A személyiség szociális tanuláselméleti megközelítése

A szociális tanuláselméleti megközelítés a személyiség vonáselméleti és pszichodinamikus megközelítéseivel szemben a viselkedés környezeti, illetve helyzeti meghatározóinak jelentőségét hangsúlyozza. A szociális tanuláselmélet szerint a viselkedés a személyiségbeli és a környezeti változók folyamatos kölcsönhatásának eredménye. A környezeti feltételek a tanulás révén a viselkedést, a személy viselkedése a környezetet formálja. A személyek és a helyzetek kölcsönösen befolyásolják egymást. A viselkedés előrejelzéséhez azt kell tudnunk, hogy az egyén jellemzői miként lépnek kölcsönhatásba a helyzet jellegzetességeivel. A szociális tanuláselméleti megközelítés a század első felében uralkodó behaviorizmus s az abból kifejlődött inger-válasz pszichológia jelenkori leszármazottja.
Más emberek hatásai - az általuk kapott büntetések és jutalmak - fontos befolyást gyakorolnak viselkedésünkre. A társas tanulást ezért az operáns kondicionálás és az ahhoz kapcsolódó folyamatok speciális eseteként kezeljük. A szociális tanuláselmélet szerint a viselkedés egyéni különbségei nagymértékben azoknak a tanulási tapasztalatoknak a különbségeiből erednek, amelyekkel mindenki találkozik felnőtté válása során. Egyes viselkedésmintákat közvetlenül a tapasztalatból tanulunk: jutalmat vagy büntetést kapunk bizonyos cselekedetekért. Sok válaszunkat azonban közvetlen megerősítés nélkül sajátítjuk el-megfigyeléses tanulás segítségével. Úgy is tanulhatunk, hogy megfigyeljük egymás cselekedeteit, és megjegyezzük azok következményeit. Lassú és kevéssé hatékony folyamat volna, ha minden viselkedésmintánkat válaszaink közvetlen megerősítése révén kellene megtanulnunk. A tanult viselkedést kontrolláló megerősítők is lehetnek közvetlenek (kézzelfogható jutalom, a társak helyeslése vagy helytelenítése, illetve a kellemetlen körülmények enyhítése), megfigyeltek (amikor más jutalmat vagy büntetést kap a miénkhez hasonló viselkedéséért) vagy saját magunkra mértek (saját teljesítményünk értékelése öndicsérettel vagy szégyenkezéssel).
A szociális tanuláselmélet fő tétele az, hogy az emberek úgy viselkednek, hogy azzal megerősítést nyerjenek. Ezért az egyén cselekedetei függnek a helyzet speciális jellemzőitől, a helyzetről alkotott értékeléstől (valószínűnek látszik-e a megerősítés?) és a múltbeli hasonló helyzetekben mutatott viselkedés megerősítéseitől (vagy mások hasonló helyzetben történt megfigyelésétől). Az emberek mindaddig konzisztensen viselkednek, amíg a helyzetek, amelyekkel találkoznak, és a szerepek, amelyeket azokban játszanak, viszonylag állandóak maradnak.
Minthogy a legtöbb társas viselkedést nem egyformán jutalmazzák minden helyzetben, az emberek megtanulják megkülönböztetni azokat a helyzeteket, amelyekben egy bizonyos viselkedés helyénvaló, azoktól, amelyekben nem. Ha a személy ugyanarra a válaszára sok különböző helyzetben jutalmat kapott, generalizáció megy végbe, amely biztosítja, hogy ugyanaz a viselkedés a sokféle helyzetben megjelenjen.

A szociális magatartásformák elsajátitása

A szociális magatartásminták (az emberi egyedre jellemző mozgás- és reakcióformák) elsajátítása elsődlegesen utánzásos tanulással megy végbe.
Mint a tanulás fejezetben már láthattuk, utánzásról akkor beszélünk, ha két élőlény egyike a jelenlévő vagy korábban megfigyelt társ reakciójával azonos vagy ahhoz hasonló reakciót produkál Közvetlen az utánzás, ha az élőlény a társ által indított mozgást azonnal követi; késleltetett, ha csak passzívan megfigyeli, és egy későbbi időpontban ismétli meg a társ reakcióját.

