Szociodramatikus játék
A gyermek, mivel nem ismeri a valóságot, és az nem is áll úgy az ellenőrzése alatt, mint a felnőttnek, a képzelet világát választja érzelmei, vágyai kívánságai teljesítésének színhelyéül. Ennek legáltalánosabb megjelenési formái a játék és a mese. A gyermekkor alapvető tevékenysége a játék, ami óvodáskorban válik uralkodóvá. A játék jelentősége messze túlmutat önmagán: a valóság megismerésének ez a legfőbb forrása a gyerekek számára. Általa a gyermek ismereteket szerez a környezetéről, viselkedési mintákat sajátít el, és különböző szituációkat modellez, így jutva élményekhez, tapasztalatokhoz. A játék egyik típusa a szociodramatikus játék, ami óvodáskorban válik uralkodóvá. Ennek legfőbb feltétele, hogy a gyermek rendelkezzen egy bizonyos fokú absztrakciós képességgel, vagyis át tudja vinni előzetes emlékeit, tapasztalatait más tárgykara. Így válhat pl. egy széksorból vonat, vagy egy papírdobozból televízió. A játék lényege, hogy két vagy több gyermek különböző szociális szerepeket játszik (pl. papás-mamás). Ezeken a képzeletbeli élethelyzeteken keresztül pedig szocializálódik, és birtokába kerül olyan ismereteknek, érzelmi, morális síkon is, amelyek a sikeres felnőtt élethez szükségesek. A szerepjáték másik alapvető feltétele, hogy a gyermek számára a felnőtt mintává, példaképpé váljon. A játék tudatos tevékenység, amely során egy meghatározott koncepció alapján a gyermek rekonstruálja az őt körülvevő környezet egy részét. Bár a felszínen a valóságtól eltérő jellemzők dominálnak benne, paradox módon mégis a valóság teljesebb átélésre ad lehetőséget.
Mese
A gyermeki képzelet fejlődésében minőségi változást hoz a beszéd elsajátítása, ami lehetővé teszi, hogy a fantáziája a mesén keresztül szárnyaljon és fejlődjön. Mivel a hallott szavakat belső képekkel tudja követni, felismerhet olyasmit, amit már tudott, illetve előre sejthet bizonyos történéseket. A mesehallgatás tehát egy magasabb rendű, elvontabb tevékenység, mint a játékhoz kapcsolódó fantáziaműködés. Óvodás kor kezdetén a a gyermek első meséinek hőse ő maga, később az állatmesék szereplőivel azonosítja magát. 4-5 éves korban már nincs szüksége ennyire szoros személyes kapcsolatra, az olyan mesék kerülnek előtérbe, amelyekben királyok és pásztorfiúk helyettesíthetik őt és környezetét, és amelyek tele vannak csodás lényekkel, mágikus elemekkel. Míg három éves korban nem tud különbséget tenni a mese és a valóság között, négy évesen már fel tudja ismerni a valósággal szembeni ellentmondásokat, például hogy az egér nem tud beszélqni, vagy a tyúk arany tojást tojni. Ahogy bővülnek ismeretei, tapasztalati a valóságról, úgy veszíti el a mesevilág számára az addigi misztikus, mágikus töltését – ennek ellenére a mese iránti érdeklődése akkor is változatlan marad, amikor már fel tudja ismerni, hogy a mese nem egyenlő a valósággal. Tehát a mese egész világa, felépítése, a benne működő etikai rend a gyermek érzéseinek, vágyainak szolgálatában áll, a gyermeki fantáziával teljes összhangban lévő rendszer. A gyermek kiegyensúlyozott szellemi-érzelmi fejlődéséhez mindenképpen szükséges, hogy a mesével rendszeresen szoros kapcsolatba kerüljön, mert amellett, hogy ez örömet, boldogságot jelent a számára, a mese erkölcsi tartalma beépül a személyiségébe, segít az erkölcsi rend tudatosulásának kialakításában, a szocializációban. A mai napig hallhatunk olyan véleményeket, amelyek szerint még hagyományos értelemben vett, „klasszikus” mesék is, mint amilyen pl. a Piroska és a farkas, károsíthatják a gyermekek személyiségét, világképét a bennük lévő erőszak, durva agresszió révén. Hiszen az előbb említett mesében például a farkas előbb a nagymamát, majd utána az unokáját falja fel. De nem sokkal kíméletesebb a befejezés sem, amelynek során a vadász felnyitja a farkas gyomrát, és kövekkel tölti meg, minek következtében a negatív főszerepet alakító jószág végül a folyóba vész. Mindez pedig, ha például mozifilmben ábrázolnánk a fenti eseményeket, kétségtelenül elég brutális benyomást keltene. A mese azonban bizonyos formai elemei révén hangsúlyosan elhatárolódik a valóságtól, azáltal, hogy a cselekményt nem valóságos időbe és/vagy térbe helyezi, és ezt a befogadó számára egyértelműen jelzi (pl.”egyszer volt, hol nem volt”; „az óperenciás tengeren is túl…”). Másrészt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a mesehallgatás/olvasás, illetve a képi befogadás jellegéből adódóan más-más hatást tesz a befogadóra. Egészen másképp hat ugyanaz a történet verbálisan, vagy írott formában a gyermekre, amikor lehetősége van a saját belső világa számára „lefordítani”, értelmezni, „megemészteni” a hallottakat. Mindezeken túl számos kortárs pszichológus szerint az ezekben a mesékben rejlő agresszió pontosan az a minőségű és mennyiségű „erőszak”, pontosan abban a struktúrában, ami nem hogy káros lenne, hanem éppen ellenkezőleg: szükséges a gyermekek számára, mivel lehetővé teszi saját belső konfliktusaik, félelmeik feldolgozását.
Kapcsolódó információk:
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
