Meghatározás

Korántsem olyan egyértelmű a normális és az abnormális viselkedés vagy tünet között a különbség, mint az a közvélemény feltételezi. A mindennapi nyelvhasználat során azonban nem mindig kell alaposan megokolunk, miért is tartunk egy jelenséget, mást pedig nem. Vannak azonban olyan megismerési területek, ahol nélkülözhetetlen valamifajta konszenzus kialakítása e fogalmakkal kapcsolatban. A pszichológiában az abnormalitásra általában vagy súlyos lelki zavarok vagy az önpusztítással járó életmód a jellemző. Máshogy reagál a társadalom, melynek megvan a maga norma- és szabályrendszere arra vonatkozóan, hogy milyen magatartás tolerál, tilt és tűr. Ha valaki nagymértékben eltér ezektől a normáktól, az már abnormálisnak minősül, akkor is, ha pszichikai értelemben történetesen egészséges – a diktatúrák előszeretettel zárnak elmeosztályokra politikailag felforgató személyeket, de a férfidominanciájú társadalom egyes tipikus női reakciókat is abnormálisnak minősített a régi századokban. Ezek a kritériumok azonban nem megbízhatóak, ezért más szempontok után néztek, és azt vizsgálták, hogy egy adott viselkedés mennyiben befolyásolja az egyén vagy társadalmi csoport közérzetét. Eszerint egy viselkedés akkor abnormális, ha kártékony az egyénre és a társadalomra egyaránt, jelentősen zavarja az élet rendes menetét, vagy magát a társadalmat veszélyezteti. A viselkedések meglehetősen széles skálája sorolható az abnormalitás kategóriájába. Vannak azonban akut, rövid lefutású zavarok, melyeket valamilyen stresszkeltő esemény váltott ki (gyászreakciók, a munkahely megszűnését követő stressz), s vannak krónikus, hosszú lefutású magatartási problémák. Ezek egy részének az idegrendszer károsodása az oka, másokat rossz környezeti hatások, tanulási nehézségek hívnak elő. Más kritériumok arra mutatnak rá, hogy az abnormalitás nem a viselkedésen, hanem a szubjektív rossz közérzeten keresztül ragadható meg. A pszichés problémákkal kezelt emberek rettenetesen érzik magukat: szoronganak, álmatlanságban szenvednek, depressziósak, nincs étvágyuk – ezek azonban nem biztos, hogy feltűnnek a gyanútlan szemlélőnek. De éppilyen nehézségekbe ütközik a normalitás fogalmának meghatározása is, de az alant következő jellemzők mind jó közérzetre utalnak, s olyan vonásokkal rendelkeznek, melyek inkább a normális emberek sajátjai.

- Hatékony valóságészlelés:

A normális emberek többnyire képesek reálisan értékelni a körülöttük zajló eseményeket: nem értenek folyton mindent félre, és helyes önismerettel rendelkeznek, ami eligazítja őket képességeik tekintetében.

- A viselkedés akaratlagos szabályozásának képessége:

Az egészséges emberek általában bíznak abban, hogy képesek magatartásukat uralni. Alkalmanként persze impulzívan is viselkedhetnek, de amikor szükséges, vissza tudják fogni szexuális és agresszív késztetéseiket. Van, amikor nem a szociális normáknak megfelelően viselkednek, de ez is saját döntésük és nem befolyásolhatatlan impulzusaik következménye.

- Önértékelés és elfogadás:

A jól alkalmazkodó emberek értékelik saját jó tulajdonságaikat, és úgy érzik, mások is elfogadják őket. Jó viszonyban vannak másokkal, és a társas helyzetekben spontán módon tudnak részt venni. Ugyanakkor nem érzik azt, hogy alá kellene vetniük magukat a csoport véleményének. Az értéktelenség érzése, az elidegenedés és az elfogadottság hiánya különösen szembeötlő azoknál az embereknél, akiket abnormálisnak diagnosztizáltak.

