A lovagi harcmodor elterjedése, a fegyverzet kiállításának tetemes költségei átformálták a régi társadalmak arculatát. A nemes szó új jelentést kapott: már csak azokat tekintették nemes embereknek, akiknek földbirtoka és alattvalóinak száma lehetővé tette az újfajta hadakozást. A nemes, a földesúr és a lovag szavak ettől fogva nagyjából ugyanazt jelentették.

A szabad gyalogos parasztok harcértéke csökkent, a Karolingok állandó háborúskodása reménytelen helyzetbe sodorta őket. A volt szabad parasztoknak így már csak a földművelés maradt feladatul, és az, hogy a papokat és lovagokat munkájával eltartsa. A parasztság lassan az új nemesség alattvalójává vált.

A barbár társadalmak egyenlőtlensége így maradt fenn módosult formában: a vitézek, szabadok és szolgák hármas tagolódását felváltotta a lovagok, papok és parasztok rendje. Ebben az új társadalmi rendszerben, amely több évszázadra meghatározta Európa további fejlődését, a társadalmi helyzet örökletessé rögzült. Az új társadalmi rendhez idomuló keresztény eszmerendszer szerint minden rendnek más a feladata e világon. A papok imáikkal, a lovagok kardjukkal, a parasztok munkájukkal szolgálják Istent, mivel minden földi tevékenység - legyen az Krisztus követése, a harc vagy a kétkezi munka - Isten által kijelölt és Istennek tetsző cselekedet.

A klasszikus lovagkor az ezredforduló után, a 11-13. században formálódott ki Európában, időben tehát még messze vagyunk a bevehetetlen sziklaváraktól, a hatalmas páncélos lovagseregektől, a lovagi tornáktól. A 8-10. században még csak a lovagi életforma kezdeteiről beszélhetünk.

A szegényebb lovagok nagy része megerősített uradalmában élt, házát parasztjainak kunyhói vették körül. A lovag háza általában kőből épült és vizesárok választotta el a falu többi részétől. A ház sarkain már ekkor megjelentek a kezdetleges tornyok is. Belül két nagyobb helyiségre osztották a házat, a lakószobára, ahol főztek és étkeztek, és az éjszakára az egész családot befogadó hálószobára.

Frank területen jelentek meg először a kerek vagy négyszögletes lakótornyok, amelyet lehetőleg egy magaslaton, facölöpökből építettek. A tornyot fából és földből készült palánkkerítés és vizesárok vette körül, ezen belül épültek a legszükségesebb gazdasági épületek, az istállók, a magtárak. A környék parasztjai a palánkok mögött találtak menedéket egy esetleges támadás alkalmával. A cölöpvár a várúr és szűkebb szolgaszemélyzete lakóhelyéül szolgált.

Az ezredforduló után a fagerendákat szinte teljesen kiszorította a kő. A kőből épített lakótornyok egyre magasabbak és erősebbek lettek, ezért már a sík területeken is elegendő védelmet tudtak nyújtani a bennlakóknak. A pinceszint fölött helyezkedett el a konyha és a gazdasági helyiségek, ezek fölött volt a lakószint, a mellvéddel megerősített legfelső szint pedig a védelmet szolgálta.

Minden későbbi vár ebből a lakótornyos építkezésből fejlődött tovább. A várúr igényeinek megfelelően bővítette öröklött erődítményét. A külső fapalánkokat felváltotta a kőfal, amelynek sarkain megjelentek a lőrésekkel ellátott kőtornyok és bástyák, a fal belső oldalán pedig fából ácsolt védőfolyosó, ún. gyilokjáró futott körbe. Az így megnagyobbodott várakat vizesárok vette körül, ezen felvonóhíd vezetett át a vasrostélyos kapuhoz. A kapubejárót kapuvédő torony biztosította. A volt lakótorony a vár "öregtornya" lett, és már csak az utolsó menedék szerepét töltötte be. A várak tehát belülről kifelé terjeszkedtek, egyre magasodtak, és alaprajzuk is nagyon sokat változott.

A várépítés fejlődése lehetővé tette, hogy a földrajzi környezet ne befolyásolja a vár elhelyezkedését. Építkeztek magas, sziklás hegycsúcsokra, sziklabarlangba és tó közepén. A síkságokon több vizesárokkal körbevett várak épültek, és ahol a természetes vizek hiánya vagy a kevés eső miatt nem volt mód vizesárok építésére, ott erődszerű falrendszerek védték a várurakat.

