A 3-4. században több irányból meginduló és egyre erőteljesebb barbár támadásokkal a Római Birodalom mind tehetetlenebbül nézett szembe. Egy ekkora birodalmat, amely Britanniától az arab sivatagig terjedt, már nem lehetett a régi módon, egyetlen centrumból kormányozni. Diocletianus óta (284-305) szokássá vált, hogy a császár mellett "társcsászárok" segítették a kormányzást, akik saját területükön védelmezték a nekik juttatott tartományokat.

Nagy Theodosius (379-395) császár célja a birodalom egységének megőrzése volt, ő tette a kereszténységet államvallássá - és ő volt az utolsó, aki még az egész impériumnak parancsolt. Végrendeletében birodalmát két fia között osztotta fel (395), ezzel az elvben még egységes birodalom tartósan keleti és nyugati félre különült el.

Nyugaton már nem az Örök Város, Róma, hanem a stratégiailag jobban védhető Ravenna lett a központ (404-től), keleten pedig egy új metropolisz Ázsia és Európa határán, amelyet Nagy Konstantin (306-337) alapított egy régi görög gyarmatváros, Byzantion (Bizánc) helyén. A Fekete-tengert a Márvány-tengerrel összekötő Boszporusz partján, kulcsfontosságú helyen fekvő Konstantinápoly, a "második Róma" több mint ezer évig volt a Kelet-Római Birodalom fővárosa.

A Nyugat-Római Birodalom bukása (476) után nem koronáztak többé császárt Rómában, Európa nyugati felében állandósultak a háborúk, a népvándorlás maga alá temette a római civilizációt. A császári cím immár Bizáncot illette, ám az itteni uralkodóknak súlyos kérdésekkel kellett szembenézniük: sikerül-e megsegíteniük nyugati testvéreiket az ariánus, tehát "eretnek" barbárokkal szemben; sikerül-e helyreállítani a hajdani birodalom egységét Bizánc vezetése alatt; egyáltalán sikerül-e Bizáncnak átvészelnie a barbár támadásokat?

Bizánc hatalmas emberáldozatok és nagy területi veszteségek árán átvészelte a népvándorlás első rohamait. Sikereit elsősorban a keleti területek fejlett városainak, gazdaságának, a magas adókból befolyó jövedelmeknek, óriási zsoldos hadseregének és központosított államszervezetének köszönhette.

Iustinianus császár (527-565) tett kísérletet először a hajdanvolt birodalom helyreállítására. Légiói megsemmisítették az afrikai vandálok és az itáliai keleti gótok királyságát, Hispánia partvidékét pedig visszafoglalták a nyugati gótoktól. E hódítások azonban múlékonynak bizonyultak és a császár halála után a birodalom területe ismét összezsugorodott - a Földközi-tenger soha többé nem lett a birodalom beltengere.

Iustinianus halálával végleg lezárult egy korszak. Bár a keleti birodalom polgárai továbbra is rómainak vallották magukat, ez a kultúra nyelvében, vallásában, szokásaiban már nem latin volt, hanem görög és bizánci. A nagy császár emlékét őrzi mindmáig e kor legjelentősebb építészeti alkotása, az általa építtetett konstantinápolyi Hagia Sophia (Szent Bölcsesség) templom.

A 6. században még diadalmaskodó császárságnak hamarosan új veszedelmekkel kellett szembenéznie. Észak-Itáliát a germán longobárdok foglalták el (nevüket Lombardia őrzi), a Kárpát-medencében megtelepedő avarok a Balkánon pusztítottak, Konstantinápolyt a perzsák és avarok együttesen ostromolták, Mezopotámia, Szíria és Egyiptom pedig arab fennhatóság alá került. A birodalom területe egyre kisebb lett, de a fővárost soha nem sikerült elfoglalni.

A lassan elnéptelenedő Balkán-félszigetet észak felől elözönlötték a délszláv törzsek, akikből később a mai szlovén, horvát, szerb és bolgár nép kialakult. (A bolgár török eredetű, elszlávosodott nép volt.) A Balkánon megtelepedő új népek háttérbe szorították a görög kultúrát, és a 7-10. században saját államokat alapítottak (Bolgár Cárság, Horvát Királyság, Szerb Fejedelemség).

Róma és Bizánc között megkezdődött a vetélkedés a megtelepedő szláv népek megtérítéséért. A szlovének és horvátok római katolikus hitre tértek, a szerbek és bolgárok, később az oroszok a bizánci rítust követték. A morvák uralkodója is bizánci térítőket hívott országába, ahová a császár Cirillt és bátyját, Metódot, "a szlávok apostolait" küldte hitük terjesztésére. A morva térítés ugyan nem járt eredménnyel, de máig ható közvetett kulturális hatása az egyházi szláv írásbeliség megteremtése volt. Míg Róma ragaszkodott a latin nyelvű szertartásokhoz, a görögök rugalmasabbak voltak térítő munkájuk során. Cirill - aki a Hagia Sophia könyvtárosa volt - szent könyveket fordított le egy szláv nyelvjárásra, amelyet ekkor még többé-kevésbé valamennyi szláv nép megértett. A görög ábécé betűit kiegészítve írást alkottak a szláv nyelvre, ezt nevezik glagolita (egyházi szláv) írásnak. A Cirillről elnevezett írás és új ábécé csak később alakult ki, amelyet az oroszok, az ukránok, a szerbek, a bolgárok stb. ma is használnak.

Szlávok és bizánciak együttélése hol békés, hol ellenséges volt. Bizánc legnagyobb vetélytársa a nagyra törő Bolgár Birodalom lett, amelynek uralkodói felvették a cári, azaz császári címet és Bizánc elfoglalásáról álmodoztak. A végső összecsapásból Bizánc került ki győztesen (1014). A bolgár sereg megsemmisítő veresége után a fogságba esett 15 ezer bolgár katonát a bizánci császár parancsára megvakították, és egy ép szemű bolgár harcos vezetésével, összeláncolva hazaküldték. A bolgár cár a borzalmas menet láttán szörnyethalt.

A bolgárok legyőzése után Bizánc ismét a térség leggazdagabb és legerősebb államává vált: a keleti kereszténység és a bizánci kultúra nagy hatással volt a környező szláv népekre. Később a kijevi fejedelmet is Bizánc keresztelte meg, ezzel megindult a keleti szlávok (a későbbi orosz, ukrán, belorusz stb. nép) ortodox hitre térítése.