- Érzelmi kapcsolatok kialakításának képessége:

Az egészséges emberek szoros és kielégítő kapcsolatokat tudnak kiépíteni másokkal. Érzékenyek mások érzéseire, nem lépnek fel túlzott – valójában a saját szükségleteiket szolgáló – igényekkel a másikkal szemben. A mentális zavarokkal küszködő embereket gyakran annyira lefoglalja saját biztonságuk védelme, hogy túlságosan énközpontúakká válnak. Saját érzéseikkel és törekvéseikkel eltelve szeretetet követelnek, de képtelenek a kapott érzéseket viszonozni. Sokszor azért félnek az intimitástól, mert múltbeli tapasztalataik lesújtóak voltak.

- Alkotóképesség:

A jól alkalmazkodó emberek képességeiket alkotótevékenységekben képesek kifejteni. Örülnek az életnek, és nem kell magukat rákényszeríteni arra, hogy a mindennapok követelményeivel szembesüljenek. A krónikus energiahiány és a túlzott fáradékonyság a megoldatlan problémákból adódó lelki feszültség gyakori tünete.

Normális eloszlás

Az abnormális szó az átlagtól való eltérést is jelenti, amikor valaki valamiben átlépi bizonyos mintázatok két szélső, még éppen tolerált értékhatárától is. A legtöbb tulajdonság középen helyezkedik el, s kevesebben produkálnak szélsőséges tüneteket. Az abnormalitás egyik definíciója a statisztikai gyakoriságon alapszik: az abnormális statisztikailag ritka, azaz eltér az átlagtól, ezt pedig egy intoleránsabb társadalom nehezebben tolerálja. Ez a meghatározás azonban például a zseniket, vagy egyéb kiemelkedő képességű embereket is abnormálisnak tekinti – aminek egyébként elég gazdag irodalma van. S az is változó, hogy egy társadalom mikor mit tart szélsőségesnek. Még nem is olyan régen szégyen, sőt bűn volt házasságon kívül gyereket világra hozni, aki egész életére megbélyegzett maradt, ma már ezt nem ítélik el. Ez a meghatározás tehát nem képes maradéktalanul lefedni az abnormalitás fogalmát.

Osztályozás

Az osztályozás egyaránt hordoz előnyöket és hátrányokat. Segítségével könnyebb definiálni és azonosítani egy deviáns viselkedést, ám mindeközben nem szabad elfelejtetnünk, hogy egy címke csupán tájékozódási pontként szolgálhat, s nem meríti ki egy egyedi eset konkrétságát. A mentális zavarok osztályozására a legtöbb elmeegészségügyben dolgozó szakember az Egyesült Államokban a Mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének negyedik kiadását (angol megfelelőjének rövidítésével: DSM–IV) használja, amely lényegében megegyezik az Egészségügyi Világszervezet által megfogalmazott rendszerrel. A DSM–IV a fő csoportokhoz tartozó alkategóriák kiterjedt listáját is megadja, továbbá azoknak a tüneteknek a leírását is, amelyek a diagnózis alkalmazhatóságának feltételét jelentik. Az egyén teljes diagnózisa sokkal átfogóbb. Minden személy öt különböző dimenzióban (tengelyen) értékelendő, melyek a különböző testi és pszichés tüneteket tartalmazzák. Osztályozási szempontot jelentett régebben még a neurózis és a pszichózis fogalma is, noha nem teljesen megbízhatóak. Az előbbi olyan betegségcsoport, melyet szorongás, a boldogtalanság érzete, alkalmazkodásra való képtelenség jellemet, míg az utóbbi súlyosabb mentális zavarokat takar. Az egyén elveszíti kapcsolatát a külvilággal, képtelen saját életét megszervezni, és sokszor csak a kórházi kezelés segít. Ám mindkét kategória túl széles ahhoz, hogy biztos módon eligazítson a diagnosztizálás során. A DSM–IV nagyobb konszenzusra törekszik azáltal, hogy a betegségeket a sokkal specifikusabb viselkedéses tünetek alapján csoportosítja, anélkül hogy bármit is mondana azok eredetéről vagy kezeléséről. A szerkesztők törekvése az volt, hogy a megfigyelhető jelenségeket rendszerezzék, ami lehetővé teszi a kommunikációt a szakemberek között. Ennek következtében a DSM–IV sokkal több kategóriát tartalmaz, mint a kézikönyv korábbi kiadásai.