Referencia csoport

Ha a fiatalok kortárscsoportokon kívül eső interakcióinak világát vizsgáljuk, látnunk kell, hogy nemigen kínálkozik másutt alkalom a kölcsönösségi elv gyakorlására. A kortárscsoport az egyetlen társas színtér, ahol a fiatal egyenlőségen alapuló viszonyokra számíthat, s ahol ennek megfelelően függősége a másiktól nem egyoldalú és nem kizárólagos, mint például szülője vagy tanára vonatkozásában. Kétoldalú kapcsolatai születnek, melyek köthetők és oldhatók. A kortárscsoportban tanuljuk meg a partnerválasztás fontosságát, itt ébredünk rá, hogy kényszermentesen pillantva társainkra, a rokonszenv és az ellenszenv között hányódva ítélhetünk felőlük. Nemcsak azt ismerjük meg, hogy mit jelent választani, hanem azt is, hogy mit jelent választottnak vagy nem választottnak lenni.
A kortárscsoportok szerveződésének pszichológiai bázisa a családi közösségtől elszakadó egyén első próbálkozása, hogy társakat leljen, s ekképpen az elszigetelődés egyszerre taszító és vonzó alternatívájából fakadó bizonytalanságérzését mérsékelje. Ez jelentős mértékben okozza a hasonlóság kultuszát ezekben a csoportokban, mely az értékek, normák, attitűdök tekintetében szinte katonai fegyelemmel érvényesül. A katonaságtól azonban többek között az is megkülönbözteti a kortárscsoportokat, hogy a fegyelemvállalás önkéntes jellegű.
Megtévesztő látszat, hogy ezeknek a csoportoknak az értékei sokszor meghasonlottnak, deviánsnak tűnnek. A lényeg maga a folyamat, melynek során önkéntes alapon, de messzemenően közösségileg meghatározottan kell cselekedni, viselkedni, vagyis olyan célok szolgálatába kell állni, amelyek nem az egyéni érdekek szűk körén belül helyezkednek el. Nagy pedagógiai lehetőségek szunnyadnak a kortárscsoport jelenségében, amelyeket csak akkor aknázhatunk ki, ha óvakodunk a csoport számára külsőnek tetsző célok és értékek erőltetésétől, és a ténylegesen ható csoportcélok közül keressük ki azokat, amelyek egyaránt elfogadhatóak a fiatalok és a felnőttek számára. Valószínű, hogy a jól szervezett, pedagógiailag átgondolt módon irányított ifjúsági szervezetek hatékonyságának, életre szóló élményeket teremtő jellegének ez a felismerés a titka.

Referencia csoport

Értékek és normák

Az informális csoportok sem a tiszta szabadság színterei. A csoportlét feltételez bizonyos formális mozzanatokat, például szokásokat, konvenciókat, megszabott viselkedési módokat, amelyek mintegy csírái a formális csoportok merev előírásainak. Vegyük a farmernadrág példáját. A fiatalok informális csoportjaiban ez a viselet szinte ugyanannyira kötelező, mint a rendőröknek az uniformis. (Más kérdés, hogy mennyire hordanák szívesen a fiatalok a farmernadrágot, ha azt rendeletileg kötelezővé tennék.)
A formális és informális csoportok szétválasztása tehát viszonylagos. Az a tény azonban, hogy az egyéni tapasztalatban annyira eltérő minőségben jelentkezik az informális csoporttagság (kötetlennek éljük át, bármennyire is kötöttségekkel terhes) és a formális csoporttagság (itt a helyzet megfordítva áll, szubjektíve kötöttségként éljük meg az odatartozást, bármekkora legyen is a lehetőségünk a „kibúvóra"), indokolttá teszi a megkülönböztetés megtartását.

Csoporthatékonyság

Egyöntetűség felé ható nyomás

A csoport releváns témákban megmutatkozó nyomása az egyöntetűségre folyamatos kommunikációban, a csoport által megkonstruált szociális realitás fenntartására irányuló igyekezetben figyelhető meg. Schachter kísérletében releváns és témákban különböző csoportok egyes tagjait olyan helyzetbe hozta, hogy a véleményétől eltérő véleményt hangoztasson. A többi csoporttag ilyen esetben ha releváns, a csoport léte és szükségletstruktúrája szempontjából központi téma forgott kockán - megnövelte a deviánsnak tűnő csoporttag irányában a kommunikációt.
Az Egyesült Királyságban, Németországban és Belgiumban a táblázat tanúsága szerint a deviancia kevésbé talált elutasításra, a kritika lanyhább volt a deviánssal szemben, s egészében véve a deviáns befolyása meglehetősen erős volt. A brit kísérlet esetében az volt a kutatók benyomása, hogy a deviáns a maga makacsságával imponált a többieknek, s gyakorlatilag átvette a csoport vezetését. Az országok közötti különbségek pontos értelmezése azonban lehetetlen, hiszen a kísérletekben túl kis számban vettek részt gyerekek, akik szociológiai hátteréről nem voltak bővebb ismereteik.

1. Voltak csoportok, amelyek képtelenek voltak egyetértésre jutni, és kifutottak a rendelkezésre álló időből.
2. Más csoportok egyetértésre jutottak, de úgy, hogy felsorakoztak a „deviáns" mellé. Ez sosem fordult elő az USA-beli kísérleti csoportokban.
3. Az egyes országokban különböző mértékű volt a „deviáns" elutasítása.
A zárt, szektaszerű csoportok kiváltképp őrködnek norma- és értékképző folyamataik monopóliumán. Szinte nincs olyan téma, melyet ne tartanának relevánsnak, ennélfogva a deviancia, az eretnekség kísértése is sokkal nagyobb ezekben a csoportokban. A nyitott, egy-egy speciális érdeklődési kör által toborzott csoportok irrelevanciaköre viszont széles. Ezekben a csoportokban a kommunikáció és a befolyásolás nem az egyöntetűségre késztető csoportnyomásból, hanem más forrásból ered.

