Az alábbi forrás Tacitus római történetíró Germania című művéből való, aki igen jól ismerte a különböző germán népek életmódját. "[Germania] földjét vagy borzasztó erdőségek, vagy rút mocsarak borítják... Ritkán használnak kardot vagy hosszabb lándzsát; gerelyt hordanak, [mellyel] közelről is, távolról is tudnak harcolni. Még a lovas is beéri pajzzsal és gerellyel, a gyalogok meztelen felsőtesttel hajítófegyvereket is dobálnak, mégpedig egy-egy ember többet, és mérhetetlen messzire hajítják. Kevesüknek van páncélja, alig egynek-kettőnek fém- vagy bőrsisakja. A gyalogság nagyobb erőt képvisel [mint a lovasság], megfelelnek a lovascsata kívánalmainak is a fürge gyalogosok, akiket valamennyi fiatal közül válogatnak ki és a csatarend előtt állítanak fel. Bajtársaik testét még kétes kimenetelű csatákban is kimentik. A pajzs elhagyása a legsúlyosabb gyalázat, és az így becstelenné vált férfi sem áldozaton, sem tanácskozáson nem vehet részt, amiért is sokan, kik túlélték a háborút, kötéllel vetettek véget gyalázatuknak. És ami a bátorságnak legfőbb serkentője: nem esetleges, nem véletlen csoportosulás alakítja az osztagot vagy éket, hanem a családi és rokoni kapcsolat, így közvetlen közelben vannak legdrágább zálogaik, ahonnan hallani az asszonyok jajveszékelését, hallani a kisdedek sírását. Anyjukhoz, feleségükhöz mennek sebeikkel, és az asszonyok nem félnek megszámlálni vagy megvizsgálni a vágásokat, s étellel látják el és buzdítják a harcolókat. Sőt úgy vélik, még valami jövőbe látó szent képesség is lakozik a nőkben, és ezért tanácsaikat nem vetik meg. Királyokat a nemes származás, vezéreket a vitézség alapján választanak. De a királyoknak sem korlátlan vagy tetszés szerinti a hatalmuk, és a vezérek is - ha tettre készek, ha kitűnnek, ha élen járnak a harcban -, inkább példamutatásuk, mint hatalmuk miatt élveznek különös tiszteletet. Kisebb ügyekben a főemberek tanácskoznak, a nagyobbakban mindnyájan, de úgy, hogy a főemberek előzőleg megtárgyalják a nép előtt eldöntendő dolgokat. Szabadságukból fakad az a hiba, hogy nem egyszerre és nem is mintegy parancsszóra gyűlnek össze, hanem még a második és harmadik nap is kárba vész az összeszállingózók késlekedése miatt. Amikor a tömegnek úgy tetszik, összeülnek, mégpedig fegyveresen..., meghallgatják a királyt, vagy az idős, előkelő származású, hadi érdemekkel vagy ékesszólással rendelkező főembereket: inkább tanácsbeli kezdeményezés címén, semmint parancsolás jogán. Ha nem tetszik a vélemény, zajongással utasítják vissza, de ha tetszik, összeverik lándzsáikat: az egyetértés legmegtisztelőbb fajtája a fegyverekkel való helyeslés. Lehet a tanács előtt vádat is emelni és főbenjáró ügyet is előterjeszteni. A büntetést a bűnnek megfelelően szabják ki: az árulókat és szökevényeket fára akasztják, a gyávákat, harcban resteket és a fajtalankodókat iszapos mocsárba süllyesztik... Ugyanezeken a gyűléseken választják a főembereket is, akik járásonként és falvanként igazságot szolgáltatnak... A germánok népei nem laknak városokban, de még csak azt sem tűrik, hogy lakóhelyeik érintkezzenek. Egymástól elkülönülve, szétszórtan élnek, ahol egy forrás, ahol egy mező, ahol egy liget megtetszik nekik. Falvakat építenek, de nem a nálunk szokásos módon, hogy a házak kapcsolódjanak és érintkezzenek: ki-ki térséggel veszi körül otthonát, akár hogy így védekezzenek a tűzesetek ellen, akár mert járatlanok az építkezésben. Még kőanyagot vagy téglát sem használnak: faragatlan fát alkalmaznak mindenhez, tekintet nélkül a látszatra vagy a tetszetős külsőre. Föld alatti vermeket is szoktak ásni és ezekre felülről sok trágyát raknak, téli menedékül és tárolóhelyül a termésnek."

