A szerzetesek éppúgy tagjai az egyházi rendnek, mint a világi papok. A szerzetesek azonban más életeszményt állítottak maguk elé. Céljuk Krisztus követése volt, és az ehhez kapcsolódó aszkézis, az önmegtagadó, a világi javakról és hívságokról lemondó élet. Ezért kolostori közös életre kötelezték magukat, és hármas fogadalmat tettek: tisztaság, engedelmesség, szegénység. A hármas fogadalmat kiegészíthette egy negyedik, amely az adott szerzetesrend "speciális" tevékenységét tükrözte: oktatás, betegápolás, árvák nevelése, a lovagrendeknél a Szentföld katonai védelme stb. A szerzetesrendek mindennapi életét és tevékenységét az adott rendre jellemző regula ("szabály, alapelv") szabályozta.

A szerzetesrendek a szemlélődő életmódon kívül tehát egyéb tevékenységet is folytattak, és lelkipásztorai voltak a kolostor környékén élő embereknek. A rendek többsége a fogadalmak betartásán túl nagy hangsúlyt helyezett a fizikai munkára is, ezt fejezte ki pl. a Szent Benedek-rend jelmondata: "Ora et labora!" vagyis "Imádkozzál és dolgozzál!".

A szerzetes- és apácarendekbe általában tizenöt éves kor után lehetett bekerülni. A belépni szándékozót egy éves próbaidőre kötelezték. A férfi novíciust ill. leány novíciát ("újonc") szerzetesi ruhába öltöztették, majd jelképesen kiűzték belőlük az ördögöt. A fiúk fejének tetejét kiborotválták (tonzúra), ez jelképezte a világi hívságokról való lemondást. A novíciusok a rendház külön részében éltek, megismerkedtek a szerzetesi élettel, bármikor szabadon távozhattak a rendből, de alkalmatlanságuk esetén el is bocsáthatták őket. A próbaidő letelte után lehetett szerzetesi fogadalmat tenni. Ezután a szerzeteseket frátereknek ("testvér") nevezték, megkülönböztetésül a páterektől, akik felszentelt szerzetes papok voltak. A fráterek többsége a parasztságból került ki, feladatuk nem a vallási és a szellemi tevékenység volt, hanem a rendházakban és a birtokokon végeztek fizikai munkát.

Az egyes kolostorokat a házfőnök-apát, az egész rendet a főapát irányította, az apácazárdák vezetőjét fejedelemasszonynak hívták. Egyes rendek helyi elöljárója a püspök volt, míg mások teljes önkormányzattal bírtak és nem tartoztak a püspöki joghatóság alá. Az összes szerzetesrend legfőbb elöljárója a pápa.

A kora középkor egyik legjelentősebb rendje a Nursiai Szent Benedek (6. sz.) által alapított Benedek- vagy bencés rend volt. Szent Benedek a Monte Cassinó-i kolostorban (ma Olaszország) dolgozta ki reguláját, amely azután szinte egész Európában elterjedt és mintául szolgált más rendeknek is. A bencések engedelmességi fogadalmat tettek, és kötelezték magukat, hogy halálukig a kolostor kötelékében maradnak és lelki tökéletesedésre törekszenek. A bencések a napi hét órányi imádkozás mellett fizikai munkát is végeztek birtokaikon, de oktatással, betegápolással, tudományos és irodalmi tevékenységgel, kódexmásolással is foglalkoztak. A Benedek-rendnek óriási szerepe volt a hittérítő munkában, missziós papjaik Angliától Kelet-Európáig keresztény hitre térítették a barbár népeket.

A középkori kolostorok, monostorok vagy zárdák a szerzetesek és az apácák társas együttélésére szolgáltak. Rendszerint a lakott helyektől távol építették fel ezeket. A kolostor központi épülete a templom volt, ehhez csatlakozott a zárt, négyszög alakú kolostorépület a belső udvarral, amelyet kerengő vett körül. A belső udvarban többnyire gyógynövényeket termesztettek, amelyekből gyógyszereket készítettek, vagy dísznövényekkel ékesített kertet gondoztak itt. A szerzetesek közös helyiségei - az ebédlő, a hálóterem, a melegedő, a ruhatár, a betegszoba - a belső udvarra néztek, csak később alakult ki az egyéni cellák építése.

A kolostorhoz csatlakoztak azok az épületek, amelyek már a világi élethez való közelséget jelentették: a kolostori iskola termei, a könyvtár, a zarándokok, vendégek szálláshelyei. A kolostor falain kívül álltak a gazdasági épületek: a malmok, a mag- és éléstárak, a kézműves műhelyek, s ezek körül terültek el a hatalmas szántók, szőlők, kertek, tavak és legelők.

"Az alázatosság legkiválóbb foka a késedelem nélküli engedelmesség. […] De maga ez az engedelmesség csak akkor lesz tetsző Isten előtt és kedves az embereknek, ha a parancsot nem ingatagon, nem lassan, lagymatagon, vagy nem zúgolódva és nem ellentmondva teljesítjük. Az elöljáró [apát] iránti engedelmességet ugyanis Istennek nyújtjuk. […]

Az alázatosság második foka az, ha az ember nem szereti saját akaratát, és nem gyönyörködik kívánságainak kielégítésében. […] Az önakarat bűnhődéssel jár, a megkötöttség koronát szerez. […] Az alázatosság hatodik foka az, ha szerzetes minden csekélységgel és silánysággal is megelégedett, és mindenre nézve, amit reá bíznak, mintegy rossz és méltatlan munkásnak ítéli magát. […] Az alázatosság hetedik foka, ha magát nemcsak szájával vallja mindenkinél alábbvalónak és értéktelenebbnek, hanem szíve legmélyén is hiszi ezt. Megalázza magát és azt mondja a prófétával: "Én pedig féreg vagyok és nem ember; emberek gyalázata és a nép megvetettje" (Zsolt 21,7). […] Az alázatosság tizedik foka, ha nem könnyen hajlandó és kész a nevetésre, mert írva van: "A bolond fölemeli hangját a nevetésben" (Sir 21,23).[…]

