Extraszenzoros percepció
Az emberiség fantáziáját évezredek óta foglalkoztatják olyan pszichikai jelenségek, melyek a tudomány határain túl húzódnak meg. Ez nem automatikusan jelenti azt, hogy akik ezen dolgokban hisznek sarlatánok vagy felvilágosulatlanok, hiszen láthattuk, hogy pl. a hipnózis tanulmányozása és feltárása is komoly ellenállásba ütközött kezdetben. Azonban mégiscsak mértéktartásra és óvatosságra van szükség az ezoterikus tudományokkal szemben, hiszen sok e témában fogant mű pusztán az olvasó hiszékenységét és a tudományokkal szembeni bizalmatlanságát használja ki. E témában a fő témák alapvetően e két kérdés köré rendeződnek: vajon a) képesek-e az emberek információkat szerezni a világról és más emberekről az ismert érzékszervek ingerlésének közreműködése nélkül, és b) képesek-e a fizikai eseményeket pusztán lelki eszközökkel befolyásolni. Ezekkel a kérdésekkel máris a pszi jelenségek lényegét firtató vita közepén találjuk magunkat. A pszi olyan információ- és energiaátadási folyamatokat jelöl, melyek a parapszichológia témái. Ezek a következők: Előszor is az extraszenzoros percepció (ESP), ami olyan külső ingerekre adott válasz, melynek érzékszervi hatását, lecsapódását nem ismerjük. Ide tartoznak olyan jelenségek, mint a telepátia, azaz a gondolatátvitel egyik személytől a másik felé minden ismert érzékleti kommunikációs csatorna felhasználása nélkül; a clairvoyance: olyan tárgyak vagy események észlelése, amelyek nem jelentenek ingert az ismert érzékszervek számára; valamint a prekogníció, azaz olyan jövőbeni események észlelése, amelyek semmilyen ismert következtetési módszer alapján nem várhatók előre. A második jelenségegyüttes a pszichokinézis (PK), ami fizikai események mentális befolyásolása mindennemű fizikai erő igénybevétele nélkül.
Pszichokinézis.
A pszichokinézis (PK) fogalma jóval többet takar, mint tárgyak mozgatását az akarat révén: a pszichokinézis fizikai események (tehát nem csak tárgyak) mentális befolyásolása ismert fizikai erő igénybevétele nélkül. Laboratóriumi kutatása J. B. Rhine munkássága nyomán lendült fel, aki 1934-ben kezdett a PK tanulmányozásába, miután egy szerencsejátékos azzal az állítással kereste meg, hogy képes tetszése szerinti számot és számkombinációt kihozni kockavetésnél. Rhine óta a parapszichológusok két fő kategóriára osztják a pszichokinézist: - A "makro-PK" kifejezést olyan esetekre alkalmazzák, melyekben a szabad szemmel történő megfigyelés pszichokinézisre utal. Ide sorolják többek között a szemmel látható tárgyak - például bútordarabok - mozgatását, lebegtetését, a fémhajlítást, a poltergeist eseteket és általában véve a szokványos érzékszerveinkkel érzékelhető események befolyásolását. - A "mikro-PK" megnevezést használják azokra az esetekre, melyekben műszerekre és/vagy statisztikai elemzésre van szükség annak megállapításához, hogy pszichokinézis történt-e. Erre nyújt példát a mikroelektronikai eszközök vagy véletlenszám-generátorok befolyásolása. A pszichokinézis azon eseteire, melyek valamilyen élő szervezet állapotát befolyásolják, a "közvetlen mentális kölcsönhatás élő rendszerekkel" (KMKÉR) kifejezés használatos. Ide tartoznak például az emberekre gyakorolt távolbahatás különféle formái (pl. a távgyógyítás), valamint a nem emberi biológiai rendszerekre irányuló PK esetei is (pl. egy tartályban lévő hal tájékozódási képességének befolyásolása). A kutatók az újabb időkben kísérleteznek az úgynevezett "retroaktív PK"-val (vagy "retro-PK"-val) is, melyekben a kísérleti alanyok azután próbálnak meg befolyásolni egy eseményt, miután az már megtörtént. A fizikai események mentális befolyásolásának gondolata a modern elméleti fizika berkeiben is felmerült. A kvantumfizikai jelenségek egyik lehetséges értelmezése szerint a megfigyelő elméje befolyásolja, hogy milyen fizikai jelenségeket észlel az illető.
