A kooperáció és a siker
Hankiss szerint a kooperatív stratégiák érvényesülésének a következő előfeltételei vannak.
1. Az azonos helyzetmegítélés. Mindegyik félnek tudnia kell, hogy a többiek is ugyanúgy ítélik meg a helyzetet, mint ő.
2. A racionális gondolkodás. Mindegyik félnek ésszerűen kell tudni kalkulálni, és tisztában kell lenniük azzal, hogy a másik is ésszerűen gondolkozik.
3. A jóindulat. Vállalniuk kell a kockázatot, szükséges, hogy ellen tudjanak állni a rosszhiszeműség kísértésének.
4. Az azonos értékrendszer. Egyet kell érteniük abban, hogy mi az, ami az emberi életben az értelem és a jóérzés forrása. Az egyetértésnek nemcsak a szavakra (szabadság, igazságosság, egyenlőség, boldogság), hanem azok jelentésére is ki kell terjednie.
5. Az információk visszacsatolása. Szüntelen kommunikációra van annak érdekében szükség, hogy a keletkező félreértéseknek elejét lehessen venni. Ugyanakkor a szüntelen együttműködés unalmat és elfásulást szül. A bizalom körét olykor szükségszerűen meg kell törni, hogy magasabb síkon álljon újra helyre. Ez sosem megy feszültségek, konfliktusok nélkül, melyek során a kockán forgó tétek újraértelmezése elkerülhetetlen.
A verseny: tisztességes verseny
A szimmetrikus kölcsönös függés együttműködéses formájának ellentéte a versengés, mely a résztvevőket szembeállítja egymással. Ugyanakkor egyáltalán nem mindegy, hogy milyen mérvű a szembenállás.
A tisztességes verseny az együttműködés számos elemét hordozza magában: a résztvevők egyetértenek a szabályokkal, kölcsönösen bíznak abban, hogy a másik is betartja azokat, egyaránt fontosnak és kívánatosnak tartják a célt, nem törekednek egyoldalú előnyökre, a győztes nem semmisíti meg a vesztest. Ilyen feltételek között a verseny a szociális összehasonlítás egyik eszköze, mely alkalmas a legjobb teljesítmény kiválasztására.
Míg az együttműködés minden résztvevője az interakció elejétől annak végéig egyenlőnek érezheti magát, a verseny - legyen az bármilyen tisztességes is - a győzelem és vereség révén egyenlőtlenségeket teremt a résztvevők között, akik ezáltal eltérő szerepekbe, pszichológiailag különböző helyzetekbe kerülnek. Látszólag a győztesnek könnyebb, a vesztesnek nehezebb lesz a helyzete.
Győztes mindig kevesebb van, mint vesztes, következésképpen a győztes magányos. A magányérzetet felerősíti a sikerattribúció, mely a belső, személytől függő okokat emeli ki, szemben a külső hatásokkal. A vesztesek ezzel szemben a kudarcattribúció során szokásosan alkalmazott felelősségelhárító oktulajdonítással élhetnek, s szolidaritásérzetüket fokozhatja, ha felfedezik, hogy nem egyedül szenvedtek vereséget.
Az igényszintet a győzelem fokozza, a vereség viszont leszállítja. Ebből az következik, hogy a győztes mind önmaga, mind mások számára az újabb győzelmek bizonytalan várakozásában él, szemben a vesztessel, aki nyugodt, mivel az elkövetkező versenyek során nem kockáztat semmit.
Fair-play, azaz a versengés tisztességes változata is magában hordozza a konfliktust, ha a résztvevők egyet is értenek bizonyos alapelvekben és értékekben, a verseny mégiscsak egymással összeegyeztethetetlen célokat követnek. A verseny konstruktív konfliktus, mely lehetetlenné teszi a szociális rendszer stagnálását, érdeklődést és kíváncsiságot kelt a változás lehetőségeit illetően, energiákat szabadít fel, melyek a kísérletezést, a cselekvési alternatívák jobb kiválasztását teszik lehetővé.