Megfigyeléses, utánzásos tanulásnak nevezzük, ha a társnál megfigyelt reakció vagy mozgásminta az eredeti helyzethez hasonló helyzetekben - vagy bármikor, ha az élőlény számára szükséges előhívható és alkalmazható.
Például egy teremben kisgyerekek játszanak. Az egyik hirtelen kapja magát és repülőgépet utánozva szaladni kezd. Erre a többiek is abbahagyják, amit addig csináltak, és néhány perc múlva már az egész kis csapat vadul repülőzik.
Nézzünk egy másik példát is! Egy családban a papa kedvenc helye egy nagy bőrfotel. Feltűnik a szülőknek hogy 1 1/2 éves kisfiúk, aki már szabadon mozog a lakásban, újabban, ha egyedül marad a szobában, fölmászik a bőrfotelbe, és megpróbál ugyanolyan pózban elhelyezkedni, mint az apjától látta.
A példákból a következő mozzanatokat érdemes kiemelnünk:
A) Az utánzásra szinte ellenállhatatlan késztetésük van, a) az erős érzelmi állapottal társuló mozgást különösen könnyen átveszik, b) amikor egy mozgást, cselekvéssort átvesznek, akkor az azt kísérő érzelmi állapotot is átveszik.
B) A gyerek akkor produkál egy - a számára fontos személytől látott - viselkedésmintát, amikor a modell nincs jelen.
E jellemzők végiggondolása alapján könnyű megértenünk az utánzásos tanulással foglalkozó elméletek fő kérdéseit:
1. Hogyan tanuljuk az utánzást?
2. Milyen tényezők fokozzák az utánzás késztetését? 3. Mit tanulunk az utánzás által?
Az utánzás biológiai haszna különösen a nagy mozgások esetében kézenfekvő: egy állat veszélyt észlelve futni kezd; a futó társ látványa automatikusan futásra készteti a többi állatot, és így mindannyian megmenekülnek. Hasonló reakciót figyelhetünk meg embereknél az ún. „pánikhelyzetben". Ez utóbbi eset példa arra is, hogy a nagy mozgások átvételekor érzelmi állapotunk és aktivációs szintünk is megváltozik, vagyis a mozgással együtt átvesszük a társ izgatottságát, félelmét vagy örömét is. A fentiek analógiájára könnyű elképzelni, hogy hasonló a helyzet az olyan finom mozgásokkal is, mint például a mimika; vagyis a mosollyal átvesszük az örömet, a szemöldökráncolással a haragot stb. Ennek a képességünknek kettős jelentősége van: azáltal, hogy az utánzás során a mozgással együtt átvesszük a társ emocionális és aktivációs állapotát, átvesszük és megtanuljuk annak a helyzetnek az emocionális jelentését is, amelyben az illető a mozgást produkálta. Az utánzás során tehát jelentést is tanulunk. Az utánzás másik haszna, hogy az érzelmeknek a mozgással párhuzamos, automatikus átvétele képessé tesz bennünket arra, hogy „együtt érezzünk" egy másik emberrel, hogy „beleéljük magunkat az ő helyzetébe" stb. A beleérzés, beleélés, együttérzés jelenségét, ill. képességét nevezzük empátiának. Az utánzás-empátia együttese jelentős kommunikatív (közlési) funkciót tölt be: szavak nélkül szerzünk a helyzetről és a társ állapotáról igen fontos információkat.

Utánzásos tanulás

Spontán aktivitás a kiváncsiság és kompetenciakésztetés

Az utánzott modell által empátiásan közvetített jelzések: rosszallás, harag vagy öröm, elégedettség, ill. az ezeket kifejező mimika, pantomimfika a gyermek számára büntető vagy jutalmazó hatékonyságúak. Azok az események, személyek vagy az a viselkedés, amit a szülő pozitív érzelmekkel nyugtáz, pozitív jelentést nyernek, amiket pedig negatív érzelmekkel, azok negatív jelentést. Ez azt jelenti, hogy amikor a gyerek a szülő magatartásmintáit és érzelmeit utánzás és empátia útján átveszi, akkor egyúttal a szülő értékrendjét és attitűdjeit is magáévá teszi. Ezt az összetett folyamatot, amelynek során magatartásminták, érzelmi állapotok és értékek együttes átvétele történik, identifikációnak (azonosulásnak) nevezzük.
Az eddigiek alapján lényegében megválaszolhatjuk azt a kérdést, hogy mit is tanulunk az utánzás révén. Megtanulunk egyszerű és bonyolult mozgás-, ill. magatartásmintákat, megtanuljuk bizonyos érzelmek kifejezését és átvételét, és megtanuljuk bizonyos viselkedések, helyzetek, tárgyak és személyek jelentését.
Az utánzás jelenségével kapcsolatos vizsgálatok eredményei arra utalnak, aktuális helyzetek, valamint a modell és az utánzó személy jellemzői fogják meghatározni, hogy esetenként melyik megerősítési mechanizmus (pl. közvetlen jutalmazás vagy az érzelmi átélés, esetleg másodlagos megerősítés) érvényesül majd. A megfigyelések és kísérletek adatai szerint például fokozott utánzó késztetést vált ki a „kontrolláló", „erőpozícióban" lévő agresszív modell; és fokozott mértékben hajlamosak az alacsony önértékelésű, valamint a függő, önállótlan személyek. Összefoglalásképpen gondoljuk végig, hogy milyen előnyei és milyen negatívumai lehetnek az utánzásos tanulásnak.
Előnye, hogy segítségével szinte automatikusan tanuljuk meg a társas viselkedést; érzelmi állapotok kifejezését és átvételét, valamint a bennünket körülvevő világnak a társak tapasztalatában felhalmozódott és megfogalmazott jelentését.
Hátránya, hogy könnyű, szinte automatikus működése következtében egyszerűbb dolgunk van, ha egy fejlettebb egyed kész viselkedésmintáit és vele a világ kész értékrendszerét vesszük át, mintha egy célszerű mozgássort vagy magatartást teljesen önállóan építenénk ki, és mintha a világ jelentését senki tapasztalatára nem hagyatkozva, magunk építenénk föl. Ha nem sajátítanánk el a modellkövetéssel párhuzamosan a világ aktív megismerésének és
önálló megítélésének készségét is, akkor csak konformis, önállótlan, igazi alkotásra képtelen emberek lehetnénk.

