Németország a Szovjetunió ellen

A Szovjetunió megtámadásának 1940 nyarától formálódó gondolata Hitlerben őszre véglegessé vált. Elkészült a Barbarossa-terv, amely egy gyors hadjárattal a Szovjetunió szétzúzását irányozta elő. Hitler úgy képzelte, hogy ezután Európa egyesített erejével a potenciális szövetségesétől megfosztott Angliát könnyen legyőzheti.

A keleti terjeszkedés szükségesnek látszott politikai, ideoló­giai és katonai szempontokból, de még inkább gazdaságilag. Bár a Szov­jetunió jelentős élelmiszer- és nyersanyagszállítmányokat küldött Német­or­szágnak, Hitlerék nem birtokolhatták korlátlanul a szovjet nyers­anyagforrásokat, pedig egy hosszú háborúhoz szükség lett volna ezekre; főként a Kaukázus vidéki olajra. Ha sikerül létrehozni német vezetéssel „az európai kontinens nagytérgazdaságát” – az Uraltól az Atlanti-óceánig –, „Németország sikeresen tudja fel­venni a harcot más kontinensek ellen, és nem lesz többé legyőzhető” – vélte Hitler.

1941. június 22-én hajnalban a német csapatok 3 mil­lió ka­to­nával megindultak a Szovjetunió ellen. A Barbarossa-terv román és finn részvétellel számolt, de akadtak önként jelentkezők is, beállt a sorba a szlovák, a magyar és az olasz hadsereg is. Japánnak Hitler nem szánt feladatot a Szovjetunió ellen, in­kább azt akarta, hogy zavarja meg az angolokat és az amerikaiakat a Távol-Keleten, és így biztosítsa Németország „nyugalmát” a hadjárat ide­­jére. A japán külügyminiszter 1941 áprilisában semlegességi meg­állapodást kötött Sztálinnal, és ehhez a japán vezetés 1945-ig tar­totta is magát.

Hitler biztos volt a gyors győzelemben, a német vezérkar is úgy tekintette a Szovjetuniót, mintha Franciaország lett volna, jó utakkal, bőséges készletekkel. Kevés és pontatlan információval ren­del­kez­tek az ellenfélről, és mindössze tíz hetes villámháborút jósoltak. Nem számoltak a szovjet infrastruktúra hiányával (nincsenek utak, az olaj messze van), valamint az utánpótlási–élelmezési gondokkal.

Sztálin nem tartotta elképzelhetőnek, hogy Hitler kétfrontos háborút koc­káz­tatna. Ezért semmibe vette az angol, amerikai for­rásokból és saját hírszerzésétől származó információkat. A Vö­rös Had­se­re­get rosszul ké­szí­tet­ték fel, ha­di­ter­ve csu­pán a ha­tá­rok vé­del­mé­re szo­rít­ko­zott, s na­gyon ke­vés volt a had­mű­ve­le­ti tar­­ta­lé­ka. Sztálin az utolsó pillanatig nem engedélyezte a szovjet csapatok moz­gósítását. A háború elkerüléséért megalázkodást is vállaló Sztálin napokig hallgatott, és csak július 3-án állt az ország elé, hogy rádióbeszédével a háborúra buzdítson.

A meglepetésszerű német támadás eközben sikeresen haladt. A három német hadseregcsoport északon Leningrád, középen Moszkva, délen Kijev (a Donyec-medence) felé támadott. A háború első napján a németek már biztosították a légi fölényt – a szovjetek 1200 gépet veszítettek ezen a napon, a zömét még a földön bombázták le. A pán­cé­­lo­s egységek nagy átkaroló hadműveletekben áttörték a szovjet védelmet, és hatalmas katlanokat hoztak létre, ahol felőrölték a szovjet csa­patokat. A németeknek mégis nehezebbnek bizonyult a hadjárat, mint gondolták. A hatalmas térségben nem tudtak egyforma gyorsan haladni. A bekerített szovjet egységek keményen védekeztek, kitörési kí­sér­leteik lassították a német támadást. Így is három hónappal a táma­dás kezdete után a fő irányokban Leningrádot bekerítették, Kijevet elfoglalták, és megkezdődhetett a Moszkva elleni, döntőnek szánt roham.

A Moszkva elleni német hadművelet októberben indult, de november végére kifulladt. Hiába látták már Moszkva tornyait a német előőrsök, a várost nem tudták bevenni. A kormányhivatalok elköltöztek, de Sztálin maradt. A november 7-i díszszemlét a Vörös téren most is megtartották. Moszkva védelmét Zsukov irányította, aki a tisztogatások utáni idők leg­rá­ter­met­tebb katonai vezetője lett. Ő szervezte a december 5-én kez­­dődő szovjet ellentámadást is, amelyben a szovjet hadosztályok 150 km-re visszanyomták a németeket.

1941 decemberére a Szovjetunió lakosságának közel fele a német vonalak mögött élt, a háború előtti széntermelés 50%-a, a nyersvas, acél és hengerelt áruk termelésének 66%-a került német kézre. 1000 üzemet ugyan sikerült az Ural vidékére áttelepíteni, de ennél több elpusztult. Az új fegyvergyárak létrehozása nem ment máról holnapra. Ekkor különösen fontosak voltak az amerikai–angol szállítmányok.