A tisztességes verseny alakjában megjelenő, konstruktív konfliktus a felek identitás képződését is szolgálja. Az egymással összeegyeztethetetlen célok mentén világos határok mutatkoznak, amelyek lehetővé teszik a felek pontos elhatárolódását egymástól. A csoportközi jelenségek szociálpszichológiájával foglalkozó fejezetben látni fogjuk, hogy a versenynek milyen hatalmas jelentősége van a csoportok azonosságtudatának megteremtésében.
Az egyének közötti tisztességes verseny meggyorsítja az idejétmúlt normák lebomlását, elősegíti az új, célszerűbb alkalmazkodást lehetővé tevő új normák kialakulását. A csoporton belüli verseny a csoport folyamatos alkalmazkodását, a változásokkal kapcsolatosan követendő stratégiákra vonatkozó nézetek szabad versenyét, következésképpen a tökéletesebb működést teszi lehetővé.
A tisztességtelen verseny
Minél egyenlőtlenebb a verseny, annál alacsonyabb fokú az egyetértés a követendő szabályokat illetően, minél kevésbé bíznak a versengő felek abban, hogy a másik is betartja a szabályokat, annál inkább destruktív jelleget ölt a konfliktus.
A destruktív konfliktus élethalálharc. Az egyének között zajló destruktív konfliktus klasszikus példája, amikor egy mentőcsónakban két hajótörött hányódik a nyílt tengeren, s csak egyikük számára van elegendő élelem a csónakban. Az egyik fél életben maradásának ára a másik elpusztulása. Akár interperszonális, akár strukturális szinten nyilvánul meg, a destruktív konfliktus zéró összegű játszma, mely a győztes számára pirruszi győzelmet eredményez. Az értékek kapcsán láttuk, hogy a társadalmilag konstruált valóság a cselekvéseket az értékek sokdimenziós terében teszi lehetővé. Ráadásul maguk az értékek eleve ellentmondásosak. A destruktív konfliktus győztese egy-egy érték totális elvételének hasznát élvezi, miközben akarva-akaratlan más, ugyancsak életfontosságú értékekhez nem jut hozzá. A mentőcsónak példájára visszatérve: az életben maradónak haláláig szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy elvesztette becsületét, mások szemében gyilkosnak minősülhet.
A destruktív konfliktus győztese vesztes is, miként a vesztes is feltűnhet a győztes színében. Ha ez nem lenne így, akkor nem születhettek volna tragédiák az irodalomban, nem lehetett volna és nem lehetne szembeszállni a „győztesnek mindig igaza van" zsarnoki áligazságával.
A valódi és az álkonfliktus
Ahhoz, hogy a konfliktusok konstruktivitása kiaknázható legyen, ismerni kell a konfliktusok típusait, melyeket Deutsch nyomán ismerünk meg.
A valódi konfliktus. Ebben a helyzetben a felek összeegyeztethetetlen célokat követnek. Játékelméletileg ezt a konfliktust zéró összegű játszmaként jellemezhetjük. A saját érdekeit maximálisan érvényesíteni akaró, racionálisan gondolkodó ellenféllel szemben az ilyen konfliktusban a „minimax" stratégia a követendő eljárás. Ez nyílt versengést jelent, és azt foglalja magába, hogy a partnerek egymásban nem bízva elsősorban saját káruk minimalizálására törekednek, ami a másik jóhiszeműsége esetén ráadásul maximális hasznot is hozhat. A bizalmatlanság, a gyanakvás, a rosszhiszeműség lehetetlenné teszi a tisztességes versenyt, s egyre közelebb visz a destruktív konfliktushoz.
Megoldást a társas helyzet újradefiniálása hozhat. A konfliktusok érdekháttere ugyanis egyáltalán nem zárja ki, hogy a felek ne egymás kárára nyerjenek, hanem egy harmadik forrásból közös haszonra tegyenek szert. Ez azonban a helyzetet determináló érdekek újrafogalmazását, a verseny korlátozását, idővel a koalíciót teszi szükségessé. Ha a felek a spontán tendenciákra hagyatkoznak, többnyire nem ez történik, mivel nem jutnak el a valódi konfliktushelyzet tisztázásáig. A látást elhomályosítja valamilyen transzformáló tényező.
