Az Kr. e. II. évezred folyamán lezajló éghajlati változás, a felmelegedés és az ezzel együtt járó sz árazság az eurázsiai sztyeppe barbár népeinek életében döntő változást hozott: kialakult a nomád életmód. (Sztyeppe: nagy kiterjedésű, fátlan, füves síkság) A nomadizmus lényege a vándorlás volt, ami kedvezett az állattenyésztésnek, de háttérbe szorította a megtelepedést kívánó földművelést. A nomádok vándorló állattenyésztésből tartották fenn magukat, a száraz éghajlat mindig friss legelők után hajtotta őket. Ezért nem voltak falvaik, állandó településeik, hanem jurtákban, nemezsátrakban éltek, legelőről legelőre vándoroltak nyájaikkal és szekereikkel. Ezt a szilaj életmódot csak a ló és a juh viselte el, ezért nem tenyésztettek sem tehenet, sem sertést. Egyes népek ún. félnomád életmódot folytattak: nyáron vándoroltak, de télen a folyók mellé, állandó szállásaikra húzódtak vissza, ahol egyszerű kunyhókat emeltek és némi földműveléssel is foglalkoztak.

A nomád népek gazdaságának alapja a lótenyésztés volt. A nomádok gyerekkoruktól fogva szinte hozzánőttek a lóhoz, körülötte forgott egész életük: lóháton étkeztek, tárgyaltak, ha kellett, aludtak is. Kiváló harcosok voltak, hiszen méneseiket és nyájakat, vándorló nemzetségüket meg kellett védeniük mindenkivel szemben. Fő fegyverük az íj volt, amelynek mind a készítését, mind a kezelését tökélyre fejlesztették. Kedvelték a harcot és a rablást.

A csatákban rendszerint bőrpáncélt viseltek, volt pajzsuk és kardjuk, de a legszívesebben mégis a távolból támadtak. Akár vágtában, a nyeregben hátrafordulva is pontosan céloztak íjaikkal, az ellenséget nyílzáporral árasztották el, megrohanták, majd megfutamodást színlelve megpróbálták üldözésre bírni és kelepcébe csalni.

Vagyonuk csak annyi volt, amit magukkal tudtak vinni: lovaik, fegyvereik, ékszereik, ruházatuk. A nemzetségek, nagycsaládok öröklési szokását a seniorátus elve határozta meg, amely szerint a rang, a vagyon és a vezető szerep mindig az adott közösség legidősebb (senior) férfitagját illette meg. Ez biztosította, hogy az alacsony átlagéletkor ellenére mindig a legérettebb, legtapasztaltabb férfi kerüljön a közösség élére; továbbá, hogy a vagyonközösség fennmaradjon, hiszen a nagycsalád, a nemzetség közösen gazdálkodott, vagyonukat nem lehetett szétosztani a családok között. A seniorátust erősítette a levirátus (héber: levir = a férj fivére) intézménye is, amely szerint a megözvegyült feleséget elhunyt férje nemzetségének, nagycsaládjának legidősebb férfitagja, rendszerint testvére vagy unokaöccse köteles volt feleségül venni. Így a nemzetségi, nagycsaládi vagyon nem aprózódhatott fel, és nem kerülhetett más nemzetség kezébe.

Hogyan történhetett, hogy egy-egy nomád nép, a hódító hunok, avarok vagy akár tatárok f öldrésznyi területeket hajtottak uralmuk alá? Azért tudták népek sokaságát meghódítani, kizsákmányolni és uralmuk alatt tartani, mert az adott népcsoport lélekszámában hatalmas volt, harcosai pedig verhetetlennek bizonyultak? Természetesen ez így elképzelhetetlen. Sajátosan nomád jelenség, hogy a törzsszövetséggé, később állammá szervezett törzsek nem egyazon nép fiai voltak. A hódító "népek" két jól elkülöníthető részből tevődtek össze: a törzsszövetségek élén egy vékony uralkodó réteget alkotó vezető törzs állt (hunok, avarok, tatárok stb.), a "nép" tömegeit és katonáit pedig a nekik behódolt vagy önként csatlakozott, sokszor más nyelvű törzsek alkották. Török, mongol, iráni vagy finnugor nyelvű törzsek egyaránt előfordulhattak ugyanabban a törzsszövetségben. Sokszor csak a kimagaslóan tehetséges uralkodó személye tartotta össze a törzseket, mint például Attila a hun birodalmat. Ezzel magyarázható, hogy viszonylag kis törzsek lavinaként tudták magukkal sodorni az elébük kerülő többi törzset. Így válhattak nagyhatalommá, amely Rómát és Bizáncot fenyegette, majd pár évi tündöklés után - a nagy uralkodó halálával - hirtelen eltűntek a névtelenségben. Később esetleg ismét felbukkanhattak, immár más vezértörzs vezetése alatt.

Ahhoz, hogy a nomád népek a nagyhatalmakat megrengető erőkké váljanak, igen magas szintű - sok tekintetben az akkori civilizált világot is meghaladó - katonai, politikai szervezettség kellett. Szó sincs arról, hogy a nomádok teljesen ötletszerűen, csordáikat követve vándoroltak volna. Minden törzsnek, minden nemzetségnek megvolt a maga feladata, szerepe, rangja és ennek megfelelő helye a szövetségen belül. Szállásterületét is ennek megfelelően jelölték ki. A közös szállásterületek legkedvezőbb, központi fekvésű részeit a törzsszövetség legtekintélyesebb törzsei, a főfejedelem és a törzsek hadait összefogó fővezér kapta. A csatlakozott, kevésbé jelentős törzsek a központtól távolabb kaptak helyet, szintén rangjuknak megfelelően. A frissen hódoltatott, még nem egészen megbízható népeket a gyepűkre telepítették, hogy testükkel fogják föl egy esetleges idegen támadás első csapásait. Ugyancsak ők alkották a hadjáratok felderítő csapatait, elő- és utóhadát, "martalékát" is.