Hozzáértés fölénye

A kollektív ítéletalkotás kizárólag akkor alkalmazható az egyes kérdések megválaszolására, az alternatívák közötti választásra, ha a résztvevők kompetensek a terítékre instrukciók alapján kerülő témában. Ebben az esetben számíthatunk a születő kollektív ítélet fölényére.
Az ókori demokráciák cserépszavazása, a modern amerikai bíráskodásban alkalmazott esküdt- helyes feleletet. A demokratikus országokban időről időre sorra kerülő országgyűlési választások azon az elven alapulnak, hogy valamennyi résztvevő rendelkezik azzal az elemi erkölcsi. A független politikai ítélőerővel, amelynek folytán a kollektív döntés bölcsebb lesz, mint egy diktátor, vagy oligarchikus testület önkényes döntése. Kompetenciahiányos sokaság esetén viszont az eredmény törvényszerűen rossz lesz. Erre a helyzetre illik a magyar közmondás, miszerint „sok rossz szakács elsózza a levest". A kompetenciahiányos döntéshozók konszenzusa többnyire elhomályosítja még azok „neki mindig igaz látását is, akik egyedül esetleg ráhibáztak volna a helyes megoldásra.
Merton a „szakképzettek képtelenségéről" beszélve arra a jelenségre utal, amikor gépben, de nem formális, bürokratikus szempontok alapján állapítják meg a hozzáértés hiányát, ám ez az osztályozás nincs feltétlenül összhangban a tényleges hozzáértéssel. Szélsőséges példával élve elképzelhető, hogy egy színvak művészettörténészi diplomát szerez, egy süketből zeneszerző lesz, s ebben az esetben bürokratikus mércével mérve hozzáértőnek számít, a dolog lényegét tekintve azonban hozzá nem értő marad. Nemcsak az „illetékes" minősülhet persze illetéktelennek, az illetéktelenről is kiderülhet, hogy valójában ért a szóban forgó dologhoz. A kollektív ítélet tárgyaként kiválasztott a témák kompetenciaigénye azonban nem mindig állapítható meg tisztán. Ilyen esetekben a tekintély, a népszerűség, a vélt hozzáértés döntheti el a szóban forgó kérdés sorsát, s a kollektív hatások inkább rontanak, mintsem javítanak a kialakuló ítéleten.

Csoporthatékonyság

A csoportos helyzet által létrehozott erőmegsokszorozódás csak abban az esetben várható, ha a csoport által végzett tevékenység additív vagy diszjunktív jellegű. Additív jellegű feladat (például egy piramis felépítése) esetében a kollektív erőkifejtésben megsokszorozódnak az egyéni erőkifejtések, s a keletkező hatás fokozza a hatékonyságot. Kiscsoportokra ez éppúgy áll, mint a nagy létszámú munkáshadseregekre. Diszjunktív feladatok esetében a csoport teljesítménye azon múlik, hogy a csoport leginkább teljesítőképes tagja mit produkál. Minél nagyobb a csoport, annál valószínűbb, hogy kiemelkedő képességű tag akad benne, ennélfogva a csoport teljesítménye jelentős fölényt mutathat az egyéni teljesítmények statisztikai összegződéséhez képest.
Konjunktív feladatok esetében azonban a csoport inkább akadályozza, mintsem előmozdítja a hatékonyságot, hiszen ebben az esetben a legkisebb teljesítményű taghoz kénytelen igazodni az egész csoport. Példaként vegyünk egy csoport futót, akiknek együtt kell célba érniük. Nyilván a leglassúbb futó által szabott ütemben kell futnia az egész csoportnak, hiszen ha őt elhagyják, nélküle érvénytelen az eredmény.
Moscovici és Paicheler határozottan azon az állásponton van, miszerint a csoporthatékonyság semmiképpen sem pusztán az egyéni képességektől függ, hanem a feladat természete szabja meg azt, hogy milyen csoportaktivitás jön létre. Kreativitásfeladat esetében azt tapasztalták, hogy a csoportok az egyéni tevékenységhez képest kevesebb redundanciával működtek, s mind a banális, mind az eredeti megoldások tekintetében többet produkáltak, mint az egyének. E feladatok esetében a csoport jobban élt a feladat által nyújtott kreativitáslehetőségekkel, mint az egyének. Problémamegoldó feladat esetében a teljesítmény csak akkor következett be, ha a csoport minden tagja ugyanazt a megoldási szabályt követte. Az ilyen feladatok centralizálták a csoport működését, szemben a kreativitásfeladatokkal, amelyek specializálódást eredményeztek a csoporton belül (létrehozva az „alkotó", a „szervező" és a „kritikus" szerepköröket).
A csoporthatékonyság kutatása során ma már nem a teljesítményjavulás vagy romlás kérdései állnak a középpontban. A feladat, a csoportszerveződés, a csoportaktivitás, a csoport sajátos jelentésszervező tevékenysége képezi a vizsgált változók zömét, elismerve azt a tényt, hogy ha egyszer a csoport létrejött, akkor sajátos minőséget képez, melynek szempontjából az egyéni kompetencia véletlenszerű változóként kezelhető.