Bizonyítékok és viták
A pszichokinézis jelenségekkel kapcsolatban a feltétel nélküli elfogadás és a merev elutasítás egyaránt gyakori reakciók, hiszen a vele kapcsolatos állítások erősen hasonlítanak azokra, melyeket babonának tartunk. A parapszichológusok olyan tudósnak tartják magukat, akik a tudományos megismerés eszközeit szokatlan jelenségekre alkalmazza. Az egzakt tudósok azonban hajlamosak kategorikusan elutasítani ezeket a jelenségeket – ezzel azonban éppen saját tudományos alapvetésüknek nem téve eleget, hiszen a tudomány empirikus bizonyítékokkal s ezek ellenőrizhetőségével foglalkozik. Az pedig mára már kiderült, hogy valamelyest a pszi-jelenségek is alávethetők a tradicionális tudományos vizsgálatnak – s így is képesek igazolni saját létüket. Még az olyan pszichológusok is, akik szkeptikusak e tekintetben, hajlandók fejet hajtani az empirikus bizonyítékok előtt. Az egyik legmeggyőzőbb bizonyíték az ún. Ganzfeld-eljárás (a német szó „teljes mezőt” jelent, mely az eljárás módszerét jellemzi). A bizonyítás a telepatikus kommunikáció létét kívánja igazolni – kísérleti eszközökkel. A kísérletben két személy vesz részt: az adó és a vevő. A vevőt egy elszigetelt szobába zárják, és enyhe perceptuális izolációba helyezik: félbevágott, áttetsző pingponglabdákat helyeznek a szemére, fülhallgatót a fülére, szórt piros fény világítja meg a szobát, és a fülhallgatóból fehér zaj szól. (A fehér zaj a hangfrekvenciák random keveréke, amely ahhoz hasonló, mint amikor a rádió állomáskeresőjét két adó közé állítjuk be.) Ez a Az adó egy másik akusztikusan szigetelt szobában ül. Egy vizuális ingert (rajzot, fényképet, rövid videojelenetet) kiválasztanak a hasonló ingerek sokaságából, ez a próba „céltárgya”. Amíg az adó a céltárgyra koncentrál, a vevő megkísérel arról egy leírást adni azzal, hogy folyamatosan beszámol képzeletéről és szabad asszociációiról. A próba befejeztével a vevőnek négy ingert mutatnak be (egyikük a céltárgy), és megkérik, osztályozza, hogy melyik mennyire egyezik a Ganzfeld-szakaszban átélt képeivel és asszociációival. „Találatnak” azt tekintik, ha a vevő a legmagasabb osztályzatot a céltárgynak adja. Az eljárás 1974-es bevezetése óta több mint 50 kísérletet hajtottak végre. A tipikus kísérlet 30 olyan Ganzfeld-próbát tartalmaz, amelyben a vevő megkísérli azonosítani az adó által küldött céltárgyat. Egy 28 vizsgálatot átfogó elemzés, amely 10 különböző laboratóriumban végzett 835 Ganzfeld-próbát tartalmazott, azt mutatta, hogy a személyek az esetek 38 százalékában találták el a céltárgyat. Mivel a vevőnek négy lehetőség közül kell a céltárgyat kiválasztania, 25 százalékos találati arányt várnánk, ha csak a véletlen működne közre. Az eredmény statisztikailag erősen szignifikáns; annak valószínűsége, hogy ezt az eredményt a véletlen produkálja, kevesebb, mint egy az egymilliárdhoz. Ez az eredmény azonban még mindig nem altatja el a tudósok bizalmatlanságát, hiszen a nyert adatokat sokféleképpen lehet értelmezni, s ez nem mindig kedvez a parapszichológusoknak. Másik nehézség a témával kapcsolatban, hogy az előzetes, kevéssé ellenőrzött vizsgálatok pozitív eredményeket mutatnak, de amint jobb ellenőrzést és biztosítékokat vezetnek be, az eredmény eltűnik. Nehézséget okoz továbbá az ún. fiókprobléma: tegyük fel, hogy egyidejűleg több kutató is dolgozik a pszi-jelenségek bizonyításán, s ezek közül egynek sikerült pozitív eredményt produkálnia, s ezt közzé is teszi szaklapokban, valamint a nagyközönséget is tájékoztatja – akik előtt rejtve marad a jóval nagyobb számú sikertelen kutatás, melynek dokumentumai elsüllyednek az asztalfiókban, s soha nem kerülnek nyilvánosságra. Hasonló a helyzet megérzések, álmok esetében is: tegyük fel, hogy sokan megérzik vagy megálmodják egy adott esemény bekövetkeztét, s ezek közül csupán egy teljesül be – természetesen ez fog a nyilvánosság elé jutni, nem pedig a több sikertelen, be nem teljesült. S gondok adódnak továbbá a megismételhetőséggel – de ez már a dolog természetében rejlik. A tudomány ugyanis annak hisz, ami hasonló körülmények között többször is hasonló módon játszódik le – ezek a jelenségek azonban jellegüknél fogva nehezen ismételhetők.
Kapcsolódó információ