Az alábbiakban részleteket közlünk egy 4. században élt római történetíró, művéből, aki az akkor már Rómát fenyegető „barbár” népek életmódjáról ír. Az alán iráni nyelvet beszélő nomád népcsoport volt, amely az Kr. e. 3. században jelent meg a Kaukázus vidékén.

"Ezek az alánok, akik két világrészre elosztva élnek, és akiknek egyes törzseit itt fel sem lehet sorolni, bár nagy térségek választják el őket egymástól, felmérhetetlen területeket kóborolnak be, de idő multával azonos nevet vettek fel, és most mindnyájukat alánoknak hívják, szokásaik, elvadult életmódjuk és azonos fegyverzetük miatt.

Egyáltalán nincsenek nekik még kunyhóik sem, nem törődnek a szántással, hanem hússal és tejjel élnek, és szekereiken ülnek, amelyeket ív alakban meghajlított fakéreggel fednek be, úgy kocsiznak a végtelen pusztaságokon. Amikor füves rétekre érnek, kör alakban állítják fel szekereiket és vadállatok módjára élnek, majd mikor a legelőket felélték, tovább viszik mintegy szekerekre rakott községüket. Marháikat maguk előtt terelgetik, és a nyájakkal együtt legeltetik, de leginkább a lovakkal törődnek. Itt mindig füvesek a mezők, közben gyümölcstermő helyek is akadnak, ezért bármerre haladnak is keresztül, nincsenek szűkében sem a tápláléknak, sem a legelőknek.

Minden [egyéb] korcsoport, valamint a fegyverforgatásra alkalmatlanok a szekerek körül forgolódnak és csak könnyen elvégezhető feladatokkal foglalatoskodnak, viszont a kisgyermekkora óta lovagláshoz szoktatott ifjúság lealázónak tekinti a gyalogjárást, és a változatos gyakorlatok révén valamennyi igen ügyes harcos.

Az alánok majdnem mind nyúlánk, szép szál emberek, a hajuk szőkés, féktelenül vad tekintetük rémületet keltő. Könnyű fegyvereik [megengedik, hogy] gyorsan száguldjanak. Mindenben párjai a hunoknak, csak táplálékuk és életmódjuk szelídebb. Portyázás és vadászás közben elvetődnek egészen a Meótisz mocsaraiig [az Azovi-tengerig], a Bosporusig...

Mint ahogy a nyugalmat és csendet kedvelő embereknek a béke a szívük vágya, ezek csak a veszedelmekben és háborúkban találják kedvüket. Itt azt tartják boldognak, aki csata közben lehelte ki lelkét; azokat viszont, akik kiöregedve és véletlen halál folytán távoznak erről a világról, durva gyalázkodások közt elfajultaknak és hitványoknak csúfolják, és semmi sincs, amivel oly fennen kérkednének, mint ha valakit elejtettek. A megöltek dicsőséges zsákmányai helyett őket magukat fejezik le, majd lenyúzott bőrüket díszként harci paripáikra akasztják. Nem látni náluk templomot vagy szentélyt, de még csak egy szalmával fedett kunyhót sem sehol. Barbár szokás szerint egy csupasz kardot szúrnak a földbe, és ezt tisztelik Marsként, mint a köröskörül bekalandozott területek oltalmazóját. A jövendőt csodálatos módon próbálják előre megtudni: egyenes növésű fűzfavesszőket szednek össze, majd amikor ugyanezeket bizonyos varázsigék elmondása közepette előre meghatározott időben különválogatják, világosan meg tudják állapítani a jövőt. A szolgaság ismeretlen náluk, valamennyien nemes vérből származnak és bírákul még most is a hosszas harcokban kivált férfiakat választják."