Jutalmazás és büntetés hatása a személyiségfejlődésre

Vizsgáljuk meg, milyen következményei lehetnek a személyiségfejlődésre - elsősorban az „én" fejlődésére - nézve a kompetenciakésztetés megerősítésének, jutalmazásának, ill. elnyomásának, büntetésének.
Nyilvánvaló, hogy az önállósági törekvések megerősítésétől vagy elnyomásától függően eltérő mennyiségű és minőségű tapasztalatot szerezhet a gyerek önmaga hatékonyságáról. Ha első önálló próbálkozásait a társas környezet - elsősorban a szülők - inkább segítik, nem pedig büntetik, vagyis ha csak akkor lépnek közbe, amikor ez elengedhetetlen, akkor a gyerek olyan általános attitűdöt alakíthat ki, hogy a dolgok elsősorban tőle függnek, rajta múlnak. Vagyis, nemcsak az aktuális helyzetre vonatkoztatva tanulja meg, hogy hatékony tud lenni, hanem ezt a tapasztalatát mintegy generalizálva olyan általános képe és elvárása alakul ki saját magáról, hogy cselekvésével hatni képes a környezetre. Ezzel szemben abban az esetben, ha a gyerek legcsekélyebb kárt okozó aktivitását is büntetik, vagy ha túlféltésből a legcsekélyebb veszélyt jelentő aktivitását sem hagyják egyedül végigcsinálni, akkor a gyerek általános attitűdje az lesz, hogy a dolgok nem tőle függnek, az események bekövetkezése nem rajta múlik.
Viszonylag új keletű kutatások adatai szerint a kompetenciakésztetés e fent leírt megerősítési feltételeitől függően kialakuló általános attitűdök a személyiségnek tartós jellemzőivé válnak. A személyiség egyik fontos dimenzióját képezi eszerint az ún. „kontroll helye" dimenzió, amely a korai életévekben kezd kialakulni, és a későbbi életünkben is meghatározója lesz a viselkedésünknek és gondolkodásunknak. E dimenzió (attitűd) erősen befolyásolja a környezethez való viszonyunkat abban az értelemben, hogy mennyire érezzük hatékonynak, környezet-átalakításra képesnek a saját aktivitásunkat.

Külső, belső kontroll

A „kontroll helye" dimenzió két szélsőséges attitűdje a „belső kontroll" és a „külső kontroll" attitűd.
Belső kontrollos az a személy, aki a világhoz való viszonyát úgy ítéli meg, hogy képes a környezetet, a körülményeket befolyásolni, alakítani. Ennek következtében aktívan, kezdeményezően, bátran viszonyul a világhoz, és képes kitartó erőfeszítésre, mert az az elvárása, hogy cselekvése hatékony lesz.
Külső kontrollos az a személy, aki a világhoz való viszonyát úgy ítéli meg, hogy a dolgok, az események nem rajta múlnak, azokat nem az ő aktivitása határozza meg. Az ilyen személy ritkán kezdeményez, aktivitása és kitartása változó, esetleges.
E rövid jellemzések alapján egyértelmű, hogy a belső kontroll attitűdöt tartjuk kedvezőbbnek, értékesebbnek, mert cselekvésre, aktív megismerésre késztet. Tudnunk kell azonban, hogy pozitív szerepét csak akkor töltheti be, ha nem szélsőségesen, vagyis nem „mindenáron kontrollra törekvés" formájában érvényesül a személyiségben, hanem bizonyos fokú külső kontrollal dialektikus egyensúlyban. A belső kontroll dominanciája akkor vezethet szociális értelemben is kedvező személyiségalakuláshoz, ha megfelelő realitásérzékkel és a többi ember szabadságának tiszteletben tartásával párosul.

Szociális tanuláselméleti megközelítés