Azt a testvért pedig, akire súlyosabb bűn nehezedik, zárják ki mind az asztalközösségből, mind az imateremből. Senki a testvérek közül ne érintkezzék, még csak szóba se álljon vele.[…] Ha valamely testvér az apát parancsa nélkül bármilyen módon a kiközösítettel érintkezni merészelne, büntetésül ugyanolyan kiközösítés érje. […] Az apátnak a lehető legnagyobb gondja legyen a bűnös testvérekre, mert "nem szükséges az orvos az egészségeseknek, hanem a betegeknek". (Mt 9,12) Ezért mint bölcs orvos minden eszközt használjon fel; küldjön hozzá szenpektákat, vagyis öregebb, bölcs testvéreket, akik mintegy titokban vigasztalják az önmagával küszködő testvért […]. Az apátnak […] tudnia kell ugyanis, hogy beteg lelkek gondozását vállalta magára, nem pedig zsarnoki uralmat az egészségesek fölött. […]

Minden életkornak és értelmi fejlettségnek legyen meg a maga mértéke. Ezért valahányszor a gyermekek és a serdülők vétkeznek, vagy akik kevésbé tudják megérteni, hogy milyen büntetést jelent a kiközösítés, az ilyeneket szigorú böjttel sújtsák, vagy pedig kemény veréssel büntessék meg, hogy kigyógyuljanak. […]

A testvérek szolgáljanak egymásnak úgy, hogy senkit se mentsenek föl a konyhai szolgálat alól, hacsak betegség miatt nem, vagy ha valami nagyon hasznos dologgal van elfoglalva. Ezzel a szolgálattal az érdem is, a szeretet is gyarapodik. De a gyöngék mellé gondoskodjanak segítőkről, hogy ne szomorkodva végezzék ezt a szolgálatot. […] Habár az emberi természet is könyörületre hajlik, ezen életkorokkal, tudniillik az öregekkel és a gyermekekkel szemben, mégis a Regula tekintélyével is gondoskodni kell róluk. Mindig vegyék tekintetbe bennük a gyöngeséget, és semmiképpen se alkalmazzák rájuk a Regula szigorúságát az ételekben, hanem legyenek jóságos figyelemmel irántuk, és a szabályszerű időnél előbb kapjanak valami ételt. […] Minden étkezésre […] elég lesz két főtt étel az egyesek különféle gyöngeségei miatt, hogy aki talán az egyikből nem tud enni, a másikból lakjon jól. […] A négylábú állatok húsának evésétől pedig mindnyájan teljesen tartózkodjanak, az egészen gyönge betegek kivételével. […]

Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust, mert ő maga mondja majd egykor: "Idegen voltam, és befogadtatok engem" (Mt 25,35). Mindenkinek adják meg a megfelelő tiszteletet, de elsősorban a hitben testvéreinknek és a zarándokoknak. […] Az apát adjon vizet a vendégek kezére, s minden vendég lábát az apát is, az egész közösség is mossa meg. […]

Semmiképpen se legyen szabad a szerzetesnek sem szüleitől, sem bárki mástól, de egymástól sem, akár levelet, [...] vagy bármi csekély ajándékot elfogadnia vagy adnia az apát engedélye nélkül. Ha meg is engedi annak elfogadását, még mindig az apát hatalmában áll, hogy kinek akarja adni. Ilyenkor az a testvér, akinek szánva volt, ne szomorkodjék, hogy alkalom ne kívánkozzék az ördögnek. […]

Elégséges ugyanis, ha a szerzeteseknek két tunikájuk és két kukullájuk van, az éjszakák és a mosás miatt. Ami ezen felül van, az fölösleges, s ezért el kell venni. A lábbeliket is és minden avultat adjanak vissza, ha újat kapnak. […] Ágyneműnek legyen elég egy gyékény, egy könnyebb és egy melegebb takaró és egy fejvánkos. De ezeket az ágyakat az apát többször vizsgálja meg, nem található-e ott valami magántulajdon. És ha valakinél találnak valamit, amit nem az apáttól kapott, azt a legszigorúbban büntessék meg. […]

Ha esetleg valamelyik nemes ajánlja föl gyermekét Istennek a monostorba, […] az okiratban ígérjék meg esküvel, hogy sohasem fognak neki sem személyesen, sem közvetítő által bármit is juttatni, vagy a birtoklásra alkalmat szolgáltatni. […]

Az apáti méltóság betöltésénél mindig azt az elvet tartsák szem előtt, hogy azt kell megtenni apátnak, akit vagy az egész közösség egyetértve, Isten félelmében választ, vagy akár a közösség egy kicsiny, de egészségesebb felfogású része. […]

Ha valamelyik testvérre egy nehéz vagy éppen lehetetlen dolgot bíznak, fogadja csak el teljes szelídséggel és engedelmességgel a parancsoló meghagyását. Ha azonban úgy látja, hogy a teher súlya mindenképpen felülmúlja erejének nagyságát, képtelenségének okát elöljárója előtt türelmesen és illő módon tárja fel, de ne kevélyen vagy nyakasan vagy ellentmondó hangon. Ha pedig az elöljáró ez után az előterjesztés után is megmarad parancsa mellett, tudja meg az alárendelt testvér, hogy így lesz javára, és az Isten segítségében bízva, engedelmeskedjék szeretetből." […]