Áttételes konfliktus
Minden (nem strukturális) konfliktus esetén az első feladat annak tisztázása, hogy mi a konfliktus „érdekmagja", és az hogyan viszonyul a felek helyzetdefiníciójához. Az álkonfliktus. Az elégtelenül definiált érdekek ütközése álkonfliktusokat eredményez. Ebben az esetben a felek képtelenek belátni, hogy lennének pótlólagos előnyforrások, amelyeket külön-külön nem aknázhatnak ki, de kooperációba lépve egymással mindannyian jobban járnának, mint a „ki kit győz le" logikáját követve.
az álkonfliktus makacs fennmaradásának több oka van. A felek úgy érezhetik, hogy kohéziójuk fenntartása érdekében szükségük van a konfliktusra. A konfliktus bűvös körének megszakítása presztízsveszteséget okozhat számukra. Az együttműködés várható előnyei időben túl távolinak tűnhetnek, szemben a konfliktus révén realizálható előny azonnaliságával.
A téves konfliktus
Az áttételes konfliktus. Ebben a helyzetben az érintettek, de sokszor a kívül álló megfigyelők is tévedésben vannak a konfliktus igazi okát illetően. Ami ugyanis a konfliktusbál látható, hallható, az csak tünete, szimbolikus kifejeződése az igazi konfliktusnak. Az interperszonális életet kínzó, neurotikus eredetű konfliktusok természetszerűen áttételesek. Szervezetek, csoportok közötti konfliktusok könnyen áttételeződhetnek személyek közötti konfliktusokra. Politikai pártokon belüli konfliktusokról gyakran gondolhatjuk, hogy X és Y személyek kölcsönös averziójáról van szó, jóllehet a konfliktus eltérő politikai célokban gyökerezik.
A téves konfliktus. Ősi politikai maxima az „oszd meg és uralkodj", melynek alkalmazása révén olyan felek kerülnek konfliktusba egymással, akiknek eredetileg arra semmi okuk nem volt. A téves konfliktusok azért válthatók ki viszonylag könnyen, mert nincs olyan emberi cél, amely ne a társadalmi összehasonlítási folyamatok prizmáján törne meg, s ezáltal eleve benne rejlik az összeegyeztethetetlenség. A téves konfliktusok veszélye, hogy ha egyszer már létrejöttek, képesek valódi konfliktusokká válni.
A lappangó konfliktus. Erről a típusról akkor beszélünk, amikor a felek nincsenek tudatában a közöttük létesült antagonizmusoknak, még érvényesnek ismerik el az egyenlőtlen, igazságtalan, hátrányokkal és előnyökkel teli helyzet ideologikus, racionalizációkkal terhes, a kedvezményezett fél számára előnyös magyarázatát. A modern társadalomban a nemek közötti konfliktus lappang, mielőtt megjelenne a feminizmus, amely radikálisan újraírja a férfi és női szerepekhez társított értékítéleteket.
A lappangó konfliktusok feltárása a társadalmi válságok megelőzésének fontos előfeltétele lenne. Az előrejelzés azonban az aktuálisan ellenérdekeltek ellenállásába ütközik, akiknek elegendő hatalmuk van ahhoz, hogy a várható konfliktus előrejelzőjét Kasszandra-szerepre kárhoztassák.
A hamis konfliktus. A hamis konfliktusok félreértéseken alapulnak. Okuk az elégtelen vagy hiányzó kommunikáció, és az annak eredményeként fellépő információhiány. A hamis konfliktusok következésképp azonnali és hiteles kommunikáció révén orvosolhatóak. De mint a téves konfliktusok esetében is láttuk, a hamis konfliktusok is magukban rejtik az „önmagát beteljesítő jóslat" esélyét, és igen könnyen átkerülhetnek a nehezebben kezelhető konfliktusok sorába.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