Északon a bekerített Leningrádot is sikerült megvédeni, de a had­­­sereg és a város vezetői nem készültek fel a gyors német elő­­retörésre, a lakosság kimentésére. Leningrád 1944. januárjáig német blokád alatt állt. A 2,5–3 millió lakosú város kb. 1 millió embert veszített, a modern történelem legnagyobb vesz­­te­ségét, amely nagyvárost ért. A jég beállta után a Ladoga-ta­von keresztül teherautókkal szállítottak élelmet és menekítettek nőket, gyerekeket, sebesülteket. Ez volt az „Élet vonala”, amit a német repülők rend­szeresen bombáztak.

A következő évben, 1942 tavaszán a Szovjetunió déli területein Hitler és Sztálin is tá­madó hadműveleteket tervezett. Hitler belátta, hogy három irány­ban egyszerre nem tud eredményeket elérni, ezért a legfontosabb cél, a Kaukázus vidéki és a bakui olajmezők felé fordult. Sztálin a Krím-félszigetet és a Donyec-vidéket akarta felszabadítani. A szov­jet vezetés a moszkvai csata után visszanyerte önbizalmát, és a reálisnál jobbnak ítélte helyzetét a déli fronton.

Hitler két részre bontotta a Dél hadseregcsoport támadó egységeit. Az egyik rész a Kaukázus felé, a másik rész Sztálingrád irányába indult. Az 1942-es nyári német offenzíva északi szárnyán mozogtak a magyar csa­patok is. Amikor a németek Voronyezsnél elérték a Dont, délre, Sztálingrád irányába fordultak.

A 6. német hadsereg Paulus tábornok vezetésével augusztus 23-án indított általános támadást Sztálingrád ellen. A német légierő tönkrebombázta a várost, de a romok között a német páncélosok is nehezebben mozogtak. A gyalogság házról házra küzdötte előre magát. A villámháború nagy hadműveletei után itt egy-egy ház is naponta többször cserélt gazdát. Hitler presztízskérdést csinált a város bevételéből, mint ahogy Sztálin is a megtartásából.

A szovjet ellentámadás és átkaroló hadművelet novemberben kezdődött, és négy nap múlva már találkoztak az északról és délről előretörő csapatok. A sztálingrádi katlanban rekedt 250 000 német katona hátrálását Hitler nem engedélyezte. Göring, a légierő vezetője bekerített csapataik biztos ellátását ígérte, ami aztán kivihetetlennek bizonyult.

1943. február 2-án a 6. német hadsereg utolsó egységei is megadták magukat Sztálingrádnál, 24 tábornok, 2500 tiszt, 91000 közkatona került hadifogságba. (Kö­zülük évek múlva alig hatezren tértek haza.) Sztálin és a szovjet had­sereg addigi legnagyobb győzelmét ünnepelhette, Német­or­szág­ban pedig, amikor hosszú hallgatás után végre elismerték a vereséget, háromnapos gyásszal emlékeztek az áldozatokra.

Még tartott Paulus hadseregének felszámolása, amikor január 12-én a voro­nye­zsi fronton újabb szovjet támadás indult, a 2. magyar hadsereg és az itteni olasz és német egységek ellen.

Hitler Paulus tábornokról

Hitler Paulusról

Hitler Rastenburg melletti főhadiszállásán értesült arról, hogy Paulus vezértábornagy a sztálingrádi csatában meg­adta magát. Az 1943. február 1-jén tartott vezérkari hely­zet­meg­­be­szélésen Hitler feldúltan beszél, témáit hirtelen vál­to­gatva; szavait nem a nyilvánosságnak szánja.

„Milyen könnyű is az ilyet megtenni. A pisztoly – az egy semmi­ség. Mekkora gyávaság kell ahhoz, hogy ettől is visszariadjon! Inkább hagyja magát élve eltemetni! Méghozzá olyan helyzetben, amikor pontosan tudja, hogy halála a következő katlan megtartásának a feltétele. Mert ha ő ilyen példát szolgáltat, akkor nem várható el, hogy az emberek tovább harcoljanak.

(...) az embernek főbe kell lőnie magát, ahogy a régi hadvezérek is a kardjukba dőltek, amikor látták, hogy ügyük elveszett. Ez magától értetődik. Maga Varus parancsolta meg a rabszolgájának: most ölj meg! (...)

Az embernek bátor, merész emberekkel kell magát körül­ven­nie, akik hajlandók életüket is kockáztatni, mint minden egyes katona. Mit is jelent az, hogy „élet”? Nép. Az egyén úgyis meghal. Ami az egyes emberek életéből marad, az a nép.

De hogyan is félhet valaki attól a pillanattól, amikor a szo­morúságtól megszabadulhat, ha nem a kötelessége tartja ebben a nyomorult életben. Na! (...)

Nekem személyesen az fáj a legjobban, hogy még én ne­vez­tem ki őt tábornaggyá. Meg akartam szerezni neki az utolsó örömöt. O lesz az utolsó tábornagy, akit ebben a háborúban kineveztem. Nyugtával szabad csak dicsérni a napot. (...)

Oly sok embernek kell meghalnia, és akkor az utolsó pilla­nat­ban jön egy ilyen és bemocskolja a sok ember hősiességét. Minden szomorúságtól megszabadulhatott volna és megtérhetett volna az örökkévalóságba, ő meg inkább Moszkvába megy. Hogy lehet még egy választás? Hát ez valami őrület.”