Lengyelország politikai egységét a 13. században sem sikerült megteremteni, sőt az országot súlyos csapások érték. 1226-ban a mazóviai herceg hívására a Magyarországról elűzött német lovagok Pomerániában telepedtek le. Feladatuk az lett volna, hogy Lengyelország határait megvédjék a pogányok támadásaitól, és keresztény hitre térítsék a pogány (szláv) poroszokat. Ezt sikeresen végre is hajtották, ám utána saját államot alapítottak a Balti-tenger partjainál, amely Lengyelországot évszázadokra elzárta a tengeri kijárattól. 1241-ben a mongolok törtek rá Lengyelországra, majd hatalmas pusztítások után kivonultak ugyan, de államuk, az Arany Horda továbbra is állandó veszélyt jelentett a keleti határoknál. Sorozatos kudarcok után végül Lokietek Ulászlónak húsz évig tartó szívós küzdelemben sikerül egyesítenie a hercegségeket, majd 1320-ban Krakkóban királlyá koronáztatta magát. Ő alapozta meg a középkori lengyel nagyhatalmat.
A 13. században a továbbra is széttagolt orosz fejedelemségek közül Novgorod jelentősége nőtt meg. A Novgorodi Fejedelemség közelében létrejött a Német Lovagrend állama, emellett a svédek is állandó fenyegetést jelentettek az országra. Alekszandr, novgorodi fejedelem 1240-ben a Nyeva folyó torkolatánál szétverte a svéd lovagsereget, ezért kapta a "Nyevszkij" melléknevet. 1242-ben az ifjú uralkodó újból győzelmet aratott, ezúttal a Csúd-tó jegén verte tönkre a német lovagok hadait, ezzel végérvényesen megállítva a Német Lovagrend keleti terjeszkedését.
A Kijevi Rusz kis utódállamai már kevesebb sikert tudtak felmutatni mint az északi Novgorod. A nyugat felé törő mongol hadak 1240-ben elfoglalták Kijevet, ezután pedig Novgorod kivételével megsemmisítették az orosz fejedelemségeket. Ezután mintegy két évszázados mongol uralom következett orosz földön.
A zsidókat a Simon Bár Kochba vezette felkelés (Kr. u. 132-135) bukása után kiűzték Jeruzsálemből. Ettől kezdve hazájukat elveszítve, szétszórtan, ún. diaszpórában éltek. A zsidóság többsége idegen, nem egyszer ellenséges környezetben élt. Ebből következett, hogy önazonosságuk (identitásuk) megőrzésére nagy gondot fordítottak, hiszen fennmaradásukat csak így biztosíthatták. Az összetartozás tudatát mindenekelőtt a vallási törvények, a szokások, az ősi hagyományok megőrzése, ápolása jelentette.
A középkorban a zsidók vallási alapon – mint “Krisztus megfeszítői” – nem voltak teljes jogúak, és a keresztény Európában korlátozó intézkedésekkel sújtották őket. Nem lehettek keresztény szolgáik, gyakorta látható megkülönböztetéseket – csúcsos kalapot, ruhájukon vörös, majd sárga posztóból készült foltot – kellett viselniük. Külön városnegyedben, a gettóban éltek. Földműveléssel nem foglalkozhattak, földbirtokot nem szerezhettek, a céhek nem vették be őket tagjaik közé. A feudális társadalom minden rétegéből kiszorulva így vált az évszázadok során fő megélhetési forrásukká a kereskedelem és a pénzügyletek. Természetesen a zsidóságnak csak egy kis része gazdagodott meg, többségük kisiparból vagy házaló kereskedelemből élt. A vagyoni gyarapodás azonban kivívta a környezet irigységét, a pénzkölcsönzés pedig a szegények hitelezőikkel szembeni gyűlöletét. Az uralkodók ugyanakkor nemegyszer a gazdag zsidók pénzére szorultak. Pénzügyekben való jártasságukat az uralkodók más területen is igénybe vették, gyakran fontos szerepet játszottak az állam gazdasági ügyeinek intézésében, ami viszont a nemesség ellenszenvét szította fel.
A zsidóság középkori sorsa államonként és időszakonként eltérő képet mutat. A viszonylagos vallási türelem időszakai a legszörnyűbb üldözésekkel váltakoztak. A társadalmi és politikai feszültségek idején jól kihasználható zsidóellenesség (antiszemitizmus) hatalmas tömegeket mozgatott meg olyan vissza-visszatérő rémhírek segítségével, mint az oltáriszentség meggyalázása vagy a keresztény gyermekek rituális meggyilkolása. Ezekre az alaptalan vádakra a keresztény lakosság pogromokkal (pogrom, orosz, ‘elpusztítás’) válaszolt, ami nyílt erőszakot, államilag “engedélyezett” gyilkolást jelentett. Más esetekben maga az állam lépett fel erőszakosan a zsidók ellen. Egyes államokból (Franciaország, Anglia, Spanyolország és Portugália) kiűzték a zsidókat. A déli és nyugati területekről a zsidóság a békésebb Közép- és Kelet-Európa felé vándorolt.
A kirekesztés és az üldöztetések miatt a zsidók összetartozása csak erősödött. Ők is jobban érezték magukat saját közösségeikben, a zsinagógában, ami nemcsak imaház volt, de iskola is egyben. A zsidók mindennapi életét a hitközség irányította, a rabbik, a bírák, a tanítók, a kántorok a hitközségtől kapták fizetésüket. A hitközség nyújtott védelmet és menedéket az ellenséges környezettel körülvett zsidóságnak.