"Egy 11. szá­za­di szi­cí­li­ai ud­va­ronc pa­na­sza

Azon cso­dál­ko­zom leg­job­ban, ho­gyan tud­ja annyi em­ber el­szen­ved­ni az ud­va­ri élet ba­ja­it... Mert... nem is­mer­nek mér­té­ket és ren­det sem ét­ke­zé­sük­ben, sem lo­vag­lá­sa­ik­ban, sem vir­rasz­tá­sa­ik­ban. Az ud­va­ri káp­lá­no­kat és lo­va­go­kat olyan ke­nyér­rel lát­ják el, ame­lyet si­et­ve ké­szí­tet­tek, élesz­tő nél­kül, a söröshordó üle­dé­ké­vel; ólom­ne­héz ke­nyér, kor­pás, sza­lon­nás. A bor sa­va­nyú vagy vi­lá­gos, vas­tag, ke­nőcssze­rű íz­te­len, ápo­ro­dott s a hor­dó­tól szurokízű... Még va­la­mi hoz­zá­já­rul az ud­va­ronc ba­já­hoz: ha a ki­rály meg­ígér­te, hogy egy ide­ig meg­ma­rad va­la­hol, s kü­lö­nö­sen, ha a he­rold nyil­vá­no­san ki­hir­det­te ezt, mint a ki­rály aka­ra­tát, ak­kor biz­tos le­hetsz benne, hogy már haj­nal­ban út­nak in­dul, szán­dé­ká­nak hir­te­len meg­vál­toz­ta­tá­sá­val fittyet hány­va min­den em­ber fáradozásának. Így azu­tán gyak­ran meg­tör­té­nik, hogy egyes ud­va­ron­cok, akik eret vá­gat­tak vagy has­haj­tót vet­tek be, kény­te­le­nek kö­vet­ni fe­je­del­mü­ket, te­kin­tet nél­kül sa­ját tes­tük­re; koc­ká­ra té­ve éle­tü­ket, si­et­nek tönk­re­ten­ni ma­gu­kat at­tól va­ló fé­lel­mük­ben, hogy el­ve­szí­tik azt, ami nem is az övék, és so­ha­sem lesz az övék. Ilyen­kor lát­ha­tunk em­be­re­ket, akik fut­kos­nak, mint a bo­lon­dok, te­her­hor­dó ösz­vé­re­ket, ame­lyek össze­üt­köz­nek, és sze­ke­re­ket, ame­lyek óri­á­si zűr­za­var kö­ze­pet­te be­le­ro­han­nak más sze­ke­rek­be. Olyan lát­vány ez, mint­ha a po­kol sza­ba­dult vol­na el. Más­kor vi­szont, ha a fe­je­de­lem ki­nyil­vá­ní­tot­ta azt a szán­dé­kát, hogy reg­ge­li szür­kü­let­kor el­in­dul egy bi­zo­nyos hely­ség fe­lé, ak­kor mér­get ve­hetsz rá, hogy meg­vál­toz­tat­ja el­ha­tá­ro­zá­sát; biz­tos le­hetsz benne, hogy dé­lig fog he­ver­ni. Ilyen­kor azu­tán ott áll­do­gál­nak a te­her­hor­dó ál­la­tok, mál­há­val meg­rak­va, ful­laj­tá­rok bó­bis­kol­nak, a ki­rá­lyi ke­res­ke­dők ag­go­dal­ma­san to­pog­nak, és ti­tok­ban min­de­ni mo­rog. Az em­be­rek kö­rül­ve­szik az ud­va­ri pros­ti­tu­ál­ta­kat és a bor­ke­res­ke­dő­ket (ezek olyan ud­va­ron­cok, akik több­nyi­re jól is­me­rik a pa­lo­ta tit­ka­it), hogy meg­tud­ja­nak va­la­mit a ki­rály uta­zá­sá­ról. Mert a ki­rály kí­sé­re­té­ben ott nyü­zsög­nek a szí­né­szek, mo­só­nők, koc­ka­já­té­ko­sok és tá­nyér­nya­lók, ivócimborák, os­tya­sü­tők, bohócok, bor­bé­lyok ak­ro­ba­ták és ha­son­ló jó­ma­da­rak. Gyak­ran lát­tam, hogy ha a ki­rály aludt és min­de­nütt csönd ural­ko­dott, a ki­rá­lyi szál­lás­ról le­fu­tott a hír, amely meg­ne­vez­te azt a he­lyet, aho­vá az ud­var­nak most el kell in­dul­nia. A hossza­dal­mas, fá­rasz­tó vá­ra­ko­zás és ké­se­del­mes­ke­dés után az­zal a re­ménnyel vigasztaltuk ma­gun­kat, hogy ott fo­gunk alud­ni. Azt re­mél­tük, hogy bő­ven ta­lá­lunk majd szál­lást és élel­met; mert oly nagy volt a to­lon­gás, olyan zűr­za­va­ros lo­von és gya­log ha­la­dók tö­me­ge, hogy úgy lát­szott, mint­ha az al­vi­lág nyílt vol­na meg, s a po­kol hány­ta vol­na ki ör­dö­ge­i­nek lé­gi­ó­it. Mi­kor azon­ban ful­laj­tár­ja­ink már a tel­jes na­pi vagy majd­nem tel­jes na­pi utat meg­tet­ték, a ki­rály új­ra meg­vál­toz­tat­ja szán­dé­kát és más szál­lást vá­laszt, ahol eset­leg csak egy egye­dül­álló ház ta­lál­ha­tó és csak annyi éle­lem, ami ne­ki ma­gá­nak ele­gen­dő, más sen­ki sem ré­sze­sed­he­tik be­lő­le; mint­ha (ta­lán sza­bad így be­szél­nem) a mi ba­junk fo­koz­ná az örö­mét. Ilyen­kor azu­tán há­rom-négy mér­föl­det kell ván­do­rol­nunk is­me­ret­len va­don er­dő­ben, sok­szor ko­rom­sö­tét éj­jel, s dicsérhetjük sze­ren­csén­ket, ha va­la­mi pisz­kos és nyo­mo­rú­sá­gos szál­lás­ra buk­ka­nunk. Az ud­va­ron­cok­nak gyak­ran kés­he­gyig me­nő har­cot kell foly­tat­ni­uk egy kuny­hó­ért, és ki­vont kard­dal kell egymásnak es­ni­ük egy va­co­kért, amely még ar­ra sem mél­tó, hogy disz­nók tü­le­ked­je­nek ér­te. El le­het kép­zel­ni, hogy ho­gyan uta­zunk mi is, ál­la­ta­ink is egy ilyen éj­sza­kán: egy­szer annyi­ra el­sza­kad­tam kí­sé­rőm­től, hogy há­rom nap alatt alig bír­tam össze­szed­ni szét­szórt tö­re­dé­ke­i­ket."