi konferencia, és ezt követően megkezdődtek az arab-izraeli kétoldalú tárgyalások. Az első szakaszban - elsősorban Izrael hajthatatlansága miatt - nem sok eredmény született, bár a reményt felvillantotta a "területet békéért" elv megjelenése.

1992 júniusában választásokat tartottak Izraelben, melynek eredményeként a Munkapárt jutott hatalomra. Jichak Rabin, az új miniszterelnök megkezdte a rendezést segítő lépéseket. Leállíttatta a megszállt területeken az új telepek építését, Kairóba látogatott, s engedményeket ígért Szíriának a Golannal kapcsolatban.

A végleges megegyezésnek volt azonban egy elvi akadálya. Mivel Izrael és a PFSZ eddig hivatalosan nem ismerték el egymást, először ennek kellett megtörténnie. A PFSZ elismerte Izrael jogát a biztonságra, kötelezték magukat a konfliktusok békés rendezésére, lemondtak a terrorizmusról és ígéretet tettek arra, hogy törlik a Palesztin Nemzeti Chartából az Izrael létét tagadó részeket. Viszonzásképpen Izrael az általa aláírt dokumentumban elismerte a PFSZ-t a palesztin nép hivatalos képviselőjeként.

A megállapodás

15 évvel a Camp David-i keretszerződések után 1993. szeptember 13-án Washingtonban a Fehér Ház kertjében aláírták a palesztin-izraeli megállapodást.

"Elvi nyilatkozat az átmeneti önkormányzattal kapcsolatos szabályozásokról", című okmány, mely átmeneti időre palesztin önigazgatást biztosított a Ciszjordániában és a Gázai övezetben élő palesztinoknak. Izrael vállalta ezeknek a területeknek a kiürítését.

A megegyezést a szélsőséges zsidó és arab erők is elutasították. Több szervezet kilépett a PFSZ-ből, s elítélte a szerződést Irán és Líbia is. Az arab államok többsége és a világ közvéleményének nagy része azonban örömmel üdvözölte a megegyezést.

A következő évek azokat igazolták akik nem tápláltak illúziót a megállapodással kapcsolatban. A palesztin rendőrség nem mindig volt ura a helyzetnek, az izraeli hadsereg pedig rendszeresen megsértette a palesztin autonómiát a kijelölt területeken. 2001-re a kiújult ellenségeskedésnek többszáz halottja volt. Az időközben kormányra jutott izraeli jobboldal az erőszak alkalmazásában látta a problémák megoldását.

Izrael gazdasága

Izrael gazdasága

Izrael kis területű, nyersanyagokban szegény ország, melyet erősen nyitott és viszonylag centralizált gazdaság jellemez, fejlett mezőgazdasággal és elterjedt csúcstechnikával.

Gazdaságfejlődése egészen különleges utat járt be. 40 év alatt a lakosság több mint ötszörösére nőtt. A bevándorlók százezreit kellett elhelyezni és munkával ellátni. A gazdaság a hetvenes évek elejéig példátlan növekedést produkált (átlagosan évi 9%). A gyors növekedés megváltoztatta a gazdaság szerkezetét. Az ötvenes évek végéig a mezőgazdaság fejlesztésére koncentrált a gazdaságpolitika, a második szakaszban - a hatvanas évek második feléig - a munkaigényes iparágak kialakítása volt jellemző. A hatvanas évek második felétől a hadiipar számára fontos kutatásigényes ágazatok (elektronika, repülőgépgyártás) ugrásszerű növekedése volt megfigyelhető. A hetvenes évek közepétől fő feladattá a nemzetközi gazdaság átalakulásához való alkalmazkodás vált.

Az első időszak fejlesztései jelentős importot igényeltek. Ennek ellensúlyozására nagyfokú exportexpanziót kellett fenntartani. (A kivitel a 70-es évekre már a behozatal 60%-át fedezte, szemben az 1950-es 11%-kal.)

A fellendülésben az egész ország arculata átalakult. Az öntözéssel a földek jelentős részét termékennyé tették, a sivatagokban talált ásványkincsekkel helyettesítették az importot. Az iparosítással párhuzamosan a városiasodás és az infrastruktúra kiépítése a lakosság rétegződését a fejlett nyugati társadalmakéhoz tette hasonlóvá. (1972-ben már a lakosság 82,5%-a lakott városban.) Az állam gazdasági szerepvállalása kiterjedt a gazdasági élet szinte minden területére. A költségvetési újraelosztásba átlagosan a GNP kétharmadát vonták be, ami kiemelkedően magas arány.

Izrael gazdaságának érdekes színfoltja a Histadrut gazdasági tevékenysége. Ez a dolgozók többségét tömörítő szakszervezeti szövetség, melynek önálló vállalatai a nemzeti jövedelem ötödét állítják elő.

Az izraeli "gazdasági iroda" magyarázatában három tényező játszott kiemelkedő szerepet: a népesség nagyarányú növekedése, a hatalmas tőkebeáramlás és a zsidó nép szorgalma, fanatizmusa.

Az izraeli munkaerő magasan kvalifikált, melynek zömét kezdetben az európai és amerikai bevándorlók adták, mára azonban a hazai képzés egyértelműen előtérbe került. A felsőfokú végzettségűek arányát tekintve a hetvenes évekre a világ élvonalába kerültek.

A nagy mennyiségben beáramló külföldi tőkét az állam széleskörű támogatási rendszerben használta fel. Hitelhez könnyen és olcsón lehetett jutni. A lakosság számára nemcsak ez jelentett kedvező feltételeket, hanem a bérek és nyugdíjak folyamatos indexálása értékállóságuk biztosítása érdekében.

A gazdaságot sújtó infláció a hetvenes-nyolcvanas évekre igen megnőtt, ebben nagy szerepe volt a GNP 30%-át fölemésztő katonai kiadásoknak. A nyolcvanas évek végére a három számjegyű inflációt sikerült megfékezni, a fejlett technológia általános elterjedésével a térség mintaországává lépett elő Izrael. Elektronikai ipara, zöldség- és gyümölcstermelése a nemzetközi piacon erős konkurenciát jelentett riválisai számára.